2018. január 9., kedd

A mókus rejtegetése












Kertem egyik legkedvesebb látogatója a puha, vörös bundát viselő mókus. Most a téli időszakban meleg kis kabátkája sokat változott, hasi részén még fehérebb lett, olyan igazi fehér, mint a hó,  hátát halványabb szürkés vörös szőrök fedik, árnyékot adó farkincája élénk vörös színezetű, fülein pedig csinos, hosszú bojtot visel. Nagyon szemrevaló, kedves kis erdőlakó, és szerintem ezt nem csak én gondolom így. Eleven viselkedése, mely azt jelenti, hogy csak addig áll meg, míg az elemózsiáját elfogyasztja, akrobatikus ügyessége, és mókás kis szokásai magával ragadóak. A természetnek hála gyakran szemmel tudom követni életét, viselkedését, szokásait, hiszen itt él a kertemet körülölelő erdőben. Gondosan elkészített, takaros kis lakása, az erdő fiatal bükkfájának legtetején álldogál. De nem csak ő az egyedüli mókuslakója az erdőnek, van még szép sötét barnásvörös bundás mókuska is, de ő sokkal ritkábban tűnik fel, életét rejtettebben éli.
A halvány vörös kabátkás viszont, igazán otthonosan mozog, nem csak az erdőben, hanem a kiskertemben is, melynek minden egyes szegletét úgy ismeri, mint aprócska tenyerét. Nem telik el úgy nap, hogy ne tenné tiszteletét, én pedig minden egyes látogatásának nagyon megörülök, hisz kedves, mókás jelenléte mindig mosolyt csal az arcomra.
Egyik legfőbb elfoglaltsága a rejtegetés, mihelyst korgó gyomrát jóllakatta, jöhet is a spájzolás. Rendszerint, először a mókusetetőmet látogatja meg, melyből elcsen egy szép szem diót, amit a cseresznyefa védelmező ágai között fogyaszt el. Éles kis fogaival feltöri a kemény héját, majd amikor ezzel a művelettel végzett és, hozzáfér a belsejéhez, kieszegeti a finom, tápláló dióbelet. Majd ismét az etetőhöz szalad, szájával kiemeli a következő szem diót, de ennek a sorsa más lesz, belőle nem reggeli, hanem tartalék lesz, az ínségesebb napokra. A szájába fogja a csemegéjét, szép nagyra nőtt karmait, a fa törzsébe mélyeszti, és szalad rajta lefelé, míg el nem éri a talajt. Ott gyors, ügyes ugrásokkal, melyet szabad szemmel követni alig lehet, addig keres, kutat, míg megfelelő helyet nem talál a finom zsákmányának. Mindeközben a diót a szájában tartja, mellső lábacskáival folyamatosan az avart, vagy, ha hó borítja a kertemet, a havat igazgatja. Jól meg kell gondolnia hová teszi csemegéjét, elkapkodni nem lehet a dolgot, és ő nem is kapkodja el, több helyet is átnéz, a bokor alját, a fa tövét, a kerítés szélét, vagy éppen a kert kellős közepét, mindaddig, míg meg nem leli a tökéletes, számára megfelelő rejtekhelyet. Mihelyst rábukkan, apró mancsival eltisztogatja az avart, vagy a havat, mint aki kis fészket ás, ebbe a kis vacokba belehelyezi szájában pihenő diót, miután beletette és eligazgatta, mancsával visszahúzza rá a takarót, hogy a diószem ne látszódjon ki, és mindenki szeme elől rejtve maradjon. Még egy utolsó pillantást vesz rá, meggyőződik róla, hogy tökéletes lesz a kis spájz helye, és gyors ugrásokkal távozik is. Rendszerint újra ez etetőhöz visz az útja, melyből ismételten egy szem diót emel ki, van, amikor azt is elrejti, akkor kezdődik előröl az imént elmesélt művelet, de van, amikor a cseresznyefán ücsörögve elfogyasztja el. Az imént leírt rejtegetési szokását pillanatok alatt végzi el, nehéz szemmel követni, kamerával pedig még ennél is nehezebb. De megpróbáltam, és most megmutatom Nektek is, milyen fürgeséggel és ügyességgel végzi szorgos kis munkáját.  Amikor végez, az erdő felé veszi az útját, arra, amerre a kis lakása lapul.
Kora reggel van, amikor ezt a története írom, és hirtelen azt hittem képzelődöm. A kertemben éppen a szürkület szedelőzködik, a cseresznyefán pedig, már a történetem főszereplője keresi a reggelijét. Azonban nincsen egyedül, a fa egyik hátsó vastag karján egy teljes hasonmása üldögél, miközben ő már korgó gyomra éhségét csillapítja. Úgy néznek ki, mint két tojás, még a kabátkájuk színezete is ugyanolyan halvány vöröses, hasuk pedig olyan fehér, hogy szinte világít a kevéske fényben. Figyelem őket, és rájövök a különbségre az egyiknek a puha, sűrű vörös szőrrel borított farka vége hiányos, de majd erről egy másik bejegyzésben mesélek Nektek.  







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése