Búcsú a téltől!

Így a tél utolsó napján szeretnék búcsút venni ettől a csodás évszaktól, azonban szavaim és gondoltaim helyett, most a fotóim kapják a főszerepet. Fogadjátok őket nagyon sok szeretettel!

Rég nem látott kedves vendég.

Ilyenkor február végén már sokkal előbb ébred a nap, sugarai pedig elevenen szórják a fényüket. A szobába beszűrődő fény ébredésre késztetett, és nem is tétováztam sokat, mert nagyon szeretem a reggelek nyugodt, csendes hangulatát. Szeretek a meleg teám mellett csak úgy elmélázni, figyelni az erdőt, a kertem ébredését, a napsugarakat, ahogy a fák csupasz ágait melengetik, és ahogy gyönyörű mintákat rajzolnak a talajra. Hideg volt az éjszaka, a fűszálak fehér dérruhát öltöttek magukra, a föld pedig minden porcikájával arra vágyott, hogy a nap átmelengesse fázós testét. Az égbolton egy-egy kósza felhő nyújtózkodott, a szél pedig békésen szundikált valahol a völgy mélyén. Volt is mit kipihennie, hiszen az elmúlt napokban igazán kitett magáért, éjt nappal alá téve csak szaladt a fák törzsei között végigfésülve az erdő minden egyes szegletét. A mai reggelen azonban aludt, a levegő sem mozdult az erdő békés és nyugodt volt. A cseresznyefém tetején, egy korai szerelemre lobbant fekete rigó fuvolázott, nem messze tőle pedig széncinege próbált bekapcsolódni az előadásba. Nem is kellett több a többieknek sem, dalra fakadtak a csízek, a vörös mellényes vörösbegy, a csuszkák pedig majd szétcsattanva boldogságukban csak füttyögtek és füttyögtek. Olyan jó újra a madarak kórusára ébredezni, nincs is kedvesebb muzsika a fülemnek. Ahogy a kertemben zajló eseményeket figyeltem, egy hosszú hónapok óta nem látott kedves látogató tűnt fel. A fűszálak között keresgélt, együtt a fekete rigókkal, kik annyira nem örültek a jelenlétének, mint én az ablak mögött. Tegnap este, mint minden áldott nap a talajetetőmet friss ipari tepertővel töltöttem fel, hogy reggel, amikor a pirkadat ébreszti az erdőben és a kertemben békésen szundikáló madarakat, legyen mit elcsipegetniük. Az énekes rigó is éppen ezeket az apró tepertődarabkákat eszegette. Éhes lehetett, mert semmivel sem törődve csak evett és evett. Biztos vagyok benne, hogy most ért vissza a vándorútjáról, mert énekét még idén nem hallottam, de ami késik, nem múlik, szerintem abban is gyönyörködhetek nemsokára. Tavaly tavasztól, hónapokon keresztül a kertem lakója volt, fészkét az akácfa védelmébe építette meg párjával, ahol utódaik biztonságban fel tudtak cseperedni. Az énekes rigó számomra a tavasz beköszöntét jelenti, gyöngyöző dalát, amikor meghallom, tudom, hogy a tavasz megérkezett, legalábbis az én szívemben biztosan. Ez a csodás előadás még várat magára, de ettől függetlenül nagyon boldog vagyok, hogy sikeresen vissza tudott térni kiskertembe, és, hogy a viszontagságokkal és veszélyekkel teli utazást épségben, egészségben át tudta vészelni.    

  Ma reggel készült fotó, az énekes rigóról

Szent Mátyás ünnepe.

Citromsármány

Február 24-ét írunk, mely Szent Mátyás apostol ünnepe. A régi időkben Mátyás apostolhoz kötötték a tavasz beköszöntét, mivel úgy tartották, hogy az ő szekercéje töri meg a jeget, és vele együtt a tél hatalmát. Így lett Szent Mátyás apostol Jégtörő Mátyás. De nem csak a jeget és a tál hatalmát töri meg, hanem ő ossza ki a madarak sípjait is, hogy ettől a naptól fogva újra éneküktől legyenek hangosak az erdők és a mezők ösvényei. És valóban, ha Ti is figyelemmel kíséritek a természet hatalmas színpadán a történéseket, hallhatjátok, hogy egyre több énekesmadár találja meg újra a hangját, mellyel csalhatatlanul tavaszt lopnak a szívünkbe.

Dalra fakadt a fekete rigó.

Fekete rigó hím

Kora este indultam útnak, a lenyugvó nap emlékét már csak a vöröslő égalja őrizte. Néhány felhőfoszlány úszott tova, mintha valahová sietnének, majd feltűnt az esthajnalcsillag, mely olyan fényesen ragyogott a mai estén is, mint a legtündöklőbb gyémánt. A levegő enyhe volt, régen, hosszú hónapok óta nem éreztem, ezt az arcot oly kellemesen simogató érzést. Az alkonyat áttetsző fátylát az erdő fáira terítette, és a daloló kék cinege hirtelen elhallgatott. Percekig csend ülte meg az erdőt, majd nem messze tőlem vörös mellényes madárka kezdett el dalolni. A vörösbegy előadását pillanatok múlva, a már annyira várt dallam egészítette ki, eleinte szolidan, mintha csak magában dúdolna, próbálgatta hangját, majd egyre hangosabban és áthatóbban énekelt. Az elhúzódó tél miatt idén később fakadtak dalra a feketerigók, de a mai kellemesen enyhe, tavaszias időjárás, meghozta a kedvüket az énekléshez, mely előadások már szívből szólnak, szerelemre lobban szívből. Percekig hallgattam őt, és amíg csak szólt nem tudtam szabadulni tőle. Hónapok óta nem volt benne részem, és annyira szeretem a rigó csengő strófáit, hogy szó szerint, rabul tudja ejti a szívemet. Ahogy a sötétség egyre beljebb kúszott a fák közé, az ének helyét izgatott csipogás vette át, melyet elülés előtt hallatnak. Erre a hangra több irányból is válasz érkezett, majd hirtelen csend lett, néma csend. Elhallgattak a fekete rigók, elcsendesedett a vörösbegy, csak a fiatal cserfák elszáradt levelei zizegtek. A csillagok szépen sorban elfoglalták helyeiket, és velük együtt beköszöntött a tél végi este.

 Fekete rigó tojó

Csillagszemű hóvirág.

Dömötör Ilona: Hóvirág

Már újra van virág.
Gyöngécske, hófehér.
Parányi, reszkető,
de elmegy már a tél.

Deres kövek közül
kibújt az új remény,
piciny hajnalharang
gyötrelmek éjjelén.
Fagyos hetek után
jött, mint a gyógyulás.
Azt mondja: lesz öröm,
lehet megújulás.

Lélek, ne csüggedezz!
Hallgass el, rút panasz!
Él még a szeretet.
Van Isten. Lesz tavasz.

Látogatóban az erdei fülesbaglyoknál.

Ahogy közeleg a tavasz, úgy lobban a madarak szíve is a szerelemre. Vannak olyan fajok, mint a cinegefélék, a nagy fakopáncsok, a fekete harkályok, akik már ilyenkor február derekán megkezdik udvarlási időszakukat. Azonban madarak zöme, majd márciusban és áprilisban kezdi el territóriumát elfoglalni, és a párját magához csalogatni.

Az erdei fülesbaglyok nászidőszaka is hamarosan megkezdődik, így addig, amíg a városban tartózkodnak, meglátogattam őket. A téli hónapokban előszeretettel élnek az emberlakta településeken, melyhez kitűnően tudtak alkalmazkodni. Napközben főként örökzöld fákon nappaloznak, amikor pedig a nap nyugovóra tér, csapatokba verődve kezdik meg élelemszerző körútjukat. Hajnaltájt aztán teli hassal, jóllakottan visszatérnek pihenő helyeikre, és a napkelte már a fenyőfák védelmében éri őket.

Vasárnap délután verőfényes napsütésben érkeztem meg a fülesbaglyok téli otthonához. A szép kort megélt fenyő ágai között, éppen a fejem felett pihengetett egy csinos, a fakéreg mintázatára szinte a megszólalásig hasonlító tollruhát viselő erdei fülesbagoly. Ahogy meghallotta lépteimet egyből felém fordult, és kíváncsian csillogó, narancssárga szemeivel méregetni kezdett. Nem messze tőle egy másik bagoly ücsörgött a fa ágán, ő is rám nézett, de érdeklődése nem tartott sokáig, mert pillanatok múlva lehunyta szemeit, tovább folytatva délutáni sziesztáját. Két fenyőággal felette újabb fülesen akadt meg a tekintetem. Fiatal lehetett, mert jóval kisebb termetű volt, mint a másik kettő, és tollruháját is világosabb színek tarkították. Álmosan rám nézett, majd rögtön vissza is csukta szemeit, majd újra résnyire nyitotta, és ismét visszazárta, mint akinek majd leragad a szeme a fáradtságtól. Körbejártam a fát, hátha látok még több példányt is, de hiába vizsgáltam át az ágakat, többre nem bukkantam. Talán fentebb, a lombkorona sűrűjében voltak a társaik meghúzódva, ahová a kíváncsi emberi szem már nem láthat be. Visszamentem hát a fa túlsó oldalára, és újra a kis kíváncsi szemű baglyot figyeltem, ő pedig engem, minden egyes mozdulatomat követte a tágra nyitott szemeivel. Az erdei fülesbaglyok éjszak aktív madarak, azonban ennek ellenére a világos, nappali időszakban is kitűnően látnak. De nem csak a látásukra hagyatkoznak, hanem a hallásukra is, hiszen a fülük a legfontosabb érzékszervük. Amikor érzékelik a zsákmányuk motozását, kifinomult hallásuknak köszönhetően, szinte milliméteres pontossággal be tudják határolni annak tartózkodási helyét, melyre nesztelen szárnycsapásokkal, a pillanat tört része alatt le is csapnak.

Nagyon érdekes a baglyok világa, rengeteg érdekességet és titkot rejt az életük. Hálás vagyok a természetnek, hogy egy picit én is részese lehetek, és, hogy időről-időre megfigyelhetem őket. Nem tudom, hogy mikor hagyja majd el az a kis csapat a telelő területét, de szerintem napjaik lassan már meg vannak számlálva. Hiszen márciusban már kialakult párok repülnek az éjszaka leple alatt, és izgatottam keresgélik szarkák elhagyott fészkeit, mely hosszú heteken át az ő, és az utódaik otthona lesz.    

      

Vasárnap reggeli séta.

Az elmúlt hétvégére megjósolták a meteorológusok, hogy visszatérnek az éjszakai fagyok, nem lesz annyira fázós az időjárás, mint hetekkel ezelőtt, de hajnalban jóval nulla fok alá fog kúszni a hőmérő higanyszála. Az előrejelzésük be is igazolódott, mert vasárnap reggelre -5 fokig hűlt le a hőmérséklet. Mostanában elmaradtak a vasárnap reggeli kirándulásaim, hol a betegség, hol pedig az időjárás szólt közbe. Úgyhogy már minden egyes porcikám a természet után vágyódott. Hűvös idő ide vagy oda, jól beöltözve útra keltem, talán túl is öltöztem a kelleténél, mert mire az erdőszélre értem már melegem volt a mínusz fok ellenére is. Ilyenkor februárban reggelente már észrevehetően előbb ébred a nap, este pedig jóval később tér nyugovóra. Szépen lassan, napról-napra egyre hosszabbodnak a nappalok, és egyre több lesz a napsütéses órák száma. A nap sugarai pedig már nem olyan bágyadtam szórják sugaraikat, mint még hetekkel ezelőtt, erejük folyamatosan nő, és kellemesen meleggel ajándékozzák meg a tájat. Lábaimat a fagyott talajon szedtem, az első megcsúszás után, mely majdnem talajfogással végződött oda kellett figyelnem minden egyes lépésemre. Az elmúlt napok enyhe időjárása a hótakarót olvasztgatni kezdte, az erdő ösvényein pedig aprócska vízerek törtek maguknak utat, és mint kis patakok szaladtak le a domboldalról. Ezek a kis erek aztán az éjszakai hidegben megfagytak, amikor pedig utamra indultam még mindig jégréteg díszlett rajtuk. A táj nagyon változatos arcát mutatta, a déli oldalakon már nyoma sem volt a hónak, viszont az északi részeken, ahol a napsugarak csak rövid ideig melengetik a talajt, még több centi vastagon fehérlett a puha lepel. Az erdőben zöldikék kedves hangja fogadott, melyet a madarászok „zsírozásnak” neveznek. Ahogy haladtam előre ezek a hangok elcsendesedtek, de ennek ellenére nem maradt néma az ösvény, és már jó pár hónapon keresztül nem is fog visszatérni a csend és a némaság a természetbe, hiszen napról napra egyre több énekes torkú madár fog újra dalra fakadni. Utamat a széncinegék „ti-ta, ti-ta” csengő strófái, a csuszkák hangos füttyögése, és a még csapatokban járó őszapók kedves „szirrr-szirrr” hangjai kísérték. Nem sokkal később, messzire kúszó dobpergés osont tova a délcegen álló bükkfák között. A nagy fakopáncs dobolt, mely előadással nem csak párt keres, hanem a revírjét is védelmezi. Távolról szólt a hang, de hangja jól és tisztán kivehető volt. Ha megfelelő ágcsonkot talál, akkor akár 7-800 méterre is elhallatszik az előadás. A bükkerdőben még mindig vastag hópaplan fedte be a talajt, a nap fénylő korongja még alacsonyabban jár ahhoz, hogy sugarai a domb mögé érjenek. A tavasz első hírnökei a bogláros szellőrózsák, a bársonyos tüdőfüvek, a tyúktaréjok és az erdei galambvirágok még a puha paplan alatt szunnyadnak, és amíg nem köszönt be az enyhébb időjárás, addig nem is tudnak felébredni téli álmukból. Azonban az egyik korán nyíló virág, melynek a neve erdei kutyatej a hóból is utat tört magának, és meg kell hagyni különleges szép látványt nyújtott. Utamon tovább haladva eljutottam a fenyves erdőbe, itt a nap, meleg sugaraival simogatta fákat, a hónak pedig még egy aprócska árulkodó nyoma nem maradt. Talpam alá puha tűlevél szőnyeget terített a természet, melyen olyan jó volt a járás, mint egy puha, vastag szőnyegen. A fák örökké zöld koronája felett a kék égbolt kukucskált be, a nap sugarai pedig minden apró rést kihasználtak, hogy a talajt melengessék. Megálltam, hátamat a repedezett, vörös kéregnek döntöttem és figyeltem, hallgattam az erdő neszeit, lüktetését. Csinos sárga fejdíszt viselő királykák, fenyves cinegék, csuszkák és széncinegék motoztak az ágak között, nem messze tőlem pedig a nagy fakopáncs gyógyította egyik fabetegét. Talán a kellemes melegnek volt köszönhető, hogy a madarak olyan jól érezték magukat, mely boldogság rám is rám szállt, mintha elvarázsolt volna minket a fenyves. Azonban ezt a számomra idilli képet, egy szempillantás alatt a karvaly szakította meg. Ahogy ott álltam hirtelen az ágak közé csapott, az apró kis énekesen riasztóhangjuk közepette repültek szét, mindenki arra, amerre csak látott. A ragadozó madár pedig üres karmokkal szállt le a fenyő ágára, nem sikerült neki a vadászat. Az erdőre csend és némaság ült, semmi és senki nem mert még mozdulni sem, majd kis idő elteltével a karvaly széttárta szürke alapon, fehér mintás szárnyait, és tovarepült, mígnem eltűnt a fák takarásában. Én tovább várakoztam, kíváncsi voltam, hogy a ragadozó távozása után visszatér e újra az élet, és visszatért. Percekkel később, az ágak rejtekéből széncinegék, csuszkák és aprócska királykák bújtak elő. A cinegék újra dalra fakadtak, a csuszkák boldogan füttyögtek, és mintha misem történt volna újra boldogság szállt a varázslatos fenyőerdőbe. Lassan, egy másik úton hazafelé indultam, ott ahol még kora reggel a jég tartotta markába a talajt, a víz olvadozni kezdett, és csizmám már a sárban cuppogot. A vékony fehér dértakaró helyén pedig apró cseppek csillogtak, mint ezernyi fényes gyémánt, ahogy megsütötték őket, a már magasan járó nap szikrázó sugarai.    

       

 Széncinege dala

Hazatért a házi rozsdafarkú!

Az utolsó téli hónap közepén járunk. A természet, és annak lakói már megérezték a tavasz közeledtét, melynek napról napra újabb jeleit mutatják meg. 

Ősszel, ahogy egyre rövidebbek lettek a nappalok, és a hőmérséklet is hűvösebbre fordult, madaraink sorra kaptak szárnyra, hogy megkezdjék vonulásukat dél felé. Azokba az országokba vándoroltak, ahol bőséges élelem és kellemesen meleg időjárás várta őket. Voltak akik már augusztus legvégén útjukra indultak, de olyanok is akadtak akik kivártak, és csak november elején búcsúztak el tőlünk. Az idei télen minden madárnak, akik a vonulás mellett döntöttek szerencséje volt, hiszen az elmúlt telek enyhe időjárása után idén kemény fagyokkal tarkított hetek tették próbára a természet lakóit. Évről-évre szemmel és füllel követek minden eseményt, ami a természet hatalmas színpadán játszódik, melyek mindegyikéről feljegyzést is készítek. A mai napra is, egy ilyen fontos megfigyelési élmény fog a madarásznaplómba kerülni, hiszen ezen a napon érkezett haza telelőhelyéről a házi rozsdafarkú. Reggel volt még amikor a munkahelyem udvarán megpillantottam a kis rozsdafarkút. Korán megérkezett hosszú útjáról, mert ellentétben az elmúlt évekkel, jelenleg barátságtalan, ködös és igencsak hideg idő fogadta őt. Hajnalra a hőmérő higanyszála ismét -7 fokig süllyedt, és a sűrűre szőtt ködfátyol alatt vastag hófehér zúzmararuhát öltöttek magukra a fák csupasz ágai, a fűszálak és még a kerítések is fehér ünneplőben álldogáltak, melyen rég nem látott, kedves ismerős bókolt. Megörültem, hogy a viszontagságokkal teli utazást épségben teljesíteni tudta, és ismét itt lehet a költési területén. Bízom benne, hogy sikeresen át tudja vészelni a még előttünk álló télutó hideg napjait, és, hogy párjával idén is, ugyanúgy mint a tavalyi esztendőben a kocsikerék belsejében meglapuló fészkében neveli majd fel fiókáit. A hideg időben nehezen tud még táplálékhoz jutni, hiszen a rovarok még téli álmukat alusszák, de mihelyst megérkezne az enyhülés sorra ébrednének fel és bújnának elő téli vackukból. Azonban addig is, hogy életét megkönnyítsem almákat szúrtam ki a fák ágaira, melyeken kis ablakot nyitottam, hogy könnyen a húsához tudjon férni, valamint apróra tört ipari tepertőt szórtam a talajra. Ezekkel a kis csemegékkel remélhetőleg át tudja majd vészelni a táplálékban szegényesebb napokat.

Ébredező természet.

Majdnem egy hete számoltam be nektek arról, hogy a földben téli álmot alvó hóvirág hagymáim megérezve a közelgő tavasz első jeleit ébredezni kezdtek. Múlthéten vasárnap még puha hótakaró fedte be őket, mely alól a nap melengető sugarai sorra csalták elő fehér bimbóit. Az eltelt röpke hét alatt, a hó lassan elolvadt, a talaj engedni kezdett fagyos szorításából, a hóvirágok pedig szépen lassan egyre kijjebb merészkedtek. Szirmaik még összezárva pihennek, de ahogy telnek a napok, és a levegő is egyre melegebbre fog fordulni, szépen sorban, egymást követve nyitják majd ki kedves kis csillagszemeiket.  

A madárkórus legújabb tagja.

 Zöldike hím

Tél ide vagy oda, a természet lakói már éreznek valamit a levegőben, valaminek a közeledtét, mely évről évre új életekkel, és csodálatos újjászületésekkel ajándékozza meg az erdők, mezők ösvényeit.

Tegnap este az égbolton fényesen tündököltek a csillagok, és sejteni lehetett, hogy a sötétség leple alatt újra alacsonyra fog süllyedni a hőmérő higanyszála. Sejtésem reggelre be is igazolódott, nem tértek vissza azok a kemény mínuszok melyek heteken keresztül nehéz próbatétel elé állította az élőlényeket, de azért csendesen, jóval nulla fok alá lopakodott a hőmérséklet. A hó emlékét őrző pocsolyákra vékony jégréteget, a fákra pedig fehér zúzmarát varázsol. Az ég kékje, sejtelmesen kandikált ki a fehér ködfátyolból, mely hajnaltájt vette uralmába a tájat. Amikor munkába indultam nem éppen a legbarátságosabb arcát mutatta az időjárás, de ennek ellenére kellemes és örömteli meglepetésben volt részem. Már hosszú napok óta, újra madárfüttyöktől hangosak a természet ösvényei, énekelnek a széncinegék, a barátcinegék, trilláznak a tengelicek, kedvesen füttyögnek a csuszkák, és ehhez a kórushoz, a mai reggelen egy újabb tag csatlakozott.  Egy csinos, zöld tollruhát viselő zöldike. Éneke rövidke trillákkal tarkított előadás volt, mely szépen és tisztán csengett ezen a szombat reggelen. Majd az ének átváltott a tőle megszokott, oly jól ismert "zsírozásra". Talán kedvet kaptak tőle a széncinegék is, mert rövidesen ők is bekapcsolódtak a korai hangversenybe. Úgy elhallgattam volna őket, de sajnos indulnom kellett, így magam mögött hagytam a kis kórust, de kedves emléküket magammal vittem.
Napról-napra, ahogy egyre közeleg a kikelet, úgy találják meg újra a hangjukat tollas kis barátaink, és a természet szerte ágazó ösvényei újra kedves éneküktől lesz hangos. Járjátok utatokat nyitott szemmel és füllel, és engedjétek, hogy a világ legszebb előadásai Titeket is elvarázsoljanak.    

Zöldike hím

Odúfoglalók.

 Széncinege tojó - a mellkason végigfutó sötét tollakból álló sáv keskeny, és a hasi részen nem szélesedik ki

Széncinege hím - a mellkason és a hason végigfutó, sötét tollakból álló sáv széles, és a hasi valamint a has aljai részen jól láthatóan kiszélesedik

A természet számos jelét adja, hogy a tavasz már az ajtónkon kopogtat, és a kikelet napról-napról egyre közelít. A múlt héten a téli álmukból ébredő medvék bújtak elő barlangjukból, és a borús időben nem látták meg az árnyékukat, mely a hagyományok szerint azt jelenti, hogy a tél lassan a végéhez közeledik. Az elmúlt hétvégén pedig a tavasz első virághírnöke kukucskált ki a puha hótakaró védelméből, hirdetve, hogy a tavasz lassan, de biztosan megérkezni látszik.

A tavasz márciusban kezdődik meg, de már ilyenkor februárban megfigyelhetjük első, biztató jeleit. Napok óta érdeklődve figyelem az erdőben és a kiskertemben zajló eseményeket. A természet szerteágazó ösvényein már januárban hallható volt a széncinegék tavaszt köszöntő, szívemnek oly kedves strófái. Mely előadások napról napra csengőbben szóltak, és egyre több madár kapott kedvet a daloláshoz, dacolva a hóval és hideggel. Mintha ügyet sem vettek volna arra, hogy a tél még javában tombol, ők időről időre a tavaszt közeledtét hirdették. Februárral karöltve érkezett meg az enyhébb és barátságosabb téli időjárás,  a természet lakóinak pedig nem is kellett ennél több. Tengelicek csapatai dudorászták melankolikusan előadásukat, mintha főpróbát tartottak volna, hogy csicsergő énekük a lehető legszebben csengjen mire elérkezik az idő. A barátcinegék is dalra fakadtak, kedves éneküket a langyos szél repítette tova láthatatlan szárnyain, mely dallamokhoz a csuszkák füttyögése volt a kíséret. De nem csak ez erdők és a mezők ösvényein kezd zsongani az élet, a kiskertemben is egyre több dallam csendül fel, és kis tollasok szerelemtől ittasan kergetik egymást. A vadkörtefámra évekkel ezelőtt egy B típusú odút helyeztem ki, melyben ezen idő alatt több fészekaljnyi apróság nevelkedett fel, és látta meg a napvilágot. Ezt az odút évről-évre a széncinegék veszik birtokba, megfigyeléseim szerint idén sem lesz ez másként. Egy hím madár már napok óta védelmezi a leendő otthonát, és annak környékét. Hol a diófán, hol a cseresznyefán álldogál, és "nyitni-kék, nyitni-kék" dalával adja a többi madár tudtára, hogy bizony ez az ő revírje, senki másnak semmi keresnivalója nincsen az ő területén. Ha mégis odatéved egy idegen cinege, azt nagy csetepaté közepette zavarja el. Általában márciusra alakulnak ki a párok, de ez a hím már megtalálta szíve választottját, hiszen a tojó serényen ismerkedik leendő otthonával. Miközben a hím gondosan védelmezi szerelmi fészkük helyét, a tojó ki-be repül a nyíláson, az odú minden egyes négyzetcentijét átvizsgálva. Fészekanyagot még nem láttam, hogy hordott volna bele, de az még nagyon korai is lenne, mondjuk a természet titkait nem mindig lehet megfejteni. Mindenesetre kíváncsian várom az elkövetkező időszakot, hogy mikor jön el az az idő, amikor a tojó nekikezd a fészek kialakításának és megépítésének, melyben biztonságos és védett helyre rakja majd le tavasz elején a tojásait.

Széncinegék februári előadásai 

A tavasz első hírnöke.

A mögöttünk álló hetek és hónapok, a kemény fagyok és a vastag hótakaró emlékeit hagyták hátra. Az elmúlt napokban az éjszakai fagyok kezdtek megszelídülni, és napközben is pozitív tartományba kúszott a hőmérő higanyszála. A vastag fehér lepel pedig csak olvadt és olvadt, vékonyka vízereket és hatalmas tócsákat hagyva maga után. A kiskertemben még mindig több centiméteres a hótakaró, de aljában már tocsogó víz áll, mert a fagyott talaj még nem tudja magába szívni a nedvességet.

Vasárnap reggel sűrű ködlepelbe burkolózva próbált ébredezni a természet, de nagyon nehezen ment neki, mert a komor, sötét fellegek feltartóztatták a világosságot. Kora délután aztán ezek a felhők úgy döntöttek, hogy tovarobognak az égbolton, ezzel megadva az esélyt a nap sugarainak, hogy átmelengessék a természet ösvényeit. Ilyenkor februárban már napról-napra egyre melegebben simogatják a tájat, ezzel ébresztve a földben megbújó apró életeket. A kiskertem egyik szegletében, a földben szunnyadnak a hóvirág hagymáim, akik bizony már megérezték a tavasz közeledtét, mert dacolva a hóval, sorra dugják elő apró fejecskéjüket. Még nagyon kicsik, de napról-napra egyre nagyobbra, erősebbre fognak nőni, és egy szép napsütéses reggelen szétnyitják hófehér szirmaikat, és csillagszemükkel majd kedvesen rám mosolyognak.  

A téli erdő titkai.

Vaddisznó süldő 

Őzsuta

 Őz pihenőhelye

 Őz patáinak a nyoma és ürüléke 

 Vaddisznók keresésének a nyoma

A téli erdő csendes és nyugodt, jól megfigyelhetünk minden apró neszt, mozdulatot, mindent, ami az erdő ösvényein történik. A fák lombkoronái  mind a múlté lettek, egyedül a csertölgy elszáradt levelei díszlenek az ágakon, melyekbe időről-időre belekap hideg, fagyos szél. A csupasz ágak között sorra tűnnek elő a múlt tavasszal, mesterien megmunkált madárfészkek, melyek mindegyikében aprócska életek láttak napvilágot. Mostanra már elhagyatottan,  üresen állnak, de nekünk izgalmas megfigyelési élményt nyújtanak, és elgondolkodhatunk rajta, hogy ugyan milyen faj építhette meg ezeket a kis remekműveket.

A négy évszak közül a tél nyújtja a legkevesebb látnivalót az erdőben, de ez nem jelenti azt, hogy erdei sétáink unalmasan telnének el. A természet számtalan lakója téli álmát alussza, ilyenek a rovarok, a puhatestűek, a növények, és több emlősfaj is. Vannak akik a téli időszakot más országokban töltik, ahol meleg, és bőséges táplálék várja őket.  Sok madárfaj jelenléte hiányzik a téli erdőből, de azért akadnak szép számmal akik itthon töltik ezt a hideg időszakot, sőt olyanok is vannak, akik téli vendégként teszik nálunk tiszteletüket. Ilyenek például a süvöltők. A csend és a némaság ellenére nem üres az erdő, ott motoznak a madarak az ágak között, csak hangtalanul, reppennek ágról ágra. A levelek, és a lombkorona hiányában jobban meg tudjuk őket figyelni, mint a többi évszakban.

De nem csak a madarak vannak jelen az erdőben, hanem sok más lakó is. Amikor a talajt befedi a fehér hótakaró, rengeteg állat hagyja emlékét hátra benne, mi pedig egy kis megfigyeléssel, a nyomképek alapján könnyen rájöhetünk, hogy kik szedték lábaikat előttünk az ösvényeken. Az emlősöknek három csoportja van, lábfelépítés alapján, vannak a talpon és az ujjon járók, melyek mancsot viselnek, és vannak az ujjhegyen járók, ők a patások. Én nagyon szeretem, amikor a hóban, vagy akár a saras talajon jól kivehetően látni lehet a nyomokat, ezzel a természet olyan titkot tár fel, melyet saját szememmel nem láthattam, de a hátrahagyott emlékekből megfejthetem, hogy milyen állatok útja vitt arra, melyeken én is járok. Leggyakrabban a szarvasok, a vaddisznók, az őzek patáinak a nyomával találkozom, de sokszor sikerül mókus, róka, vagy éppen a nyest nyomára bukkannom. Aki érti a természet nyelvét, annak ezek az apró kis titkok is nagyon szép történeteket rejtenek.  De nem csak lábnyomokkal találkozhatunk, a téli erdő ösvényein, hanem sok más érdekes dologgal, melyek igazán apró dolgok, de annál érdekesebb történeteket mesélhetnek el nekünk. Ilyenek a fák törzsébe vájt otthonok, azaz az odúk, melyeket gondos, precíz csőrök munkájának az emlékét őrzik. Ezeket az otthonokat a nagy fakopáncsok, a fekete harkályok készítik el, szinte mérnöki precizitással. Amelyiknek kör alakú a bejárata, azt a nagy fakopáncs, míg az ovális bejáratút, a fekete harkály munkáit őrzik. Az egyes odúkat évekig használják, amikor pedig a harkályok elhagyják őket, más madarak veszik bérbe, melyekben gyakran nem csak a költési időszakban tartózkodnak, hanem ilyenkor télvíz idején remek búvó és éjszakázó helyül is szolgál a számukra. Itt védve vannak az időjárás viszontagságaitól, és a ragadozóktól. Gyakran járom úgy az erdőt, hogy nem a lábaim elé figyelek, hanem fel a magasba, mindezt azért teszem, mert ott fent az ágak között lapulnak a fészkek, és nem csak a madarak gondosan megépített otthonai, melyekről az előbbiekben írtam, hanem a mókusok lakásai is odafenn álldogálnak, az ágak védelmében, melyeket vékony ágakból fonnak meg, és puha avarral bélelnek ki. Ezek a mókusfészkek mintegy 50 cm-es átmérőjűek, általában a fa legmagasabb pontjának ágvillájában helyezkedik el. Ezekben pihennek és alszanak kis kedvenceim. Ha már a mókusokról írok, maradjunk is náluk, egy másik nyom melyet ők hagynak maguk után, és melyet fenyőfák tövében figyelhetünk meg, ami nem más, mint a fenyőtoboz. A mókusok az ínséges téli időszakban előszeretettel fogyasztják a tobozok magvait, melyekhez csak úgy tudnak hozzájutni, hogy szép nagyra nőtt fogacskájukkal megrágcsálják azt, amikor pedig végeztek a táplálkozással, a megrágcsált tobozt a földre ejtik. Ugyanilyen megfigyelési élményt rejt a nagy fakopáncsok "harkályműhelye" is, hiszen ők is nagyon kedvelik a tobozok magvait, csak nekik más taktikájuk van arra, hogy a magokhoz tudjanak férni. A tobozt a csőrükbe veszik, és egy arra alkalmas helyre, mely általában a fa ágának a törzzsel való találkozásánál van, helyezik bele. Itt a toboz nem tud elmozdulni, hiszen a fa erősen tartja azt, ők pedig csőrükkel apró darabokra bontják, mígnem a maghoz férnek.

A téli erdő talaján gyakran találkozom énekesmadarak tollaival, melyek arról tanúskodtak, hogy egy ragadozó madár zsákmányaként ért véget az életük. A ragadozó madarak fő elesége az apró énekes madarakból áll, melyeket leshelyből, vagy repülés közben ejtenek el. Miután a ragadozó lecsapott zsákmányára, azt karmai közé veszi, elrepül vele egy nyugodt helyre, ahol megkopasztja, azaz kitépkedi a tollait, miután megtisztította neki lát az elfogyasztásának. Azonban egy halom madártoll, nem csak a ragadozó madár jelenlétét jelezheti, hanem más ragadozó emlős hátrahagyott nyoma is lehet. Ha megfigyeljük, akkor ők nem kitépkedik a zsákmány tollait, hanem elrágják, ilyen nyomokat leggyakrabban a rókák hagynak maguk után. Ezek az imént felsorolt nyomok az étkezéssel vannak összefüggésben, mint az imént következő is. Gyakori látvány a kis tisztáson és az erdőszéleken, a vaddisznók táplálék kutatásainak a nyoma. Erős orrukkal szó szerint felszántják a talaj, hogy élelmeiket felkutassák. Télen a hóval fedte talajon, gyakran látni feltúrt avart és földet, melyben rovarok, lárvák, gyökerek után keresgélnek. Ilyenkor hatalmas barna földtúrások árulkodnak róla, hogy az éjszaka leple alatt, korgó gyomrú vaddisznók tették tiszteletüket.

Tél vége felé, amikor már a természet éléskamrái kifogyóban vannak, az erdő lakói bármire ráfanyalodnak, ami egy kis kalóriát rejt. A fiatal akácfák leháncsolt törzsei szarvasok emlékét őrzik. Gyakran találkozom ilyen fiatal fákkal, melyek kéreg nélkül, fázósan álldogálnak az erdőben, ezek mind-mind szarvasok csemegéiként végezték.

Ezeket a megfigyeléseket, Ti is átélhetitek, ha nyitott szemmel járjátok a természet szerteágazó ösvényeit, és amint láthatjátok a téli, csendes erdőben is számtalan élménnyel lehet gazdagodni.

 Ragadozómadár táplálkozásának a nyoma, szajkó volt az áldozat

 Leháncsolt fakéreg, a szarvasok táplálkozásának a nyomai

 Madárfészkek

 Mókus pihenő fészke 

Vadak patáinak nyomai a hóban