Tavaszi reggelen

 Szajkó 

 Őz

 Őz 

Madárdalok és őzriasztás

Számomra a legkedvesebb hely az erdő, ahol igazán jól érzem magam, és minden egyes ott töltött pillanatban boldogság kerít a hatalmába. Szeretem az ösvényeit járni, figyelni lakóinak az életét, hallgatni a tovaosonó neszeket, hangokat, és mélyen beszívni az avar kellemesen fanyar illatát.

Csütörtökön éjszaka a sötétség leple alatt sűrűn hullani kezdett az eső, melynek emlékét még pénteken reggel is őrizték a fák, a bokrok és a talaj. A szép kövérre hízott cseppek minden ágon ott ültek, és ahogy az égbolt peremén ébredező nap sugarai végig simították őket, úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt apró gyémántok. Ott voltak bennük a fák, a bokrok, az erdő apró részletei, melyek elfértek benne. Az ösvények sarasak voltak, csizmámon súlyos koloncként lógtak, és vitették magukat, mint a potyautasok, de ezt én egyáltalán nem bántam, örömmel cipeltem őket.

Pár napja annak, hogy teljesen megszűntek az éjszakai fagyok, és napközben is kellemesebb a levegő, mely telis-tele van a tavasz mámorító illatával. A földből sorra bújnak elő a kora tavaszi virágok, a rügyek úgy duzzadnak a gallyakon, mintha alig férnének a bőrükbe, és a puha avarból cingár fűszálak törnek az éltető fény felé. Ezen a reggelen valami megfoghatatlanul izgalmas várakozás uralta az erdőt, melynek lakói az ébredező nap gyöngéd fényében csillogtak.

Minden egyes lépésemet a madarak gyöngyöző, szerelmes éneke kísérte. Flótáztak a fekete rigók, az énekes rigók, a vörösbegyek, a pintyek, a cinegék, szajkók daloltak csendesen, csuszkák füttyögtek, és harkályok verték a fák törzseit, és dobolásuk hangja messze kúszott az ösvényeken. A magasban holló pár körözött, éjfekete tollruhájukon pedig meg-megcsillant a nap sugara.

Nem messze tőlem őzsuta szedte kecsen patáit, ráérősen, mint aki sehová sem siet. Mögötte gidája haladt, akinek lépései még a pajkosságról árulkodnak. Nem messze tőlük pedig a bakocska álldogált, és figyelt. Jól ismerem az őzcsaládot, hisz a természetnek hála gyakran van szerencsém találkozni velük. Ők pedig jól tudják nincsen félnivalójuk tőlem, így nyugodtan haladtak tovább az útjukon, mígnem eltűntek a szemeim elől. Pár perc múlva a suta riasztása hallatszott, melyet időről időre megismételt, majd nehezen megnyugodott, és újra csak a madarak énekétől volt hangos az erdő.

Jó 20 méterre előttem egy elkorhadt farönk alól vadnyúl bújt elő, ő ellentétben az őzekkel nagyon megrémült, és mancsait egymás után szedve szalad fel a hegyoldalra. Szép nagyra nőtt füleit a hátára simította, és jól látható volt, hogy gerincén sötét csík futott végi, színe pedig jóval világosabb volt, mint azoknak, akikkel eddig találkoztam.

A nap korongja egyre magasabbra kúszott a szikrázóan kék égen, melyen csak egy-két kósza felhőpamacs settenkedett. Sugarai az erdő legsűrűbb részén is a talajt simogatták, hisz nincsen még lomkorona, mely megállt parancsolna nekik. Ezek a sugarak pedig rózsaszín és lila virágszőnyeggé varázsolták pár nap alatt a talajt. A kellemesen enyhe időben, a bársonyos tüdőfüvek olyan sokan lettek, hogy nem tudtam melyiküket csodáljam meg, hisz mind egy szálig olyan szépek voltak. Ekkor hónapok óta nem hallott kedves hang szalad tova az ösvényen, búgni kezdett az örvös galamb. Hangja lágy volt, nem harsogott, csak kellemesen szétfolyt az erdő fái között, én pedig szívemben érzetem, hogy az igazi tavasz megérkezett.  

 Énekesrigó dala

 Bársonyos tüdőfű 

 Bársonyos tüdőfű

 Esőcsepp

 Esőcsepp

Tanító és tanonca

Nózi

Nózi

Nózi

Már megszámolni sem tudom, mennyi kedves pillanattal ajándékoztak meg engem, a kis kertemet látogató mókusok. Minden áldott nap újabb és újabb élményekkel, emlékekkel gazdagodom nekik hála.

Őket figyelve, öröm és boldogság kerít a hatalmába, és mindig tudnak számomra újat mutatni, hiszen eddigi életem alatt ilyen közelről még nem volt szerencsém szemmel követni kedves kis életüket, szokásukat, viselkedésüket.

Ma is, mint minden reggel az ébredező nappal keltek a vörös bundás vendégeim. Mindketten a cseresznyefa karjai között ücsörögtek, mintha valamire vártak volna. Talán a világosságra, mely ezen a reggel, az égboltot takaró sötét fellegek miatt, nagyon nehezen lopakodott be a fák közé.  

Szotyi jól ismeri kertem minden szegletét, hisz hosszú hetek óta ő is itt él, otthona itt lapul a fenyőfa sűrű, zöld levelekkel borított karjai között. A másik vörös bundás mókus, azaz Nózi, csak látogatóba tér be hozzám, és pajtásához. Ő kint lakik az erdő valamelyik szép nagyra nőtt fáján, gondosan elkészített fészke az egyik fa sudarában lapulhat. Messzi egészen biztosan nincsen a kertemtől, mert pirkadat után, már fürgén szedi is apró tappancsait, hogy meglátogassa pajtását, és finom falatokkal tömje meg éhes kis gyomrát.

Nózi a gyakori látogatások ellenére sem mozog olyan otthonosan, mint Szotyi, de mindent megpróbál ellesni pajtásától, aki ezt, cseppet sem bánja. Figyeli, honnan szedi ki a diócsemegét, hol melyik fának a rejtekében lapulnak a finom tepertődarabok, és melyik etetőben bujkálnak azok az aprócska magok, melyeket társa oly ügyesen tud megtörni. Meg kell, hogy állapítsam, hogy Szotyi kitűnő tanító, Nózi pedig lelkes, és ügyes kis tanonc. Fürgén követi oktatója minden mozdulatát, utánozza, hogy hogyan töri a napraforgó magot, és ha kiveszi a rejtekből a diót, tudja, hogy ott ő is fog még találni magának is egyet. Nincs köztük vita, nincsen veszekedés vagy szőrbekapás, szépen nyugodtan és békében megvannak egymás társaságában. Amikor pedig jól laktak, jöhet a jól megérdemelt játék és móka, majd a pihenés, ahogy ezen a reggelen is történt.

Szotyi és Nózi

Szotyi és Nózi

 Szotyi és Nózi

Ébredező erdő

 Bársonyos tüdőfű

 Bársonyos tüdőfű

 

Március vége felé járunk, de még mind éjszakánként kemény fagyok, napközben pedig hűvös nappalok követik egymást. A hűvös északi oldalakon kisebb-nagyobb hófoltok tarkítják az avart, melyből a tavasz virágainak még esélyük sincsen előbújni, hiszen a talaj is még keményre fagyott. Az erdő déli részén, ahol a nap már langyos sugaraival fésüli a talajt, megjelentek a salátaboglárka apró zöld levelei, és egyre több bársonyos és pettyegetett tüdőfű dugja elő kíváncsi kis arcocskáját. Tavaly ilyenkor már mind virágba borulva élvezték a tavaszi napsugarakat, és örömmel várták, a szirmaikat körbezsongó rovarokat. Most pedig még csak itt-ott kukucskál elő egy-egy apró fejecske, arra várva, hogy a levegő melegebbre, kellemesebbre és cirógatóbbra forduljon.

Kora délután indultunk el sétánkra, azon az úton amerre egy halkan csörgedező kis patak folyik a medrében, és melynek partján tavasszal a keltikék, a salátaboglárkák, a bogláros szellőrózsák, az erdei galambvirágok, sárga, fehér, lila, és üde zöld virágszőnyeggel fedik be a talajt. A kis patak vize most sebesebben szaladt a kavicsokkal gondosan kirakott medrében, nem olyan komótosan és ráérősen, mint az aszályos nyári napokon teszi. Hisz most volt bőven vízutánpótlása. A Salgói vár környéki hegyekből elszivárgó víz egy része, ennek a pataknak a vizét táplálja. Utunk egy része mellette vezetett, de a hóvirágokon, és az aranyos veselkéken kívül még más virág nem bontotta ki szirmát. A fűszálak is félősen kelnek új életre, óvatosan bújnak elő, érzik, hogy az igazi, testüket melengető tavasz még nem érkezett még meg.

Ahogy egyre távolodtunk a vízfolyástól, hangja egyre csendesebb, és csendesebb lett, majd csilingelő zenéje teljesen elhalkult, és a messzibe veszett. Ahogy a völgyből kiértünk, és a tölgyes, szép nagyra nőtt fái között szedtük a lábunkat, újra a napsugarak melengették nem csak a mi, hanem a szép sudárra nőtt fák testét is. Kellemes volt itt a levegő, sokkal melegebbnek érződött, és ez a madaraknak is nagyon tetszett. A csend egyszeribe eltűnt, pillanatok alatt nyoma veszett. Helyét pedig, csengő strófák vették át. Csuszkák, cinegék, erdei pintyek, énekes és fekete rigók, vörösbegyek fülbemászó muzsikája szalad tova a fák törzsei között, majd magasra fel a sudarakba, hogy mindenki hallja ezt a gyönyörű koncertet.

Sokáig időztünk ebben a szép nagy tölgyesben, mialatt bizakodva szemléltem a talajt lábaim előtt, hátha a nap meleg sugarai, elő tudtak csalni legalább egy-két szál szép színes virágot. És így is lett, szó szerint. Az egész nagy erdőben, két szál bársonyos tüdőfűvel sikerült találkoznunk, de nekem ez is boldogság volt, hisz nagyon szeretem őket is, mind az összes többi virágot. Élénk rózsaszín és lila színük könnyen előtűnik a barna avarból, és mint a mágnes úgy vonzzák, a már színekre éhes tekintetemet.

A szél, mely hosszú időn át megbújva pihent, újra erőre kapott. Hideg kezeivel, az avart igazgatta, mintha, nem tetszett volna neki, ahogy a talajt borították. Mindenkit újabb és újabb helyre tessékelt, miközben kellemesen lágy, csilingelő hangot hallattak, mely egyre és egyre jobban összeolvadt a kis patak halk morajával, ahogy utunk újra felé vezetett. A nap sugarait és a madarak eleven trilláit magunk mögött hagytuk, és újra a csendes völgybe szedtük a lábunkat, ahol a csendet, az egyre csak szaladó és szaladó víz halk moraja törte meg.      
     

