Oldalak

2020. április 2., csütörtök

Az én erdei mesevilágom - Boglárka, boglárka tavaszi erdő virága



 Salátaboglárka

A föld vastag avarpaplan alá bújva pihent. A fák még csupasz karokkal nyújtózkodtak az ég felé, mint akik elgémberedett karjaikat próbálják kicsit kinyújtóztatni. Levélruhája még egyiknek sem volt, árnyékot nem vetettek az alattuk elterülő talajra. Így a napocska melengető sugarai minden erdőlakót elétek, mindenkit még azokat is akik a föld mélyében pihentek. A meleg sugarak simítására, és az erdő tündérének kedves énekére, a salátaboglárka is mocorogni kezdett, biztonságos, meleg vackában. Egy napsütéses tavaszi napon pedig elődugta első levelét. Óvatosan helyet kért a száraz levelek között, akik örömmel engedték az üde zöld boglárkát útjára. Fényes levelein a nap sugarai csillogtak, és hiába volt olyan aprócska minden kíváncsi szem rá szegeződött, hiszen egy kis színt, egy kis tavaszi üdeséget lopott a megfakult avarba. 
A kikelet napjai egymást követték. Az erdő fáinak sűrűje szerelmes dallamoktól volt hangos. A madarak boldogan flótáztak, pici szívük minden szegletét öröm járta át. 
A nap fénylő korongja mind hamarabb és hamarabb ébredt, semmi kedve nem volt már sokáig lustálkodnia. Mosolygó arcával szikrázóan ragyogott reggeltől estig. Csak néha jöttek apró felhők nyugat felől, de ők sem zavarták meg boldogságát. A hegy legtetejét simogatta meg legelőször, ahol karéjos levelű tölgyfák élnek. A fák között pedig ott lapult a boglárka, aki ezen a reggelen már bimbót hozott. Az erdő tündére fényes levélen ücsörgött és halkan énekelt:
-Boglárka, boglárka tavaszi erdő virága. 
 Nyisd ki kelyhed, hagy lássam, tündöklő szemeid hagy csodáljam!
A salátaboglárka, a tündér kedves énekének nem tudott ellenállni, és szépen lassan elkezdte virágkelyhét széttárni. Szirmai olyan sárgák és olyan fénylők voltak, mint a nap korongja, szépsége pedig beragyogta az ébredező tájat. 
Amikor a nappal szép lassan tovatűnt, helyét pedig az öregesen cammogó alkonyat vette át, az erdő tündérei összegyűltek a tisztáson, kiültek a fűszálak hegyére, és boldogan meséltek el egymásnak, hogy ki melyik virágot, melyik fát és bokrot, melyik aprócska rovart ébresztette fel téli álmából. Hangjuk olyan csöndes volt, mint a pillangó szárnyának suhogása, melyet csak az hall meg, akinek a szíve telve van az erdő iránt érzett szeretettel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése