Az előző, mókusról szóló írásomban megígértem Nektek, hogy legközelebb
a kertemet látogató két kis hasonmásról fogok mesélni.
Kedd reggel volt, és mivel szememből az álom hamar
kipattant, ezért úgy döntöttem, hogy elhelyezkedem a kedvenc kis kuckómba, és a
mókusok egyik kedves kis szokásáról, a rejtegetésről írok Nektek egy kis
történetet. Amikor neki kezdtem az írásnak, még a sötétség uralta a tájat, de
az égbolton halványan, szinte alig láthatóan megjelentek a közelgő pirkadat
első jelei. A csillagok búcsút vettek aznapra a tájtól, és szépen sorban
nyugovóra tértek, hogy helyüket átadják a közelgő világosságnak, és az éjszakai
álmából ébredező napsugaraknak. Azonban lassan virradt ezen a reggelen, mintha
a nap korongját feltartóztatta volna valaki ott fent a magas hegyek mögött.
Ezért a szürkület minden pillanatot kihasznált, és kiélvezett, hogy ő lehetett
a táj egyedüli ura. Teltek a percek, és lassan egyre jobban lehetett látni az
erdő szép nagyra nőtt fáit, és a karjaik között ébredező lakókat. Az írásomból
időre, időre felnéztem, és szemléltem a korán ébredezőket. Ezen a reggelen is a
feketerigók voltak az elsők, akik kitörölték az álmot a szemükből, akik a
pirkadat legjobb barátai, hisz talán az ő társaságát kedvelik a legjobban,
éppen úgy, mint a vörösbegyek is. Tavasszal ebben az időszakban cseng a
legszebben az énekük, hajnalban, amikor a sötétség már továbbállt, és a
félhomály, veszi át a hatalmat, ők már az új napot köszöntik,
messzire szálló gyöngyöző előadásukkal. Azonban nem csak nyáron korán kelők,
hanem ilyenkor télen is, csak ilyenkor fuvolájuk elrejtve pihen, nem szól a
dal, de jelenlétükkel jelzik, hogy megérkezett egy újabb, reményekkel teli nap.
Minden áldott reggelen megtisztelik jelenlétükkel a kertem,
az egyikük a japánbirs bokor ágai között gubbaszkodik, a másik a fűszálak
között keresgél, és vannak, akik az almafa védelmező karjai között figyelnek.
Egyik percet, követte a másik, és a nagy nehezen, mint
akinek mozdulni sincsen kedve, a szürkület is továbbállt, el a völgy mélyébe,
ahol pihenve várja, hogy újra eljöjjön az ő ideje. Magányosan éli napjait, mint
aki senkinek sem kell, hisz az éjszaka és a nappal is űzi őt, mintha
mindkettejük útjában állna.
Már majdnem végeztem a történetemmel, amikor észrevettem,
hogy megérkezett kedves kis vendégem a vörös bundás mókus, éppen akiről a
beszámolóm szólt. Előző este szokás szerint diószemeket rejtegettem el a
kertembe, hogy, ha megérkezik a reggel, és vele együtt a korgó gyomrú kis
vendégem, jól tudjon laki, és éhségét tudja belőle csillapítani. El is jött
hozzám újra, mint, minden nap teszi, és csalódni soha nem kell, mert a szokott
kis résekben ott lapulnak a csemegék. Éppen az egyiket szedegette a rejtekhelyéről,
amikor egy másik vörös kabátkát viselő mókuson akadt meg a tekintetem, aki már,
éles fogaival a dió héját törte. Először alig hittem a szememnek, hisz olyan
egyformák voltak, mint két tojás. Meleg, puha bundájukon teljesen egyforma
árnyalatú színeket viseltek, hasa éppolyan fehér volt az egyiknek, mint a
másiknak, és a fülükön díszlő bojtocska is szakasztott egyforma volt. Talán
testvérek lehettek, nem tudom, mindenesetre olyan nagy volt a hasonlóság, mint
az egy petéjű ikreknél. Hosszú perceken keresztül figyeltem őket, jöttek
mentek, egyik fáról le, a másikra fel, egyik ágról ugrottak a másikra, és
mindeközben minden apró rést, lyukat, és lehetséges rejtekhelyet átvizsgáltak.
Kerestem valamit, ami egy kicsit megkülönbözteti őket, valami apró kis jegyet,
amiben az egyik eltér a másiktól, és bevallom nagyon nehéz feladat volt, melyet
megoldani azt hittem nem tudok. De hirtelen mégis megakadt a szemem valamin,
mégpedig a puha vörös szőrös farkukon. Az egyiknek a farka vége mintha
hiányzott volna, a szőrök nem olyan szép sorban, és hiánytalanul álltak, mint a
másikén. Megtaláltam rajtuk a különbséget, és most már tudni fogom, hogy a
kettő közül éppen melyik jár nálam.
Hosszú percek után az egyik távozni készült, még egy
útravaló diót a szájába vett, és hatalmas ugrásokkal eltűnt az erdő fáinak az
ölelésében. A másik a sutább farkú mókuska, akit időközben elkereszteltem Szotyikának még maradt, és időközben arra is
fény derült, hogy az előző bejegyzésem róla szólt. Ő az aki a kertem minden
apró szegletét úgy ismeri mint aprócska tenyerét, aki sokkal bátrabban,
otthonosabban mozog, és aki órákat is akár el tud nálam vendégeskedni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése