Január végét írunk, a télből még egy hónap van hátra, mégis
mintha a természet lakói már készülnének, a most még oly elérhetetlennek tűnő
tavaszra. A készülődés mindenki számára hallható, aki nyitott és értő füllel
járja a természet ösvényeit.
A napokban erdei sétáim során igazán kedves hangokon akadt
meg a figyelmem, mely hangok nem mástól, mint a nagy fakopáncstól származott. A
leggyakoribb harkályunk már elkezdte világgá dobolni territóriumának határait,
mit sem foglalkozva vele, hogy dermesztő hideg és vastag hódunna tarja fogva a
természetet. Ahogy a szürke fellegek mögül felsejlenek a nap egyre több meleget
adó sugarai, ő nem tétlenkedik. Egy megfelelő ágcsonkot vagy fatörzset keres
magának revírjén belül, melyet aztán erős csőrével ütemesen és gyorsan kopogtatva
hallatja dobolásra emlékeztető hangját. Tudja jól, hogy melyik számára a
legmegfelelőbb hely, ami az általa keltett hangot, mint egy természetes
rezonátor felerősíti, melynek köszönhetően több száz méterre is elhallatszik a
jelzése. Míg ez a hang a mi füleinknek kedves, a tavasz közeledtét jelző
előadás, addig a fajtársai számára fontos információkat és mondanivalókat
hordoz magában. Ők ezekkel a számunkra titkos jelekkel kommunikálnak egymás
között. A többi hímnek ez a hang azt jelenti, hogy a terület már foglalt, és
gazdája nem szívesen látja az idegen betolakodót. A tojóknak viszont az
jelenti, hogy egy párt kereső hím próbálja meg elcsábítani őket. A dobolás
minél erőteljesebb és minél gyakrabban szól, annál jobb erőnlétnek örvend az
adott egyed, mely a tojóknak igencsak fontos szempont társaik kiválasztásánál.
Hiszen az erős, jó kondícióban lévő hímek megfelelő nagyságú territóriumot
tudnak fenntartani, melyben majd a fiókanevelés időszakában elegendő táplálék
lesz az utódaik számára. Tehát a madarak igencsak előrelátóak, és olyan
információkat is ki tudnak olvasni ezekből, a hangokból, melyek döntő szerepet
játszanak majd a párkapcsolatuk kialakításakor.
Ahogy telnek a napok, a nagy fakopáncsok, a szinte az egész
erdőt betöltő dobolása egyre többször és többször fog felcsendülni. Ezek a
hangok mellé pedig, sorra csatlakozik majd a többi tollas is, hisz szépen
lassan, ahogy a tavasz közeledik, mindegyikük elkezdi kijelölni saját kis
fenségterületét. Így nekik köszönhetően, a tél vége felé újra a madarak kedves,
csilingelő hangjaitól lesznek egyre hangosabbak a természet szerteágazó
ösvényei.
Ebben a videómban hallhatjátok a nagy fakopáncs dobolását
Amióta itt élünk az erdőszéli kis házunkban, kertünk fontos
és tiszteletbeli vendégei a mókusok. A szép terebélyesre nőtt, évről-évre
kiadós termést érlelő diófák, a ropogós eleséget rejtő mogyoró bokrok,
rendszeresen kis kertembe csalogatják kedvenc kis teremtényeimet, a folyton
sürgő-forgó mókusokat. Az erdő közelsége nagyban megkönnyíti a dolgukat, hiszen
a fák koronájának védelméből le sem kell merészkedniük a talajra ahhoz, hogy
időről-időre meglátogassanak. Az ágak rengetege, melyek egymásmellet összefonódva
állnak, mint egy úthálózat vezeti őket élőre. Ez biztonságot nyújt a számukra
és védelmet, hisz rájuk is leselkednek veszélyek, melyet ők is jól tudnak, így
azokat a helyeket keresik, ahol biztonságban érezhetik magukat. Itt nálam ezt
is megtalálják, a biztonságot, és a másik fontos dolgot, az élelmet, mely az év
minden egyes napján megadatik nekik.
Szinte majdnem pontosan egy évvel ezelőtt arról számoltam be
Nektek, hogy Szotyika a mókuslány a szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közé
kezdett építkezni. Elhagyva erdei kis lakását, úgy döntött, hogy életét az én
kertemben fogja élni, melyhez először takaros kis otthont épített. Szotyika
egészen nyár közepéig itt lakott családjával, és a szemeim előtt cseperedtek
fel aprócska gyermekei is, akikben napról napra gyönyörködni tudtam. Majd egy
napon az egész családnak nyoma veszett, és nagy bánatomra hosszú ideig nem
láttam őket. Hetek teltek el mókusvendégek nélkül, majd egy szép őszi napon
Bojtoska a másik kedves vendégem visszatért, gyermekei kíséretében. A dió érése
visszacsalta őket, és egész álló nap annak finom termését rejtegették, hogy
mire eljön a tél, aprócska spájzaik rendesen meg legyenek pakolva. A kicsik
figyelték anyjuk minden mozdulatát, és próbáltak tőle minden fortélyt, minden
praktikát ellesni.
Most tél közepe van, a kis raktárak pontos helyei
kezdenek megkopni a mókusok buksijában, és a hó dunna is nehezíti a
helyzetüket, de etetőimben finom csemegék várják őket, így nélkülözniük nem
kell egy napon sem. Így minden nap velük ébredezek, és őket figyelem, ahogy
a szürkület első jeleire megjelennek, és reggelizni kezdenek.
Szinte pontosan egy évvel ezelőtt kezdett neki Szotyika a
fenyőfán álló fészkének az építésének, most pedig szinte napra pontosan
ugyanazok az események zajlottak le. Egyik reggel a földön hevert a szép
gondosan elkészített fészke. Alaposan szemügyre vettem a kis építményt, hogy pontosan
miből is áll, milyen anyagokat rejt a kuckó. Benne lapult a tavaly télen elcsent
fekete meleg zoknim, és még egy másik zokni is bele volt építve, melynek
szintén nyoma veszett. Arcom mosolyra húzódott, hogy milyen kis okos volt drága
Szotyika, milyen jól tudta, hogy szerzeménye védelmező meleggel borítja majd be
aprócska testét, és, hogy milyen gondossággal építette meg hajlékát. Ezt a
hajlékot most Bojtoska taszította le a mélybe, de csak azért, hogy szépen
apránként, az ő kedvére építhesse újra, ugyan oda, ahová egy évvel ezelőtt
akkori kis barátja is. Ahogy teltek a napok, az otthon alkotórészei, a zoknik,
a száraz levelek, a mohadarabok, a fenyő száraz ágai szépen lassan eltűntek, és
visszakerültek újjáépítve a fenyő védelmező sudarába. Azóta Bojtoska már nem az
erdő felől érkezik, hanem a fa örökzöld ágai közül, mely védi őt fagytól,
hótól, és a hideg szelektől is. Így neki hála újra mókuslakó költözött a kis
kertembe, aki napról-napra velem éli az életét.
Az elmúlt napokban újra beköszöntött az igazi tél. Az
éjszaka leple alatt kemény -15 fokos mínuszok tomboltak, melyek szorításukból
napközben sem sokat engedtek, így jóval nulla fok alatt maradt a hőmérséklet. A
hideg időhöz pedig a havazás is csatlakozott, így újra csillogóan fehér hó
dunnába tudtak bújni az erdők, mezők ösvényei. De hát, ha tél van, legyen igazi
tél, és ez számomra az, melyet nagyon szeretek.
Kora délután könnyed kis sétára indultunk, mely sétának
konkrét terve is volt. A tavalyi esztendőben, a hóval borított erdőben sikerült,
egy addig ismeretlen gombafajjal találkoznom. A becsületes neve Téli fülőke, és
ahogyan a neve is elárulja, a téli időszak aprócska kalapos gombája. Dacolva a
hideggel, a faggyal és a hóval ők ilyenkor színesítik az erdők rejtekeit, csak
szemünket kell nagyon nagyra nyitni, hogy észrevegyük, mert termetük igazán
pöttömnek mondható. Azonban picurka mértük ellenére igazán csinos kis
teremtmények.
Ha tudjuk hol élnek, milyen helyeket kedvelnek, és figyelmesen
járjuk az utunkat, akkor nagy esélyünk van összetalálkoznunk velük. Tavaly
meglepetésszerűen ért a találkozás, hisz nem ismertem őket, nem tudtam róluk
semmit, de ezt ügyesen pótoltam. Utána olvastam, kinyomoztam milyen életet is
élnek valójában, milyen helyeket választanak a növekedésükhöz, és pontosan
mikor is kezdik meg fejlődésüket. Így idén már okosabban, és jobban odafigyelve
indultunk a keresésükre. Utunkat arra vettük, ahol a múlt télen is találkoztam velük,
de most hiába kerestük, nyomuk sem volt. Így tovább folytatva a keresést,
alaposan szemléltem végig a korhadó fákat, a talajon heverő rönköket, és a
hosszú évekkel ezelőtt kivágott fák tuskóit, mert bizony ők ilyen helyen
élnek, vagy, ha pontosabban akarok fogalmazni, élősködnek. Bizakodó voltam,
hogy talán egy kis csoportot sikerül észrevenni. De sajnos mindhiába, ez a
találkozás nem akart létrejönni, és a keresést a hótakaró is nehezítette.
Már hazafelé tartottunk, amikor kidőlt fa, mohás törzsét
borító vékony hó dunna alól, apró barna kalapkák kandikáltak elő. Alig
látszódtak ki, hisz kicsi fejüket, és rövidke tönkjüket szinte teljesen elfedte
a fehér lepel. De ott voltak, és nem is kevesen, a hó fogságában pedig lehet még
többen is megbújva pihentek. Talán valamilyen madár tartózkodott ezen a
kidőlt fán, mert egy részén érintett volt a szűz hó, a kis kalaposok éppen
onnan kukucskáltak elő. Szerencsénk volt, hogy rájuk bukkantunk, és, hogy
valaki láthatóvá tette őket. Ha elolvad a hó, újra látogatást teszek náluk,
mert szerintem többen is lehetnek még a hópihés sokaságának a védelmében, mert
általában kedvelik a csoportos életet, és, ha sikerül megfigyelnünk, akkor
többedmagukkal láthatjuk őket.
Attól nem kell tartanom, hogy a fagyok kárt tesznek bennük,
mert jól bírják a hideget, csupán egy kis szünetet tartanak ilyenkor a
növekedésükben, és, ha az idő újra enyhébbre fordul, újult erővel tovább tudnak
fejlődni.
Ebben a bejegyzésemben sok madárfaj kedvenc eleségeiről
fogok írni nektek, az olajtartalmú magvakról.
Az első és legfontosabb szabály,
hogy etetőinkbe csak NATÚR, NEM SÓZOTT, NEM PIRÍTOTT táplálékot helyezzünk ki!
Ebbe a csoportba többféle csemege is beletartozik, melyet
más és más fajok fogyasztanak szívesen. Ezért a legcélszerűbb az, ha vegyesen,
azaz keverve kínáljuk fel számukra ezeket a betevőket, így mindegyik kis tollas
vendégünk, a maga csőríze szerint tud válogatni belőle. Hiszen az, hogy ki
melyiket fogyasztja, attól függ, hogy melyik vendégünknek milyen csőr adatott
meg. Vannak fajok, mint a zöldikék, a meggyvágók, a verebek, a pintyfélék, akik
a magokat csőrük és nyelvük segítségével ügyesen meghántolják. A cinegefélék, a
harkályok, a csuszkák ennél kicsit körülményesebben tudják elfogyasztani,
hiszen az ő csőrük hántolásra alkalmatlan, így ők először csőrük segítségével
kopogtatva feltörik a mag héját, majd csak ez után férnek a belsejéhez. A
cinegék ezt egy ágon, a lábacskáik leszorításával végzik el, míg a harkályok és
a csuszkák, egy arra alkalmas résbe helyezik a napraforgót, és ennek a kis
satunak a segítségével szabadítják fel a magot a héjtól.
Ha viszont dióval, mogyoróval töltjük fel az etetőinket,
akkor azt célszerű apró darabkákra törni a kihelyezés előtt, mert a pici
darabokat könnyebben el tudják fogyasztani, és olyan fajok is felbukkanhatnak,
mint a magtörésre teljesen alkalmatlan csőrrel megáldott vörösbegyek, őszapók,
akik szívesen csipegetik fel az egészen picike élelemtörmelékeket is. Miattuk megéri
a napraforgómag egy részét is kis kalapáccsal összezúzni, így az ő kedvükre is
tehetünk.
Megjegyezném azt, hogy az olajtartalmú magvak között szerepel a mandula, melyet a madarak biztonsággal el tudnak fogyasztani, felaprítva. Azonban én soha nem teszek ki az etetőimbe, mert egyszer olvastam Alfred Brehm: Az állatok világa című könyvében, hogy a keserű magvak, mint a mandula, méregként hat a mókusokra, és pár szem elfogyasztása végzetes lehet a számukra. Mivel az én kertemben a mókusok rendszeres vendégek, így az ő biztonságuk érdekében kerülöm ennek a tápláléknak a kihelyezését.
OLAJTARTALMÚ MAGVAK:
- napraforgó
- dió
- mogyoró
- mandula
EGYÉB MAGVAK:
- köles, muhar, kendermag, zab, búza
Az imént felsorolt táplálékokat
fogyasztó madárfajok:
A mi vidékünkön igazai téli időjárás tombolt. Éjszakánként
-10 fok alá kúszik a hőmérő higanyszála, és hiába bújnak elő napközben a nap
fényes sugarai, ők sem törik meg a fagyos levegőt. A fogakat csikorgató hideg
mellé, pedig a hó is társul, melynek vastagsága eléri a majd 20 centimétert.
Gyönyörű ez a téli idő, ahogy a nap sugarai a hókristályokon csillognak, és
fehér ünneplőbe álldogálnak a fák, a bokrok, de ami nekünk szép, azaz élővilág
tagjainak komoly kihívást és harcot jelent a túlélésért. A vastag hó mindent
elfedett, melyben minden apró falat betevőért meg kell küzdeniük. Éppen ezért
arra kérlek Titeket, ha lehetőségetek van rá, gondoljatok a kis tollasokra,
akinek nagyon nagy könnyebbséget jelent a madárbarát kertek kínálta élelem.
Hiszen a rövid nappalokon, elegendő táplálékkal kell szervezetüket feltölteniük
ahhoz, hogy a következő hosszú és fagyos éjszakát túl tudják élni.
Az előrejelzések szerint holnap reggelre akár -17 fokig is
süllyedhet a levegő, melyben a kistestű énekesmadarainknak nagy kihívás a
túlélés, melyhez elengedhetetlen a jó erőnlét, és a napközben elfogyasztott
elegendő táplálék. És valóban, valamit érezhetnek a kis tollasok, mert két napja
réges-régen nem látott tumultus van a kertemben. Annyi sok vendég érkezik, hogy
az etetőket folyamatosan tölteni kell, még napközben is, mert kora délutánra
elfogy az este kihelyezett élelem. Én mindig késő délután töltöm meg az
etetőimet, és pótolom a hiányzó elemózsiákat, hogy amikor reggel pirkadni kezd,
és az első vendégeim megérkeznek, nehogy üres etetőtőket találjanak. Fontos,
hogy mindig legyen neki élelem, soha ne kelljen nekik üres csőrrel távozniuk a
kertünkből. Ez a madáretetés egyik fontos szabálya és a folytonosság! Ha,
ősszel elkezdtük őket megvendégelni, azt egészen tavaszig folytassuk, mert a
kis tollasok számítanak ránk, és ha ilyen fagyos, havas téli időben nem tálának
élelmet ott ahol addig megszokták, az, nagyon nagy bajba sodorhatja őket. Ezért
mielőtt az első etetőtöket feltöltenétek élelemmel, azt mindenképpen
mérlegeljétek, hogy tudjátok-e számukra a tél folyamán biztosítani az ellátást,
ha igen, akkor a következő bejegyzéseimben minden segítséget megadok Nektek
ahhoz, hogy melyik madárfaj, melyik élelmet részesíti előnyben.