Kikeleti hóvirág

 Aranyos veselke

Cinegebérlők

A leendő apuka - Széncinege hím

A leendő anyuka - Széncinege tojó

 A tojó által féltve őrzött otthon

A mesterséges madárodúk kihelyezésére a legmegfelelőbb időszak az ősz. Most természetesen joggal kérdezhetnétek, hogy miért éppen az ősz? Hiszen a madarak költési időszaka kora tavaszi hónapokban kezdődik el, és ugye az odúk rendeltetése a fészkelés elősegítése. És így is igaz, a kihelyezett odúk első és legfontosabb feladata, hogy védett, biztonságos otthont adjanak a madárszülőknek, melyben a tojó lerakhatja tojásait, és a párjával közösen a kikelt fiókáikat szeretetben, és biztonságban felnevelhetik. Azonban, ha ősszel, a hideg, fagyos időszak beköszönte előtt helyeztük, vagy helyezzük ki a kis madárotthonainkat, akkor a kertünket látogató tollas kis vendégek, előszeretettel fogják használni, éjszakázó helyül. Hiszen melyik madár ne szeretne fedelet a feje fölé, a hideg, fagyos széltől és csapadéktól védő falakat, és ezt a mesterséges odúk biztosítsák a számukra. Így kertünk etetőinek a közelében tölthetik a hosszú éjszakai időszakot, és nem kell nekik messzire repülniük a napi betevőjükért, a rövid ideig tartó nappali időszakban. Ezek a kis tollasok, akik odúink vendégszeretetét élvezték az őszi és téli hónapokban, nagy eséllyel fogják a kora tavasszal kezdődő költési időszakban is birtokba venni a kis lakásokat.

Az én kertemben öt darab kihelyezett odú várja évről, évre az albérlőit. Ezeket, a kis otthonokat szeptemberben, a költési időszak véget érte után kitakarítom, eltávolítom a régi fészekdarabkákat, melyekben megzápult tojás is visszamaradhatott, vagy megbújt élősködők is tanyát verhettek benne. Ezt a takarítást tél végén újra elvégzem, hogy mire beköszönt a március, és megkezdődik a tollasok udvarlási, párválasztási és fészkelési időszaka, takaros, tiszta otthon várja őket.

A természetnek hála már két odúmnak van lakója, és mindkettőt széncinegék vettek birtokba, a harmadikat pedig egy csuszka pár szemlélgeti, vizsgálgatja. A kis akácon álldogáló lakást azonban egy olyan széncinege pár birtokolja, és védelmezi, melynek a tojója sajnos nem igazán jó bőrben van. Szomorúan figyelem a kis tollast, hiszen látni rajta, hogy nem egészséges, legalábbis a tollazata elég ziláltnak tűnik. Azonban szerencsére elég éber, fürge, és minden akarata megvan ahhoz, hogy a párjával közös kis otthonukat védelmezze a fajtársaival szemben. A fészeképítésbe még nem kezdtek bele, a tojó gyakran bekukucskál a röppnyíláson, hogy minden rendben van-e oda bent, és a fa ágain álldogálva tartja szemmel otthonát, melybe párja is besegít neki. Bízom benne, hogy sikerül nekik családot alapítaniuk, és, hogy fel tudják majd nevelni a jövő nemzedék kis cinegéit. Amikor csak időm engedi figyelem az eseményeket, és bizakodom, hogy minden a legnagyobb rendben lesz a szülőkkel, és, hogy ha oda kerül a sor lesz ereje a tojónak a fiókákat felnevelni, melybe párja is be fog segíteni.   

 Védelmezi, a kis odúját ahogy csak bírja

Az én házam, az én váram

Aprócska apókák

A természetnek és az erdő közelségének hála, kiskertemet rengeteg vendég látogatja. A téli időszakban nagyon sok madárfaj teszi tiszteletét, a finom falatokkal feltöltött etetőimnél. Vannak akik, minden napos vendégeim, és szinte órát lehetne állítani az érkezésükhöz, de olyanok is akadnak, akik nem minden nap teszik tiszteletüket, de alkalomadtán felbukkannak és körülnéznek, csipegetnek a kihelyezett táplálékokból. Egyes fajokban szinte pirkadattól alkonyatig tudok gyönyörködni, viszont némelyikükben csak pár pillanatig, ők hirtelen megjelennek, csipegetnek egy kicsit, és vezényszóra már szállnak is tova. Ezek a kis tollasok nem mások, mint a szívemnek oly kedves, aprócska testű őszapók. Amikor szerencsém van megpillantanom őket, határtalan boldogságot érzek. Hisz csinos megjelenésükkel, izgő-mozgó, eleven viselkedésükkel, akrobatákat megszégyenítő ügyességükkel hamar belopják magukat a madárbarátok szívébe, és ez alól én sem vagyok kivétel.

Azonban erdő ösvényeit járva, szinte nincsen olyan sétám, hogy ne hallanám fülemnek oly kedves, vékonyka hangjukat. Amikor „szirr-szirr” kapcsolat tartó csacsogásukra felfigyelek, már tudom, hogy valamelyik fa ágai között, keresnek-kutatnak valami kis betevő után. Az őszapók társas kis teremtmények, és olyannyira összetartanak, hogy ha valamelyikük szárnyra kap, akkor a többiek rögvest követik őt, miközben folyamatosan hallatják kapcsolattartó hangjukat.

Amikor az őszapók költési időszaka véget ér, a családok tagjai együtt maradnak, és gyakran más családokhoz csatlakozva, kisebb-nagyobb csoportokba járják az erdők ösvényeit. Ezek a kialakult csoportok egészen a tél végéig együtt maradnak, majd február derekán már kialakulnak a párok, és egyre többen kezdik meg önálló életüket a társuk oldalán. Kora tavaszra az őszapók csoportjai teljesen felbomlanak, hisz nekik is, mint a többi madárnak, megkezdődik a nászidőszakuk. 

Az elmúlt napokban már párokra szakadva járják ez erdőt, együtt keresgélnek betevő után a bokrok, a fák védelmében. Ők is megérezték a tavasz, apró szívüket elvarázsoló fuvallatát, és a szokatlan hideg ellenére lassan is, lassan megkezdődik nekik is, a fészkelési időszakuk.

Mókus móka

A mai bejegyzésemben Szotyiról és pajtásáról fogok írni Nektek. A márciusi szokatlan hideg és hó, nem csak a madárvilág tagjait érte váratlanul, hanem az erdő minden kisebb-nagyobb lakóját újabb kihívás elé állította.

A fenyőfám karjai között lapuló kis fészek kedves lakója, mint azt Ti is már jól tudjátok Szotyi,a vörös bundás mókuslány. Neki és a többi mókusnak nem a tél a kedvenc évszakja, hiszen ezekben, a hónapokban ínséges időszakot tartogat számukra is a természet, és fogaikat csikorgató hideget. Védett otthonukat csak akkor hagyják el, ha a gyomrukat mardosó éhség parancsol nekik. Az emberlakta települések közelében élő kis bundásoknak szerencsésebb a helyzetük, mert az élőlénybarát kertekben, napról-napra betevőt tudnak találni maguknak. Természetesen ők is, mint erdőlakó rokonaik gondolnak előre a télre, és a szűkös hónapokra. Ősszel, amikor a dió, a mogyoró, és a makk érésnek indul, reggeltől estig azon tüsténkednek, hogy aprócska spájzaikat megtöltsék, finomabbnál finomabb falatokkal. De ezeknek a kis raktáraknak a tartalma véges, és tél végére sokuk teljesen kiürül, vagy van, amelyekről meg is felétkeznek, hisz hol volt már az ősz, azóta nagyon sok és hosszú hét telt el. Amikor pedig még hó is nehezíti, az amúgy is viszontagságos téli napokat még nehezebb a helyzetük, még nehezebben, vagy egyáltalán nem férnek hozzá a rejtekhelyeikhez. Ezért fontos, hogy gondoljunk rájuk is, és egy kis betevővel kedveskedjünk, a környékünkön élő mókusoknak.

A mi házunkat körülölelő nagy erdőségben, a természetnek hála sok mókus éli a napjait. Szotyin kívül, aki a télen már nem az erdő, hanem az én kertem lakója lett, többen betérnek hozzám, vendégségbe. Ősszel, amikor a diófám érlelte a terméseit, volt, hogy 5-6 vörös bundás gyűjtögetett egyszerre, minden veszekedés, vagy szőrbekapás nélkül. Nyugodtan elvoltak egymás társaságában, mintha tudták volna, mindannyijuknak bőséggel jut a finom csemegéből. Azóta is visszajárnak, hisz tudják, itt mindig találnak élelmet, amivel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. Szívesen lakmároznak az ipari tepertőből, és az elrejtegetett diókat is boldogan szedik össze, majd fogyasztják el. A napraforgómagot azonban csak egy mókuska szereti, mégpedig Szotyi, nem hiába kapta ezt a nevet. Ő minden áldott nap beül a madarak tálcás etetőjébe, és addig töri egyik szem magot a másik után, még jól nem lakik. Vasárnap délelőtt is lemerészkedett a fenyőről, evett, ivott, tisztálkodott, majd amikor feltűnt az erdőből érkező pajtása, hihetetlen nagy játékba kezdtek. Nem törődve a hóval, a hideggel, ők csak kergetőztek, ugráltak egyik fáról a másikra, majd a fogócskát a talajon folytatták. Amikor pedig elfáradtak, boldogan szuszogva pihentek, egyikük az egyik, másikuk a másik ágon üldögélve. Majd kisvártatva kezdődött minden élőről.

