Az előző, mókusról szóló írásomban megígértem Nektek, hogy legközelebb
a kertemet látogató két kis hasonmásról fogok mesélni.
Kedd reggel volt, és mivel szememből az álom hamar
kipattant, ezért úgy döntöttem, hogy elhelyezkedem a kedvenc kis kuckómba, és a
mókusok egyik kedves kis szokásáról, a rejtegetésről írok Nektek egy kis
történetet. Amikor neki kezdtem az írásnak, még a sötétség uralta a tájat, de
az égbolton halványan, szinte alig láthatóan megjelentek a közelgő pirkadat
első jelei. A csillagok búcsút vettek aznapra a tájtól, és szépen sorban
nyugovóra tértek, hogy helyüket átadják a közelgő világosságnak, és az éjszakai
álmából ébredező napsugaraknak. Azonban lassan virradt ezen a reggelen, mintha
a nap korongját feltartóztatta volna valaki ott fent a magas hegyek mögött.
Ezért a szürkület minden pillanatot kihasznált, és kiélvezett, hogy ő lehetett
a táj egyedüli ura. Teltek a percek, és lassan egyre jobban lehetett látni az
erdő szép nagyra nőtt fáit, és a karjaik között ébredező lakókat. Az írásomból
időre, időre felnéztem, és szemléltem a korán ébredezőket. Ezen a reggelen is a
feketerigók voltak az elsők, akik kitörölték az álmot a szemükből, akik a
pirkadat legjobb barátai, hisz talán az ő társaságát kedvelik a legjobban,
éppen úgy, mint a vörösbegyek is. Tavasszal ebben az időszakban cseng a
legszebben az énekük, hajnalban, amikor a sötétség már továbbállt, és a
félhomály, veszi át a hatalmat, ők már az új napot köszöntik,
messzire szálló gyöngyöző előadásukkal. Azonban nem csak nyáron korán kelők,
hanem ilyenkor télen is, csak ilyenkor fuvolájuk elrejtve pihen, nem szól a
dal, de jelenlétükkel jelzik, hogy megérkezett egy újabb, reményekkel teli nap.
Minden áldott reggelen megtisztelik jelenlétükkel a kertem,
az egyikük a japánbirs bokor ágai között gubbaszkodik, a másik a fűszálak
között keresgél, és vannak, akik az almafa védelmező karjai között figyelnek.
Egyik percet, követte a másik, és a nagy nehezen, mint
akinek mozdulni sincsen kedve, a szürkület is továbbállt, el a völgy mélyébe,
ahol pihenve várja, hogy újra eljöjjön az ő ideje. Magányosan éli napjait, mint
aki senkinek sem kell, hisz az éjszaka és a nappal is űzi őt, mintha
mindkettejük útjában állna.
Már majdnem végeztem a történetemmel, amikor észrevettem,
hogy megérkezett kedves kis vendégem a vörös bundás mókus, éppen akiről a
beszámolóm szólt. Előző este szokás szerint diószemeket rejtegettem el a
kertembe, hogy, ha megérkezik a reggel, és vele együtt a korgó gyomrú kis
vendégem, jól tudjon laki, és éhségét tudja belőle csillapítani. El is jött
hozzám újra, mint, minden nap teszi, és csalódni soha nem kell, mert a szokott
kis résekben ott lapulnak a csemegék. Éppen az egyiket szedegette a rejtekhelyéről,
amikor egy másik vörös kabátkát viselő mókuson akadt meg a tekintetem, aki már,
éles fogaival a dió héját törte. Először alig hittem a szememnek, hisz olyan
egyformák voltak, mint két tojás. Meleg, puha bundájukon teljesen egyforma
árnyalatú színeket viseltek, hasa éppolyan fehér volt az egyiknek, mint a
másiknak, és a fülükön díszlő bojtocska is szakasztott egyforma volt. Talán
testvérek lehettek, nem tudom, mindenesetre olyan nagy volt a hasonlóság, mint
az egy petéjű ikreknél. Hosszú perceken keresztül figyeltem őket, jöttek
mentek, egyik fáról le, a másikra fel, egyik ágról ugrottak a másikra, és
mindeközben minden apró rést, lyukat, és lehetséges rejtekhelyet átvizsgáltak.
Kerestem valamit, ami egy kicsit megkülönbözteti őket, valami apró kis jegyet,
amiben az egyik eltér a másiktól, és bevallom nagyon nehéz feladat volt, melyet
megoldani azt hittem nem tudok. De hirtelen mégis megakadt a szemem valamin,
mégpedig a puha vörös szőrös farkukon. Az egyiknek a farka vége mintha
hiányzott volna, a szőrök nem olyan szép sorban, és hiánytalanul álltak, mint a
másikén. Megtaláltam rajtuk a különbséget, és most már tudni fogom, hogy a
kettő közül éppen melyik jár nálam.
Hosszú percek után az egyik távozni készült, még egy
útravaló diót a szájába vett, és hatalmas ugrásokkal eltűnt az erdő fáinak az
ölelésében. A másik a sutább farkú mókuska, akit időközben elkereszteltem Szotyikának még maradt, és időközben arra is
fény derült, hogy az előző bejegyzésem róla szólt. Ő az aki a kertem minden
apró szegletét úgy ismeri mint aprócska tenyerét, aki sokkal bátrabban,
otthonosabban mozog, és aki órákat is akár el tud nálam vendégeskedni.
Azonban bármelyik is térjen be hozzám, én mindegyikőjüket
szívesen és örömmel fogadom, és megteszek mindent, hogy biztonságba érezzék
magukat, és a kis spájzaik élelemmel legyenek feltöltve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése