Oldalak

2019. január 29., kedd

Dobpergés az erdő fái között


Nagy fakopáncs hím


Január végét írunk, a télből még egy hónap van hátra, mégis mintha a természet lakói már készülnének, a most még oly elérhetetlennek tűnő tavaszra. A készülődés mindenki számára hallható, aki nyitott és értő füllel járja a természet ösvényeit.
A napokban erdei sétáim során igazán kedves hangokon akadt meg a figyelmem, mely hangok nem mástól, mint a nagy fakopáncstól származott. A leggyakoribb harkályunk már elkezdte világgá dobolni territóriumának határait, mit sem foglalkozva vele, hogy dermesztő hideg és vastag hódunna tarja fogva a természetet. Ahogy a szürke fellegek mögül felsejlenek a nap egyre több meleget adó sugarai, ő nem tétlenkedik. Egy megfelelő ágcsonkot vagy fatörzset keres magának revírjén belül, melyet aztán erős csőrével ütemesen és gyorsan kopogtatva hallatja dobolásra emlékeztető hangját. Tudja jól, hogy melyik számára a legmegfelelőbb hely, ami az általa keltett hangot, mint egy természetes rezonátor felerősíti, melynek köszönhetően több száz méterre is elhallatszik a jelzése. Míg ez a hang a mi füleinknek kedves, a tavasz közeledtét jelző előadás, addig a fajtársai számára fontos információkat és mondanivalókat hordoz magában. Ők ezekkel a számunkra titkos jelekkel kommunikálnak egymás között. A többi hímnek ez a hang azt jelenti, hogy a terület már foglalt, és gazdája nem szívesen látja az idegen betolakodót. A tojóknak viszont az jelenti, hogy egy párt kereső hím próbálja meg elcsábítani őket. A dobolás minél erőteljesebb és minél gyakrabban szól, annál jobb erőnlétnek örvend az adott egyed, mely a tojóknak igencsak fontos szempont társaik kiválasztásánál. Hiszen az erős, jó kondícióban lévő hímek megfelelő nagyságú territóriumot tudnak fenntartani, melyben majd a fiókanevelés időszakában elegendő táplálék lesz az utódaik számára. Tehát a madarak igencsak előrelátóak, és olyan információkat is ki tudnak olvasni ezekből, a hangokból, melyek döntő szerepet játszanak majd a párkapcsolatuk kialakításakor.
Ahogy telnek a napok, a nagy fakopáncsok, a szinte az egész erdőt betöltő dobolása egyre többször és többször fog felcsendülni. Ezek a hangok mellé pedig, sorra csatlakozik majd a többi tollas is, hisz szépen lassan, ahogy a tavasz közeledik, mindegyikük elkezdi kijelölni saját kis fenségterületét. Így nekik köszönhetően, a tél vége felé újra a madarak kedves, csilingelő hangjaitól lesznek egyre hangosabbak a természet szerteágazó ösvényei.  


 Ebben a videómban hallhatjátok a nagy fakopáncs dobolását


      Nagy fakopáncs hím

2019. január 25., péntek

Fészek a fenyő ágai között



Bojtika

 Mókusfészek

Bojtika otthona, a szép sudár fenyőfa


Amióta itt élünk az erdőszéli kis házunkban, kertünk fontos és tiszteletbeli vendégei a mókusok. A szép terebélyesre nőtt, évről-évre kiadós termést érlelő diófák, a ropogós eleséget rejtő mogyoró bokrok, rendszeresen kis kertembe csalogatják kedvenc kis teremtényeimet, a folyton sürgő-forgó mókusokat. Az erdő közelsége nagyban megkönnyíti a dolgukat, hiszen a fák koronájának védelméből le sem kell merészkedniük a talajra ahhoz, hogy időről-időre meglátogassanak. Az ágak rengetege, melyek egymásmellet összefonódva állnak, mint egy úthálózat vezeti őket élőre. Ez biztonságot nyújt a számukra és védelmet, hisz rájuk is leselkednek veszélyek, melyet ők is jól tudnak, így azokat a helyeket keresik, ahol biztonságban érezhetik magukat. Itt nálam ezt is megtalálják, a biztonságot, és a másik fontos dolgot, az élelmet, mely az év minden egyes napján megadatik nekik.
Szinte majdnem pontosan egy évvel ezelőtt arról számoltam be Nektek, hogy Szotyika a mókuslány a szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közé kezdett építkezni. Elhagyva erdei kis lakását, úgy döntött, hogy életét az én kertemben fogja élni, melyhez először takaros kis otthont épített. Szotyika egészen nyár közepéig itt lakott családjával, és a szemeim előtt cseperedtek fel aprócska gyermekei is, akikben napról napra gyönyörködni tudtam. Majd egy napon az egész családnak nyoma veszett, és nagy bánatomra hosszú ideig nem láttam őket. Hetek teltek el mókusvendégek nélkül, majd egy szép őszi napon Bojtoska a másik kedves vendégem visszatért, gyermekei kíséretében. A dió érése visszacsalta őket, és egész álló nap annak finom termését rejtegették, hogy mire eljön a tél, aprócska spájzaik rendesen meg legyenek pakolva. A kicsik figyelték anyjuk minden mozdulatát, és próbáltak tőle minden fortélyt, minden praktikát ellesni.
Most tél közepe van, a kis raktárak pontos helyei kezdenek megkopni a mókusok buksijában, és a hó dunna is nehezíti a helyzetüket, de etetőimben finom csemegék várják őket, így nélkülözniük nem kell egy napon sem. Így minden nap velük ébredezek, és őket figyelem, ahogy a szürkület első jeleire megjelennek, és reggelizni kezdenek.
Szinte pontosan egy évvel ezelőtt kezdett neki Szotyika a fenyőfán álló fészkének az építésének, most pedig szinte napra pontosan ugyanazok az események zajlottak le. Egyik reggel a földön hevert a szép gondosan elkészített fészke. Alaposan szemügyre vettem a kis építményt, hogy pontosan miből is áll, milyen anyagokat rejt a kuckó. Benne lapult a tavaly télen elcsent fekete meleg zoknim, és még egy másik zokni is bele volt építve, melynek szintén nyoma veszett. Arcom mosolyra húzódott, hogy milyen kis okos volt drága Szotyika, milyen jól tudta, hogy szerzeménye védelmező meleggel borítja majd be aprócska testét, és, hogy milyen gondossággal építette meg hajlékát. Ezt a hajlékot most Bojtoska taszította le a mélybe, de csak azért, hogy szépen apránként, az ő kedvére építhesse újra, ugyan oda, ahová egy évvel ezelőtt akkori kis barátja is. Ahogy teltek a napok, az otthon alkotórészei, a zoknik, a száraz levelek, a mohadarabok, a fenyő száraz ágai szépen lassan eltűntek, és visszakerültek újjáépítve a fenyő védelmező sudarába. Azóta Bojtoska már nem az erdő felől érkezik, hanem a fa örökzöld ágai közül, mely védi őt fagytól, hótól, és a hideg szelektől is. Így neki hála újra mókuslakó költözött a kis kertembe, aki napról-napra velem éli az életét.      


 Mókusfészek és a benne lapuló zoknik

 Mókusfészek és a benne lapuló zoknik

2019. január 18., péntek

Kalaposok a hó rejtekében


 Téli fülőkék




Az elmúlt napokban újra beköszöntött az igazi tél. Az éjszaka leple alatt kemény -15 fokos mínuszok tomboltak, melyek szorításukból napközben sem sokat engedtek, így jóval nulla fok alatt maradt a hőmérséklet. A hideg időhöz pedig a havazás is csatlakozott, így újra csillogóan fehér hó dunnába tudtak bújni az erdők, mezők ösvényei. De hát, ha tél van, legyen igazi tél, és ez számomra az, melyet nagyon szeretek.
Kora délután könnyed kis sétára indultunk, mely sétának konkrét terve is volt. A tavalyi esztendőben, a hóval borított erdőben sikerült, egy addig ismeretlen gombafajjal találkoznom. A becsületes neve Téli fülőke, és ahogyan a neve is elárulja, a téli időszak aprócska kalapos gombája. Dacolva a hideggel, a faggyal és a hóval ők ilyenkor színesítik az erdők rejtekeit, csak szemünket kell nagyon nagyra nyitni, hogy észrevegyük, mert termetük igazán pöttömnek mondható. Azonban picurka mértük ellenére igazán csinos kis teremtmények.
Ha tudjuk hol élnek, milyen helyeket kedvelnek, és figyelmesen járjuk az utunkat, akkor nagy esélyünk van összetalálkoznunk velük. Tavaly meglepetésszerűen ért a találkozás, hisz nem ismertem őket, nem tudtam róluk semmit, de ezt ügyesen pótoltam. Utána olvastam, kinyomoztam milyen életet is élnek valójában, milyen helyeket választanak a növekedésükhöz, és pontosan mikor is kezdik meg fejlődésüket. Így idén már okosabban, és jobban odafigyelve indultunk a keresésükre. Utunkat arra vettük, ahol a múlt télen is találkoztam velük, de most hiába kerestük, nyomuk sem volt. Így tovább folytatva a keresést, alaposan szemléltem végig a korhadó fákat, a talajon heverő rönköket, és a hosszú évekkel ezelőtt kivágott fák tuskóit, mert bizony ők ilyen helyen élnek, vagy, ha pontosabban akarok fogalmazni, élősködnek. Bizakodó voltam, hogy talán egy kis csoportot sikerül észrevenni. De sajnos mindhiába, ez a találkozás nem akart létrejönni, és a keresést a hótakaró is nehezítette.
Már hazafelé tartottunk, amikor kidőlt fa, mohás törzsét borító vékony hó dunna alól, apró barna kalapkák kandikáltak elő. Alig látszódtak ki, hisz kicsi fejüket, és rövidke tönkjüket szinte teljesen elfedte a fehér lepel. De ott voltak, és nem is kevesen, a hó fogságában pedig lehet még többen is megbújva pihentek. Talán valamilyen madár tartózkodott ezen a kidőlt fán, mert egy részén érintett volt a szűz hó, a kis kalaposok éppen onnan kukucskáltak elő. Szerencsénk volt, hogy rájuk bukkantunk, és, hogy valaki láthatóvá tette őket. Ha elolvad a hó, újra látogatást teszek náluk, mert szerintem többen is lehetnek még a hópihés sokaságának a védelmében, mert általában kedvelik a csoportos életet, és, ha sikerül megfigyelnünk, akkor többedmagukkal láthatjuk őket.  
Attól nem kell tartanom, hogy a fagyok kárt tesznek bennük, mert jól bírják a hideget, csupán egy kis szünetet tartanak ilyenkor a növekedésükben, és, ha az idő újra enyhébbre fordul, újult erővel tovább tudnak fejlődni.




2019. január 12., szombat

Madáreleségek - Olajos magvak




 Barátcinege

 Közép fakopáncs


Ebben a bejegyzésemben sok madárfaj kedvenc eleségeiről fogok írni nektek, az olajtartalmú magvakról.
Az első és legfontosabb szabály, hogy etetőinkbe csak NATÚR, NEM SÓZOTT, NEM PIRÍTOTT táplálékot helyezzünk ki!
Ebbe a csoportba többféle csemege is beletartozik, melyet más és más fajok fogyasztanak szívesen. Ezért a legcélszerűbb az, ha vegyesen, azaz keverve kínáljuk fel számukra ezeket a betevőket, így mindegyik kis tollas vendégünk, a maga csőríze szerint tud válogatni belőle. Hiszen az, hogy ki melyiket fogyasztja, attól függ, hogy melyik vendégünknek milyen csőr adatott meg. Vannak fajok, mint a zöldikék, a meggyvágók, a verebek, a pintyfélék, akik a magokat csőrük és nyelvük segítségével ügyesen meghántolják. A cinegefélék, a harkályok, a csuszkák ennél kicsit körülményesebben tudják elfogyasztani, hiszen az ő csőrük hántolásra alkalmatlan, így ők először csőrük segítségével kopogtatva feltörik a mag héját, majd csak ez után férnek a belsejéhez. A cinegék ezt egy ágon, a lábacskáik leszorításával végzik el, míg a harkályok és a csuszkák, egy arra alkalmas résbe helyezik a napraforgót, és ennek a kis satunak a segítségével szabadítják fel a magot a héjtól.
Ha viszont dióval, mogyoróval töltjük fel az etetőinket, akkor azt célszerű apró darabkákra törni a kihelyezés előtt, mert a pici darabokat könnyebben el tudják fogyasztani, és olyan fajok is felbukkanhatnak, mint a magtörésre teljesen alkalmatlan csőrrel megáldott vörösbegyek, őszapók, akik szívesen csipegetik fel az egészen picike élelemtörmelékeket is. Miattuk megéri a napraforgómag egy részét is kis kalapáccsal összezúzni, így az ő kedvükre is tehetünk.

Megjegyezném azt, hogy az olajtartalmú magvak között szerepel a mandula, melyet a madarak biztonsággal el tudnak fogyasztani, felaprítva. Azonban én soha nem teszek ki az etetőimbe, mert egyszer olvastam Alfred Brehm: Az állatok világa című könyvében, hogy a keserű magvak, mint a mandula, méregként hat a mókusokra, és pár szem elfogyasztása végzetes lehet a számukra. Mivel az én kertemben a mókusok rendszeres vendégek, így az ő biztonságuk érdekében kerülöm ennek a tápláléknak a kihelyezését.     


OLAJTARTALMÚ MAGVAK:

- napraforgó
- dió
- mogyoró
- mandula

EGYÉB MAGVAK:

- köles, muhar, kendermag, zab, búza


Az imént felsorolt táplálékokat fogyasztó madárfajok: 

- széncinege
- barátcinege
- kék cinege
- fenyvescinege
- zöldike
- tengelic
- erdei pinty
- fenyőpinty
- süvöltő
- csuszka
- csíz
- meggyvágó
- mezei, házi veréb
- balkáni gerle 
- szajkó
- nagy fakopáncs
- közép fakopáncs
- feketerigó
(őszapó, vörösbegy) 


Fekete rigó tojó és szajkó a talajetetőn






2019. január 10., csütörtök

Segítsük a madarakat!



 Nagy fakopáncs hím

 Szajkó

A mi vidékünkön igazai téli időjárás tombolt. Éjszakánként -10 fok alá kúszik a hőmérő higanyszála, és hiába bújnak elő napközben a nap fényes sugarai, ők sem törik meg a fagyos levegőt. A fogakat csikorgató hideg mellé, pedig a hó is társul, melynek vastagsága eléri a majd 20 centimétert. Gyönyörű ez a téli idő, ahogy a nap sugarai a hókristályokon csillognak, és fehér ünneplőbe álldogálnak a fák, a bokrok, de ami nekünk szép, azaz élővilág tagjainak komoly kihívást és harcot jelent a túlélésért. A vastag hó mindent elfedett, melyben minden apró falat betevőért meg kell küzdeniük. Éppen ezért arra kérlek Titeket, ha lehetőségetek van rá, gondoljatok a kis tollasokra, akinek nagyon nagy könnyebbséget jelent a madárbarát kertek kínálta élelem. Hiszen a rövid nappalokon, elegendő táplálékkal kell szervezetüket feltölteniük ahhoz, hogy a következő hosszú és fagyos éjszakát túl tudják élni.
Az előrejelzések szerint holnap reggelre akár -17 fokig is süllyedhet a levegő, melyben a kistestű énekesmadarainknak nagy kihívás a túlélés, melyhez elengedhetetlen a jó erőnlét, és a napközben elfogyasztott elegendő táplálék. És valóban, valamit érezhetnek a kis tollasok, mert két napja réges-régen nem látott tumultus van a kertemben. Annyi sok vendég érkezik, hogy az etetőket folyamatosan tölteni kell, még napközben is, mert kora délutánra elfogy az este kihelyezett élelem. Én mindig késő délután töltöm meg az etetőimet, és pótolom a hiányzó elemózsiákat, hogy amikor reggel pirkadni kezd, és az első vendégeim megérkeznek, nehogy üres etetőtőket találjanak. Fontos, hogy mindig legyen neki élelem, soha ne kelljen nekik üres csőrrel távozniuk a kertünkből. Ez a madáretetés egyik fontos szabálya és a folytonosság! Ha, ősszel elkezdtük őket megvendégelni, azt egészen tavaszig folytassuk, mert a kis tollasok számítanak ránk, és ha ilyen fagyos, havas téli időben nem tálának élelmet ott ahol addig megszokták, az, nagyon nagy bajba sodorhatja őket. Ezért mielőtt az első etetőtöket feltöltenétek élelemmel, azt mindenképpen mérlegeljétek, hogy tudjátok-e számukra a tél folyamán biztosítani az ellátást, ha igen, akkor a következő bejegyzéseimben minden segítséget megadok Nektek ahhoz, hogy melyik madárfaj, melyik élelmet részesíti előnyben.

Elsőként, a szinte minden madár által kedvelt NAPRAFORGÓMAGOT emelném ki, mely a kis tollasok egyik legfontosabb csemegéje. Ennek a közkedvelt eleségnek nagyon magas az energia és a zsírtartalma, valamint ezen kívül tartalmaz még fehérjét, szénhidrátot, B és E vitaminokat. Fontos, hogy csak natúr formában kínáljuk fel nekik. A legcélszerűbb, ha etetőinket a mezőgazdasági boltokban kapható, nem sózott, nem pirított, magas olajtartalmú fekete (ipari) napraforgómaggal töltjük fel.



Nagy fakopáncs tojó

2019. január 4., péntek

Az óév utolsó reggelén



Szajkó 

Csíz

 Széncinege

 Barátcinege

Széncinege hangja és a kis téli madárkórus


Az óév utolsó napja kellemesen enyhe, már-már tavasziasnak mondható idővel köszöntött ránk. Az égbolton, a lustán andalgó felhők mögül, a nap sugarai időről-időre előbújtak, és kellemes melegséggel cirógatták a természet ösvényeit és lakóit. A fák sudarában csízcsapat várta izgatottan, hogy őket, az ő testüket is átfűtse a téli napfény. Miközben pedig várakoztak, kedves hangjukon diskuráltak egymással, és mindenki folyton-folyvást a másik szavába vágva akart szóhoz jutni. Szeretem a csízeket, akik téli vendégként érkeznek hozzánk, a tőlünk északabbi tájakról. Kedves jelenlétükben, eleven viselkedésükben és csivitelő hangjukban októbertől egészen március végéig gyönyörködhetünk. Ezen a téli reggelen nekem is újra megadatott az élmény, hogy újra láthattam és hallhattam őket.
Talán a kellemes enyhe idő, talán a nap eleven fénye volt jótékony hatással a madarakra, mert ezen a reggelen újra, a szívemnek és a fülemnek legkedvesebb hangokkal telt meg az erdő ösvénye. A csupaszon, védtelenül álló fák sudarai felett, a már jól ismert holló pár rótta egyre nagyobb és nagyobb köreit. Egy-egy erőteljes szárnycsapás után, melynek suhogását tisztán hallani lehetett, vitorlázni kezdtek, és könnyedén utaztak a levegőben. Mindeközben mély, oly jól ismert „korrr-korrr” hangjukon beszélgettek egymással. Megálltam és percekig figyeltem őket a fák ágai közötti réseken. Ahogy telt az idő a két madár egyre közelebb és közelebb került egymáshoz, majd szinte teljesen összeértek éjfekete, a nap fényében csillogó tollaik. Jól láthatóan ez már a nász jele volt. Ez a pár, már évek óta itt költ a hegyoldal egyik szép sudárra nőtt tölgyfáján, és akárhányszor is összehoz velük a szerencse, mely nagyon gyakorinak mondható, mindig együtt, összetartva látom őket. A hollók hosszú éveken át párban járnak, sőt leggyakrabban egész életüket egymás mellett élik. Hiába van még tél, egyáltalán nem volt furcsa ez a nászrepülésük, hiszen ők már januárban neki kezdenek a fészkük tatarozásának, rendbehozatalának, mert enyhe teleken már februárban, de legkésőbb márciusban a tojó a tojásait melengeti otthonuk védelmében. Miközben kíváncsian szemléltem őket egészen furcsa hangon kezdtek egymással társalogni. Többször hallottam már ezt a különös hangot, mely fémesen, élesen csengő.
Ahogy utamon tovább haladtam a tölgyfa ágai közül egerészölyv hangját utánozta egy rafinált szajkó. „Hiéé-hiéé” kiáltása erősen és megtévesztően hangzott, de nem dőltem be a turpisságnak, tudtam, hogy egy csinos mátyás lapul a sűrűben. Nem tettem meg sok lépést az ösvényen, mire előttem jó 25-30 méternyire, egy barna, a környezetébe tökéletesen beleolvadó szép termettel megáldott madár tárta szét hatalmas szárnyait. Nos ő az ölyv volt, a szajkók legnagyobb réme, akinek hangját oly tökéletesen utánozni tudják. Élénk tekintetével, kifinomult hallásával jöttömet hamar észrevette, mire széttárta szárnyait, és eltűnt a fák sűrűjének a védelmében. Nem telt be sok idő, a rémült szajkó is megnyugodott, abbahagyta kiabálását, és az erdőre visszaszállt a csend.
Az ösvényen haladva a szederbokrok védelmében barna folt tűnt elő. Csinos őzsuta rágcsálta egyik zöld levelet a másik után, miközben figyelme egy pillanatra sem lankadt. Az ínséges téli hónapokban biztos betevőt jelent az őzeknek a hideg, fagyos időben is zöld szederlevél, melyek ősszel nem száradnak el. Letértem az ösvényről, és hagytam szegényt, hagy eszegessen, hisz ilyenkor minden betevő számít, mellyel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja.
Szépen lassan andalogva haladtam előre az utamon, amikor a talajt gondosan betakaró tölgylevelek között élénksárga kis bogyón akadt meg a tekintetem, mely egy kis színt lopott az uralkodó barna színek közé. Ez a fényesen sárga aprócska bogyó nem más volt, mint a fakín termése. A fakínnal általában a tölgyerdőkben találkozhatunk, melyek élete szorosan kötődik a tölgyfákhoz, hisz rajtuk élnek, ha pontosabban akarok fogalmazni, élősködnek, hiszen ők félélősködő növények. Ez annyit jelent, hogy fotoszintézisre képesek, de a vizet és a fejlődésükhöz szükséges egyéb tápanyagokat a gazdanövényből, az ő esetükben a tölgyfáktól szívják el. Ezzel sajnos károsítják, gyengítik az őket önkéntelenül tápláló fát és, ha elszaporodnak, akkor akár el is pusztíthatják azt.
Miközben megálltam és a sárga termést szemléltem, a nap korongja egyre magasabbra kúszott az égbolton. Nem sütött zavartalanul, mert a fellegek még ekkor is andalogva úsztak, újra és újra eltakarva a melengető sugarakat. Azonban a madarak boldogsága határtalan volt az enyhe reggelen, mely már a délelőttbe lopakodott. Széncinege hangolt a tölgy ágai között, és mintha sejtette volna, hogy még nincs itt az ideje a hinta dalocskájának, de ennek ellenére ő mégis megpróbálkozott vele. Félősen, de annál csengőbben hallatta egyik strófáját a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” csilingelt a dala, mely tavaszt lopott hirtelen a szívembe. A cinegét követték a csuszkák, akik ezen a délelőttön örömükben messze osonóan füttyögtek, majd kisvártatva barátcinegék kezdtek csacsogni, és egy jó 12-14 főből álló őszapócsapat, eleven cserregésével tette még színesebbé a téli rögtönzött kis madárkoncertet.
Az erdő az óév utolsó napján élettel, hangokkal, kedves motozásokkal telt meg, melyben órákat tudnák eltölteni, hisz a szívemnek igazi boldogságot és örömet jelentenek ezek a pillanatok.   


   Fakín

 Téli tölgyes