Öröm, és boldogság a mókusok önfeledt játékát nézni, ahogy akrobatikus ügyességgel ugranak egyik ágról a másikra, félelmet nem ismerve vetődnek a fák koronái között, miközben, szép hosszúra nőtt farkukkal irányítják az ugrásaikat. A természetnek hála, gyakran megfigyelhetem ezeket a mókákat, melyek az erdő fái között zajlanak.      

Piros sapkás ritka vendég

 Barna zsezse

Legutóbbi bejegyzésemben említést tettem róla, hogy vasárnap délelőtt egy különleges madár tette tiszteletét a kertemben. Most erről, a számomra nagyon különleges eseményről fogok beszámolni Nektek.

Szombat délután a tél ismét bebocsátást kért a természet ajtaján, és nem volt mást tenni, be kellett engedni, hisz ő az erősebb. Az évszakhoz képest szokatlan hideg és hó ismét nehéz helyzet elé állítja az erdők, mezők lakóit, akik már mind, egytől egyig a tavasz eljövetelét várják. Nem csak a kellemesen meleg miatt, hanem hogy a természet újra terített asztallal vendégelje meg őket, hogy a szűkös, táplálékban szegény hónapoknak végre vége szakadjon. De a tél fagyos lépteivel, újra és újra visszafordul, és nem akarja átadni helyét a tavasznak. Pedig már a madarak is serényen készülődnek, hisz megkezdődött a nászidőszakuk. Hajnalonként, amikor a nap az égbolt peremén ébredezik, ők már talpon vannak, és legcsinosabb tollruhájukba öltözve, messzire hangzó strófáikat ismételgetik, így versengve a tojók kegyeiért. Azonban a fagyos hajnalokon a madarak koncertje is csendesebb, mint pár nappal ezelőtt volt, napközben is újra az etetőimet látogatják, és csak ritkán énekelnek. Mintha a nagy hidegben semmi kedvük sem lenne a daloláshoz, most csak az éjszaka elvesztett energiáik pótlására gondolnak, és arra, hogy éhes csőrüket élelemmel töltsék meg. A fekete rigók, az énekes rigók, akik a múlt héten, a napsütéses oly kellemes időben fuvolázó előadásukat hallatták, most csendesen gubbaszkodnak a fák ágai között,  nyakukat a válluk közé húzva.

Vasárnap délelőtt nagyon nagy volt a forgalom az etetőimnél, sorra jöttek a szokott vendégek cinegék, csuszkák, harkályok, szajkók, gerlék, verebek, csízek, erdei pintyek, zöldikék, feketerigók és a fakuszok. De ezen a napon hosszú idő után újra betért hozzám egy vörösbegy pár, és a csinos kinézetű fenyőpintyek is, akik eddig mindössze egyszer élvezték a vendégszeretetem. Tíz óra volt, amikor kipillantottam az akácfámra, és először azt hittem, hogy egy csízt látok, nem is lepődtem meg rajta, hisz ők rendszeres vendégeim, de valami furcsa volt, valami nem stimmelt a kinézetével. Óvatosan felemeltem a fényképező gépem, és felé fordítottam, amikor láttam, hogy fejecskéjén csinos kárminpiros sapkácskát visel, mely szín díszíti mellénykéjét is. Élőben még soha nem láttam ilyen madarat, de a határozó könyveimből már ismertem őt, így egyből tudtam, hogy a Barna zsezsével volt szerencsém találkoznom. Hirtelen a szívem a torkomban dobogott, a kezeim pedig remegni kezdtek, alig bírtam a gépet tartani. Gyorsan elővettem az állványom reménykedve benne, hogy ez a kedves, ritka vendég megvár, és, hogy tudok róla elfogadható fotókat készíteni. És sikerült, hiszen a délelőtt folyamán kétszer is visszatért az etetőhöz, hogy kínzó éhségét csillapítsa. Amikor a tálcás etetőben elhelyezkedett, senkit nem engedett szívesen maga mellé, védte az elemózsiát, és arra a néhány percre ő lett az etető csinos kis ura.