Elsőként, a szinte minden madár által kedvelt NAPRAFORGÓMAGOT emelném ki, mely a kis tollasok egyik
legfontosabb csemegéje. Ennek a közkedvelt eleségnek nagyon magas az energia és
a zsírtartalma, valamint ezen kívül tartalmaz még fehérjét, szénhidrátot, B és
E vitaminokat. Fontos, hogy csak natúr formában kínáljuk fel nekik. A
legcélszerűbb, ha etetőinket a mezőgazdasági boltokban kapható, nem sózott, nem
pirított, magas olajtartalmú fekete (ipari) napraforgómaggal töltjük fel.
Az óév utolsó napja kellemesen enyhe, már-már tavasziasnak
mondható idővel köszöntött ránk. Az égbolton, a lustán andalgó felhők mögül, a
nap sugarai időről-időre előbújtak, és kellemes melegséggel cirógatták a
természet ösvényeit és lakóit. A fák sudarában csízcsapat várta izgatottan,
hogy őket, az ő testüket is átfűtse a téli napfény. Miközben pedig várakoztak,
kedves hangjukon diskuráltak egymással, és mindenki folyton-folyvást a másik
szavába vágva akart szóhoz jutni. Szeretem a csízeket, akik téli vendégként
érkeznek hozzánk, a tőlünk északabbi tájakról. Kedves jelenlétükben, eleven
viselkedésükben és csivitelő hangjukban októbertől egészen március végéig
gyönyörködhetünk. Ezen a téli reggelen nekem is újra megadatott az élmény, hogy
újra láthattam és hallhattam őket.
Talán a kellemes enyhe idő, talán a nap eleven fénye volt
jótékony hatással a madarakra, mert ezen a reggelen újra, a szívemnek és a
fülemnek legkedvesebb hangokkal telt meg az erdő ösvénye. A csupaszon,
védtelenül álló fák sudarai felett, a már jól ismert holló pár rótta egyre
nagyobb és nagyobb köreit. Egy-egy erőteljes szárnycsapás után, melynek
suhogását tisztán hallani lehetett, vitorlázni kezdtek, és könnyedén utaztak a
levegőben. Mindeközben mély, oly jól ismert „korrr-korrr” hangjukon
beszélgettek egymással. Megálltam és percekig figyeltem őket a fák ágai közötti
réseken. Ahogy telt az idő a két madár egyre közelebb és közelebb került
egymáshoz, majd szinte teljesen összeértek éjfekete, a nap fényében csillogó
tollaik. Jól láthatóan ez már a nász jele volt. Ez a pár, már évek óta itt költ
a hegyoldal egyik szép sudárra nőtt tölgyfáján, és akárhányszor is összehoz
velük a szerencse, mely nagyon gyakorinak mondható, mindig együtt, összetartva
látom őket. A hollók hosszú éveken át párban járnak, sőt leggyakrabban egész életüket
egymás mellett élik. Hiába van még tél, egyáltalán nem volt furcsa ez a nászrepülésük,
hiszen ők már januárban neki kezdenek a fészkük tatarozásának,
rendbehozatalának, mert enyhe teleken már februárban, de legkésőbb márciusban a
tojó a tojásait melengeti otthonuk védelmében. Miközben kíváncsian szemléltem
őket egészen furcsa hangon kezdtek egymással társalogni. Többször hallottam már
ezt a különös hangot, mely fémesen, élesen csengő.
Ahogy utamon tovább haladtam a tölgyfa ágai közül
egerészölyv hangját utánozta egy rafinált szajkó. „Hiéé-hiéé” kiáltása erősen
és megtévesztően hangzott, de nem dőltem be a turpisságnak, tudtam, hogy egy
csinos mátyás lapul a sűrűben. Nem tettem meg sok lépést az ösvényen, mire
előttem jó 25-30 méternyire, egy barna, a környezetébe tökéletesen beleolvadó
szép termettel megáldott madár tárta szét hatalmas szárnyait. Nos ő az ölyv
volt, a szajkók legnagyobb réme, akinek hangját oly tökéletesen utánozni tudják.
Élénk tekintetével, kifinomult hallásával jöttömet hamar észrevette, mire
széttárta szárnyait, és eltűnt a fák sűrűjének a védelmében. Nem telt be sok
idő, a rémült szajkó is megnyugodott, abbahagyta kiabálását, és az erdőre
visszaszállt a csend.
Az ösvényen haladva a szederbokrok védelmében barna folt
tűnt elő. Csinos őzsuta rágcsálta egyik zöld levelet a másik után, miközben
figyelme egy pillanatra sem lankadt. Az ínséges téli hónapokban biztos betevőt
jelent az őzeknek a hideg, fagyos időben is zöld szederlevél, melyek ősszel nem
száradnak el. Letértem az ösvényről, és hagytam szegényt, hagy eszegessen, hisz
ilyenkor minden betevő számít, mellyel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja.
Szépen lassan andalogva haladtam előre az utamon, amikor a
talajt gondosan betakaró tölgylevelek között élénksárga kis bogyón akadt meg a
tekintetem, mely egy kis színt lopott az uralkodó barna színek közé. Ez a
fényesen sárga aprócska bogyó nem más volt, mint a fakín termése. A fakínnal
általában a tölgyerdőkben találkozhatunk, melyek élete szorosan kötődik a
tölgyfákhoz, hisz rajtuk élnek, ha pontosabban akarok fogalmazni, élősködnek,
hiszen ők félélősködő növények. Ez annyit jelent, hogy fotoszintézisre képesek,
de a vizet és a fejlődésükhöz szükséges egyéb tápanyagokat a gazdanövényből, az
ő esetükben a tölgyfáktól szívják el. Ezzel sajnos károsítják, gyengítik az
őket önkéntelenül tápláló fát és, ha elszaporodnak, akkor akár el is
pusztíthatják azt.
Miközben megálltam és a sárga termést szemléltem, a nap
korongja egyre magasabbra kúszott az égbolton. Nem sütött zavartalanul, mert a
fellegek még ekkor is andalogva úsztak, újra és újra eltakarva a melengető
sugarakat. Azonban a madarak boldogsága határtalan volt az enyhe reggelen, mely
már a délelőttbe lopakodott. Széncinege hangolt a tölgy ágai között, és mintha
sejtette volna, hogy még nincs itt az ideje a hinta dalocskájának, de ennek
ellenére ő mégis megpróbálkozott vele. Félősen, de annál csengőbben hallatta
egyik strófáját a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” csilingelt a dala, mely
tavaszt lopott hirtelen a szívembe. A cinegét követték a csuszkák, akik ezen a
délelőttön örömükben messze osonóan füttyögtek, majd kisvártatva barátcinegék
kezdtek csacsogni, és egy jó 12-14 főből álló őszapócsapat, eleven
cserregésével tette még színesebbé a téli rögtönzött kis madárkoncertet.
Az erdő az óév utolsó napján élettel, hangokkal, kedves
motozásokkal telt meg, melyben órákat tudnák eltölteni, hisz a szívemnek igazi
boldogságot és örömet jelentenek ezek a pillanatok.
