A karvaly látogatása

Már több bejegyzésemben is meséltem Nektek arról a madaráról, aki, ha feltűnik az erdő fái között, minden kismadár hangos vészkiáltás közepette menekülni kezd, ki merre lát. A szajkók torkuk szakadtából kiabálnak, a cinegék éles hangjukon riasztanak, és mindezt azért teszik, hogy felhívják, minden lakó figyelmét a rájuk leselkedő, közelgő veszélyre. Így mindenki fülébe gyorsan eljut a hír, hogy bizony az életüket veszélyeztető ragadozó ólálkodik a környéken.

Aki ismeri a madarakat, és szemmel követi viselkedésüket, szokásaikat, azok olvasni tudnak a kis tollasok hangjaiból és cselekedeteiből. Amikor ezeket, a riasztó hangokat meghallom, és látom, hogy minden madár szinte fejét vesztve menekül be a gallyak sűrűjébe, akkor már tudom, hogy a karvaly leselkedik, sárga árgus szemeivel valamelyik fa ágai között.

Vasárnap, amikor az éjszaka fátyla szétfoszlott, nyomában pedig óvatosan ballagott a reggel, csodás téli erdő tárult a szemem elé. Vastag hó paplan alá bújt az erdő, és a kiskertem. Virradat után sorra érkeztek tollas vendégeim, hogy elfogyasszák reggelijüket. Elsőként a hegyi fakuszok ébredtek, majd őket követték a cinegék, a csuszkák, a nagy fakopáncsok, a csízek, a közép fakopáncsok, a balkáni gerlék, az erdei pintyek, majd egy szem magában betért a meggyvágó is a kis éttermembe. A szajkók ezen a reggelen sokáig lustálkodtak, ők voltak a kis madársereg hajtói. Már kora reggel lüktetett az élet, boldogan szálldostak egyik ágról a másikra, hangosan csiviteltek, és voltak, akik dalra fakadtak.

Azonban ez, a szememnek oly kedves idill, a pillanat tört része alatt szertefoszlott. A szajkók recsegő hangjukon kiáltozni kezdtek, és mindenki repült amerre csak látott. Voltak akik, az almafa sűrű karjai között kerestek biztos menedéket, voltak akik, a bokrok védelmező ágai közé bújtak, volt aki, az etetőben lapult mozdulatlanul, és olyanok is akadtak, akik tovaszálltak az erdő fái közé. Pár pillanat leforgása alatt csend és némaság ülte meg a kertem minden szegletét, semmi és senki nem mozdult, senki nem fecsegett. Tudtam, hogy valahol, valamelyik fa ágai között a karvaly lapul, és rejtekéből figyeli áldozatát. Azonban sokáig nem kellett keresnem, mert hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna fel, éppen előttem termett, a kis akácfa ágára szállt. Élénk sárga szemeivel a kertet vizsgálta, nincsen-e egy vétlen madár, aki előbújik a rejtekéből, akinek talán nem jutott el a hír a fülébe, hogy a ragadozó bevetésre készen figyel  rájuk. De nem volt egyetlen figyelmetlen préda sem, mindenki mozdulatlanul lapult a búvóhelyén. Percek teltek el, de ő nem tágított, csak figyelt hol jobbra, hol balra, hol pedig nyakát egészen kicsavarva a háta mögé. Az almafán a szajkók egyre türelmetlenebbül bírták az egy helyben való toporgást, és egyik ágról a másikra ugráltak, miközben úgy szidták a karvalyt, ahogy csak torkukon kifért. De a ragadozót láthatóan ez cseppet sem érdekelte, hozzá van szokva, hogy vele nem barátkoznak az erdő lakói, hogy az ő jelenléte nem kívánatos az erdő ösvényein, és ha teheti, mindenki messzire elkerüli, mihelyst észreveszik ottlétét, hisz senki sem szeretne a hosszú karmainak a zsákmányává válni.  

A karvaly érezte, hogy neki most itt nem terem babér, feladva a várakozást széttárta szárnyait, és tovaszállt az erdő sűrűjébe. Talán egy másik rejtekhelyre, ahol újra lesben állva vadászhat, egy figyelmetlen, óvatlan kis tollasra, mellyel mardosó éhségét tudná csillapítani.