A zsezse hazánkban téli vendégként fordulhat elő, de az itt telelő madarak száma erősen változó. Egyes években inváziószerűen tűnnek fel csapatai, van amikor, csak néhány példánya teszi tiszteletét hazánkban, de olyan esztendők is előfordultak, hogy egyáltalán nem regisztrálták jelenlétüket. Hazájuk, és egyben költési területeik Európa északi tájai és Közép-Európa magasabb hegyei.

Amikor telelő területeiken élik a napjaikat, azt főként rokon fajaikhoz csatlakozva teszik. Főként a csízek és a tengelicek társaságát kedvelik, de tömeges előfordulásukkor nagyobb példányszámú zsezse csapatok is feltűnhetnek. A téli időszakban fő táplálékuk a különféle magvak, mint a nyírfafélék, az égerfák termésének apró magvai, de a gyommagvakat, és kora tavasszal a zsenge rügyeket is szívesen fogyasztják. Az én etetőmben is a napraforgómagot törte, ügyesen csőrében forgatva éppen úgy, mint azt a zöldikék, a meggyvágók, a pintyfélék vagy a többi maghántoló fajok is teszi. Csőre és nyelve segítségével addig forgatta a napraforgót, míg az fel nem tört. Ezek után, amikor a mag húsát megszabadította a héjtól, a csőre oldalán kiköpte a héjat, a finom magot pedig lenyelte. Amíg egyiket törte a másik után, betelepedett az etetőbe, és senkit nem látott szívesen maga mellett, mindössze egy-egy csíz tudott a közelébe férkőzni, és velük láthatóan nem nagy örömmel, de megosztozott az elemózsián. 

Ezen a télies hangulatú vasárnap délelőttön, ismét csodaszép emlékekkel ajándékozott meg a természet, és egy olyan fajt sikerült megfigyelnem, mely igazán nagy kincset ér a számomra. 

  

Segítsük a madarakat!

Nagy fakopáncs - hím

 Nagy fakopáncs - hím

 

 Közép fakopáncs

 Énekes rigó

 

 Szajkó

Szajkó

Tegnapi írásomban azzal búcsúztam el Tőletek, hogy ma, a már hazatért vonuló madaraink segítéséről fogok írni Nektek.

Szombat délután, az viharos szélben havazás vette kezdetét. Az apró pihék egyre-egyre csak hullottak, de az este leszállta előtt mihelyst földet értek el is olvadtak. Azonban a sötétedés meghozta a fagyot, melyben sorra egymásra rakódtak a hókristályok, és reggelre mintegy 4 centiméter vastagságúra sokasodtak.

Ez a márciusi tél sok élőlényt váratlanul ért, hiszen már több vonuló madarak hazatért a költési területére, hogy megkezdje az udvarlási, párválasztási időszakát. Azonban a fagy és a hó most szokatlan kihívás elé állítja őket, mely időjárási helyzetben nehéz megtalálniuk a napi betevőjüket. Vándor madaraink éppen a táplálékhiány miatt hagyják el az ősz beköszöntével hazánkat, hiszen fő táplálékuk a rovarok lassan elhúzódnak, és téli álomra hunyják a szemeiket. Tavasszal, amikor a természet ébredezni kezd, újra előbújnak, és mire a tollasok visszatérnek, újra terített asztallal várja őket a természet. Ez az idei esztendőben is így volt, a tegnapi napig. A kellemes tavaszi idő sorra csalta elő a rovarvilág képviselőit, de a mai naptól újra beköszöntött a tél.  Kemény fagyok, és újabb havazás várható, melyben minden aprónép visszahúzódik a rejtekébe, így a természet asztalán nem sok táplálékot fognak találni a hazatért tollasok. Ezért, ha lehetőségetek van rá, akkor segítsétek őket Ti is, hogy ezt a szokatlanul hideg, és hóval födte napokat, szerencsésen túl tudják élni.

Egy kis segítséget szeretnék nyújtani Nektek, hogy milyen táplálékot helyezzetek ki etetőitekbe, mely eledeleket a rovarevő fajok is szívesen fogyasztanak.

Napraforgómag – A kis tollas vendégek egyik legfőbb eledele a napraforgómag. Azonban a rovarevő madarak gyenge csőre a mag héjának a feltörésére alkalmatlan, de egy kis odafigyeléssel könnyen segíthetünk nekik. Egy kis kalapács segítségével, a kemény felületre helyezett napraforgómagokat megütögetjük, hogy a héjuk felrepedjen, és törmelékes legyen. Ezeket, a kis darabokat a kicsi és gyenge csőrű fajok is könnyedén el tudják fogyasztani.  

Natúr dióbél, mogyoró – A rovarevő fajok is előszeretettel csipegetik ezeket a fenséges csemegéket. Azonban ezeket is érdemes kis kalapács segítségével morzsalékosra törni, hogy könnyebben el tudják fogyasztani.

Ipari tepertő, natúr vaj – Minkét táplálék bővelkedik a kalóriában, és könnyen fogyasztható, még a kicsi és gyenge csőrű madaraknak is.

Cinkegolyó – A cinkegolyó olvasztott faggyúból és belekevert apró magvakból áll, mely fontos tápanyagokat tartalmaz. A cinkegolyót is a kalapácsunk segítségével törjük fel morzsalékosra, így kertünket látogató rovarevő fajok is könnyedén el tudják azt csipegetni.

Alma – Sok vonuló faj fontosabb tápláléka a gyümölcs. Mellyel nem csak éhségüket, de lédússágának köszönhetően, szomjúságukat is oltani tudják. Célszerű fák, bokrok ágaira és a talajra is kihelyezni pár szem almát, melyet nagy örömmel fognak csipegetni. Azonban mielőtt felkínálnánk nekik, fontos, hogy a héját nyissuk meg, hogy a gyenge csőrű madarak egyből a húsához tudjanak férni, és ne akadályozza őket az alma vastag héja, melyet több kis tollas egyáltalán nem tud felnyitni.

Az imént leírt táplálékokat nem csak a nálunk telelő, hanem a vonuló madaraink is előszeretettel fogyasztják. Mely táplálékokat több szinten is kínáljuk fel a számukra. Helyezzünk belőle a talajra, a magasított etetőinkbe, és akár kis lyukacsos zsákokba beletéve, ki is függeszthetjük a bokrok vagy a fák ágaira. Ez azért fontos, mert minden faj máshol szeret táplálkozni. Például az énekes rigó a talajon keresgélve fogyasztja el a kihelyezett táplálékot. Ha így járunk el, akkor több madárfaj igényét ki tudjuk elégíteni, mellyel még nagyobb segítséget tudunk nekik nyújtani. 

Ma a hideg és a hó nagyon sok tollast a kertembe vonzott, és sorra jöttek éhségüket oltani, melyről a következő írásomban fogok nektek mesélni. Elöljáróban annyit elárulok, hogy egy nagyon ritka téli vendég a zsezse is meglátogatott a mai nap, akivel eddigi életem alatt még nem sikerült találkoznom. Róla egy egész történet fog majd szólni, mert nagyon különleges és ritka faj hazánkban.

 Fekete rigó - hím

 

 Kékcinege

 

 Nagy fakopáncs és széncinegék

 

 Szajkók és hamvas küllő