Kígyógomba faj
Kígyógomba faj
Téli fülőke
Téli fülőke
Szarvasagancsgomba
Bunkós agancsgomba
Verőköltő bodobács
Január van, elvileg a tél leghidegebb hónapja, de az időjárás
erre idén jócskán rácáfol. Az elmúlt napokban igencsak enyhe, már-már
tavasziasan enyhe levegő járta át a természet ösvényeit, mely sorra
ébresztgette fel az élőlényeket, nyugodalmas téli álmukból.
Múlthéten vasárnap reggel, amikor utamra indultam sötétszürke felhők
takarták be az égbolt minden egyes szegletét, és a köd puha fátylát terítette
az erdőre. A borús, szomorú idő ellenére a levegő kellemesen enyhe volt, a szél
pedig gyengéden simogatta az arcomat. Lépteim, a tisztáson át vezettek, ahol
vékonyka pókhálókba ütköztem, melyeken a reggeli harmatcseppek úgy sorakoztak,
mint a gyöngyszemek a gondosan felfűzött nyakláncon. Meglepő volt ilyet látni, pláne
januárban, és hiába pörgettem vissza magamban az elmúlt hosszú éveket, nem
emlékszem, hogy valaha, a tél közepén gondosan megszőtt pókhálók keresztezték
volna az utamat. Őket is előcsalta rejtekeikből az enyhe időjárás, éppen úgy,
mint a legyeket, a szúnyogokat, vagy éppen a muslicákat. Felsorolásom azonban
nem ér itt véget, mert ahogy az erdőszélen nézelődtem egy csinos, piros fekete
kabátkát viselő verőköltő bodobácson akadt meg a tekintetem. Elhelyezkedtem a
társaságában, és figyeltem őt. Lassan, komótosan mozgott, mint aki most
nyújtóztatja ki elgémberedett lábait, és még igencsak nehezére esik a mozgás.
Hosszú percek teltek el, míg a mohával gondosan betakart fadarab tetejére ért,
ott megállt, szétnézett, és nem moccant, teljesen úgy tűnt, mint akit nagyon
megviselt a mozgás. És valóban megviselhette őt, hiszen még neki pihennie,
aludnia kellene védett kis kuckójában, álmodnia a még messzire járó tavaszról,
a nap melengető sugarairól, mely márciusban ébresztgeti őt és társait, gyengéd
simításával. Ezen a reggelen azonban nem sütött a nap, és még a tavasz sem
érkezett meg, de ő mégis talpon volt, mert a januári kellemesen enyhe idő őt is
becsapta, konokul félrevezette, mint sok más élőlényt, akinek élete lehet, megpecsételődik,
mihelyst visszatér a tél igazi, fagyos szorítása. A tavaszt váró kis bodobácsot
magára hagytam, és tovább folytattam utamat, egy olyan ösvényen, melyen ez
idáig még nem jártam. Utamat lépésről-lépésre, sűrű bokrok keresztezték, talpam
alatt pedig olyan puha volt a talaj, mint a gondosan szőtt vastag szőnyeg.
Mindent üde zöld moha borított, a bokrok ágait, a talajt díszítő elhullajtott
gallyakat, és az ösvényt is, melyen lábaimat szedtem. Egyik, másik bokor ágán,
az erdő csinos kis fülei hallgatóztak, melyek nem mások, mint a júdásfülegombák.
Az elkorhadt mohás fadarabokon pedig, élénk narancssárga osztrák csészegombák
bújtak meg. Már mélyen a sűrű bokrosban jártam, amikor meglepő dologra lettem
figyelmes. Amerre csak néztem kisebb, nagyobb csontok hevertek. Hosszú
combcsontok, lábszárcsontok, medencecsont, hirtelen úgy éreztem magam, mintha
egy sír tárult volna ki előttem. Pár lépéssel odébb pedig egy nagy koponyacsont
feküdt a talajon. Amikor megláttam a koponyát, tudtam, hogy egy szarvas emlékére
bukkantam, akinek állkapcsa még őrizte a rájuk jellemző gyöngyfogakat, amik nem
mások, mint visszafejlődött, csökevényes szemfogak, melyek, mint két nemre
jellemzőek. Mivel a koponyán nem látszódott az agancstő, mely a koponya része, és
amiből csodás koronájuk fejlődik ki, valószínűsítettem, hogy egy szarvastehén
nyomaira sikerült rátalálnom. Nem tudom, hogy mikor vesztette életét szegény,
de már régen, hónapok óta őrizhette a természet, a maradványait. Talán ide a
sűrű bozótosba húzódott el, hogy itt hunja örök álomra a szemét. Bevallom
elszorult a szívem, és szomorúan szedtem tovább a lábaimat.
Ahogy teltek a percek úgy lett egyre világosabb, félősen a
nap sugarai is előbújtak a felhők mögül, de sajnos nem tartott soká
tündöklésük, mert a fellegek újra bezárták előttük az apró réseket. A távolból,
hollók jól ismert mély hangja törte meg az erdő néma csendjét, majd a hangok
egyre-egyre közeledtek, és pillanatok múlva olyan közel ért az éjfekete
tollruhát viselő pár, hogy tisztán hallani lehetett szárnyaik suhogását, ahogy
a levegőt szelték. Megálltam figyeltem őket, ahogy elhaladtak a fák sudara
felett, majd hangjuk egyre távolodott, végül pedig a messzibe veszett. Hiába
szálltak tova a hollók, a csend nem tért vissza az erdőbe. Cinegék kezdtek
csacsogni, csuszkák füttyögtek, csinos élénk narancssárga tollruhás süvöltők
diskuráltak, alig hallhatóan, majd a reggeli madármegbeszéléshez a csízek is
becsatlakoztak. A kedves hangok betöltötték az erdő minden apró zugát. Ahogy
haladtam előre, a bokrok ritkulni kezdtek, egy hosszú évekkel ezelőtt kivágott
fa, földben maradt tönkjén, melyet a természet vastag mohatakaróval fedett be,
különös kinézetű gomba álldogált. A határozó könyvemből ismertem őt, de
személyesen még nem sikerült találkoznunk, koromfekete színe, apró termete, és
különleges formája igazán egyedi kinézetet kölcsönöz neki, becsületes neve, bunkós
agancsgomba. Egymagában, magányosan múlatta az idejét, nem úgy, mint közeli
rokonai a szarvasagancsgombák, akik nem messze tőle, ugyancsak egy korhadt
fatönkön zsúfolódtak össze, csak ők sokkal többen voltak, igaz kis tömeget
alkotva. Tetszhetett a kis kalaposoknak ez a nyirkos környezet, a puha
mohatakaró és az elkorhadt fák, hiszen aranyos rezgőgombák, csoportosan növő,
aprócska termetű téli fülőkék, és kígyógombák is otthonra leltek.
Ilyenkor a tél közepén is megannyi gomba tarkítja a természet ösvényeit, csak
jó nagyra kell nyitni a szemünket, hogy észrevegyük őket, hiszen olyan aprók,
egyesek mérete, még az egy centimétert sem éri el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése