A csöndesen csörgedező erdei kis patak mentén is ébredeznek
az aprócska életek. A nyirkos talajt, a páradús levegőt kedvelő növények itt
biztonságos otthont találtak maguknak, és minden esztendő tavaszán megmutatják
különleges szépségüket.
Itt lent a völgy mélyében kevés a fény, a Nap szikrázó
sugarai csak akkor tudnak a csupasz fák ágai között belopakodik, amikor Nap
korongja a legmagasabban járja a kéklő égboltot. Ennek ellenére azonban mégis
sok vadvirágok kezdi el ilyenkor kora tavasszal a szirmait bontogatni.
Az egyik ilyen egészen furcsa kinézetű, a vicsorgó fogsorra
megszólalásig hasonlító növény a Kónya vicsorgó, aki az árnyékos helyeken érzi
igazán jól magát. Könnyedén megteheti, hiszen klorofill nélküli, élősködő
növény, főként éger, mogyoró fajoktól veszi el a maga számára, a fejlődéséhez
szükséges tápanyagokat. Szívógyökereit, a gazdanövény gyökereibe bocsátja,
melyekkel többek között a szerves anyagokat, vizet veszi el, amik biztosítják
számára az életben maradást és a fejlődést.
A patak partjától pár méterre, az égerfa tövében az első
Kónya vicsorgó is felébredt téli álmából, és megkezdte virágzását. A megbarnult
levelek között könnyen észre lehet venni őt. Nemcsak különös megjelenése, de
halvány rózsaszín színe is csalja a tekintetet, és egy kis üdeséget lop a még
színét vesztett talajra.
Az erdő madarak gyöngyöző dalától volt népes. A tavaszt
hirdették a cinegék, strófájukat szórták az erdei pintyek, fuvoláztak a rigók,
füttyögtek a csuszkák, doboltak a harkályok, a küllők pedig örömittasan
kacagtak, mintha mindenkit ki akartak volna nevetni. Az erdő minden szegletét,
még a legeldugottabb völgyek mélyét is a szerelem édes mámora lengte be.
Az erdő tündérei fáradságot nem ismerve járták a fák
rengetegét és a kis erdei tisztást, hogy senki szeme ne maradjon álomra hunyva.
Márciusi hajnal volt, amikor az erdő egyik szorgos tündére
egy zöldellő fűszál hegyére telepedett a kis erdei tisztás szélén. Ruhácskáját
gondosan eligazgatta és várt. A tájat még sötétség ülte meg, de az éjfekete
tollruhába bújt rigók, már az új napot köszöntötték. Fuvolázó strófáikat az
ébredező szélgyerekek a karjukra vették, és vitték repítették, hogy az új nap
híre minden erdőlakóhoz eljusson. A rigókat követték a vörösbegyek, az erdei
pintyek, a cinegék, és szépen lassan, mire a nap a keleti égbolton ébredezett,
teljes lett a madarak hatalmas kórusa. Mindenki saját dalát zengte, mindenki a
legszebb muzsikáját adta elő. A napocska kitörölte az álmot a szeméből,
kinyújtóztatta sugarait, és széles mosollyal az arcán a reggelt
köszöntötte.
Az erdő tündére ámulva figyelte a napkelte csodáját, mintha
most látta volna először. Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott az égen, és első
sugara elérte a tisztás szélét a tündér halkan dúdolni kezdte énekét:
- Nyisd ki szépen szirmaid, mutasd meg fénylő szemeid!
Szép
vagy, mint a napocska, fénylő sárga korongja!
Hangja lágyan csengett, alig hallhatóan, de a martilapu
meghallotta az őt ébresztő kedves éneket. Fénylő sárga szirmait széttárta,
szépsége pedig beragyogta a még kopár színekben pihenő tisztást. A tündér
megcsodálta szépséget, majd így szólt:
- Kedves martilapu te valóban olyan tündöklően szép vagy,
mint a napocska, te vagy a nap fénylő korongja idelent a földön! - lelkendezett
boldogan a fűszál hegyén ülve, miközben törékeny szárnyait rezegtette.
A virág szerényen pislogott, lelkét melengették a tündér
kedves szavai. Fejecskéjét felemelte, és a napra nézett, aki boldogan
mosolygott le rá, majd kedvesen rákacsintott.
Lassan lépked útján a március. Nyomában madarak dalai zengnek, színes virágok bontogatják szirmaikat, méhek, dongók duruzsolnak, lepkék libbennek, boldog szélgyerekek kergetőznek, miközben a tavasz édes illatát szórják erdőre, mezőre.
Annak ellenére, hogy kora tavasz van, az időjárás a május elejét idézi. Rég, hónapok óta nem érzet kellemes meleg járja át a természet szerte ágazó ösvényeit. A korán ébredő Nap szikrázó sugarainak senki nem állja az útját, hiszen, ha fel is tűnik egy-egy kósza felhő, tisztes távolságban elkerüli izzó korongját. A végtelen kék égen mindössze apró pamacsoknak tűnnek, egy kis könnyed dísznek.
Amikor sétámra indultam a Nap a keleti égbolt peremén ébredezett. Ilyenkor március vége felé már ő sem lustálkodik olyan soká, mint azt hetekkel ezelőtt tette. Korán ébred, arcán pedig széles mosoly ül. De nem csak ő dörzsöli ki hamar az álmot a szeméből, hanem a madarak is, akik még őt is megelőzik. Alig kezd világosodni a keleti ég alja, az égbolt lámpásai még szinte ki sem aludnak, de a Vörösbegyek már csilingelő strófáikkal az új nap megérkeztét köszöntik. A hajnal szürke fátyla alatt megszólalnak a Fekete rigók is, fuvolázó énekük betölti az erdő rengetegét. Ahogy a szürkület elkezdi fátylát hajtogatni sorban ébredezni kezd a többi tollas is. Énekes rigók, Erdei pintyek, Barátposzáták, Cinegék, Csuszkák, Harkályok, Zöldikék, Csízek, Tengelicek, nyitják csőrüket dalra, flótájuk pedig bejárja az erdő minden szegletét. Mire a Nap korongja előbukkan, minden madár ébren van, mindenki a legszebb dalát dalolja. A természet hatalmas színpadán ilyenkor kora reggel ők a fellépők, róluk szól az erdő ébredése.
Ahogy, a Nap korongja egyre magasabbra és magasabbra kúszott, úgy lett egyre több fény a fák védelmében. Karjuk még csupaszon áll, de a rajtuk pihenő rügyek napról - napra egyre duzzadtabbak és duzzadtabbak lesznek, mígnem egy szép tavaszi napon előbújnak belőlük az első apró levelek. A fák védelmében nagyon sok bodzabokor álldogál. Vannak köztük egészen fiatalok, akik még igazi kis csenevészek, de vannak olyanok is szép számmal, akik már szép kort megéltek. Az ő ágaik szép dúsak, védelmükben pedig itt - ott még tavaly megépített fészkek lapulnak. A Fekete bodza bokrokon, legyenek azok fiatalok vagy idősebbek már aprócska levelek díszlenek. Ágaik már nem csupaszok, nem magányosak, újra levélruhába öltöztette őket a kikelet.
A tavasz az erdőt minden szegletébe megérkezett. Van ahová vékonyka, üde zöld vad hagymákat varázsolt, van ahová színes szirmokkal rám mosolygó virágokat. A barna, lépteim nyomán halkan zizegő avarpaplan védelméből elődugták kedves kis arcocskájukat az egész apró Borostyánlevelű veronikák, a hófehér szirmokat viselő Közönséges tyúkhúrok, a szolid szépségű Fehér ibolyák, és lila színben pompázó rokonaik, a rózsaszín és lila virágokat viselő Bársonyos tüdőfüvek, a kis erdei tisztáson pedig szirmaikat bontogatják a nap sárga Martilapuk.
A kellemes meleg, a napsugarak kora reggeli érintése, a szél enyhe oly jól eső simítása a rovarvilág képviselőit is előcsalta. Mély hangú dongók döngicséltek, miközben alacsonyan, lomhán repülve szelték a tavaszi levegőt, puha bundába burkolózott pöszörlegyek repdestek körülöttem kedvesen, mintha barátkozni szerettek volna, Nappali pávaszem libegett könnyedén, élénk sárga, szemeimet mágnesként vonzó Citromlepke szálldosott nektár után kutatva, Nagy rókalepke süttette magát egy száraz levélen pihenve, Kék fadongók bujkáltak a homokfal réseiben, a Verőköltő bodobácsok pedig már szerelmes hangulatban múlatták az idejüket.
Tegnap még tavasz volt, gyönyörű madárdalos, virágok szirmait bontogató tavasz, de ma estétől az előrejelzések szerint újra a fagyok fogják uralmuk alá venni a természet ösvényeit. A mi vidékünkre még havazást is jósolnak, mely most, miközben ezeket a sorokat írom Nektek meg is érkezett. Odakint a szürke fellegekből egymást követve hullani kezdett a hó. Az etetőimnél pedig rengeteg madár sorakozik, hogy élelemhez tudjanak jutni. Meggyvágók, Erdei pintyek, Fenyőpintyek, Cinegék, Zöldikék, Nagy fakopáncsok, Szajkók, Csuszkák, Csízek és még sorolhatnám mennyi tollas tartózkodik jelenleg a kis kertemben.
Boldogság és öröm járta be az erdő ösvényeit. Kacagtak a
tündérek, fuvoláztak a madarak, szélgyerekek viháncoltak az avarban, apró
rügyek mozgolódtak elevenen a fák, a bokrok ágain, amikor a nap mosolygós arca
feltűnt az égbolton. Mindenkin eluralkodott a derű és a jókedv.
A szederbokor zöld levelekkel díszített szoknyája alatt apró
virág készülődött. Az erdő tündére már február végén meglátogatta őt, és
halkan, alig hallhatóan ébresztgetni kezdte. A Bársonyos tüdőfű óvatosan
mocorogni kezdett az avarral hintette föld mélyen, és napról-napra kijjebb és
kijjebb merészkedett.
Ezen a szép márciusi napon pedig, amikor a napocska meleg
sugarával végigsimította testét tudta, hogy eljött az ő ideje. Az erdő tündére
a bokor ágán ücsörgött, lábait boldogan lóbálta, miközben csengő hangján
énekelni kezdett:
- Itt a tavasz, eljött újra.
Virágot hint az avarba.
Bimbó serken, rügy kipattan.
Madár fütyül oly boldogan.
Nyisd ki te is apró szirmod!
Hagy vigye a szél édes illatod.
A tündér kedves dalának, a nap melengető sugarának a tüdőfű
nem tudott ellenállni. Boldogan nyitotta szét kelyhét, és szórta édes illatát,
a még csupasz erdőben.
Fejecskéje felett madarak strófái zengtek, a szélgyerekek
pedig óvatosan ölelték őt körbe.
Az egyik egész közel bújt hozzá és halkan így szólt:
Milyen gyönyörűek a szirmaid, milyen csodás az illatod! Te
vagy az első virág, akinek ilyen csodás színe van! - susogta halkan a szellő.
A tüdőfű ettől a bókoló, kedves szavaktól igazán különlegesnek
érezte magát.
Ekkor egy újabb szélgyerek termett mellette.
- Te vagy a legszebb, a legszínesebb virág a kora
tavaszi erdő rengetegében! - duruzsolta a fülébe, majd társát követve szaladt
tovább virgoncan.
A bársonyos tüdőfű büszkén felemelte fejecskéjét, és
alaposan szemügyre vette az őt körbeölelő tájat. Valóban még minden fakó barna,
olyan kopottas volt minden. A fák ágain sehol egy levél, az őt körbeölelő
talajon is csak szárazon zizegő, barna falevelek pihentek, a fejecskéje felett
volt csak egy kis zöld, a szederbokor levelei. De az ő pompájukat is már
magával vitte az ősz, a tél, fakón, erőtlenül és megtépázva ringatóztak a
szélben.
Valóban igazuk lehet, gondolta magában boldogan. Büszkén
kihúzta magát, fejét a nap felé fordította, arcocskájára pedig széles mosoly
telepedett.
Lassan március közepén járunk, a tavasz pedig napról-napra
egyre jobban bontogatja szépségét. Aprócska életek ébrednek az avar puha
védelmében, a fákon, a bokrokon megjelennek az első levelek, a talajon pedig
üde zöld fűszálak nyújtózkodnak.
Késő délután volt, amikor az erdő ösvényére léptem. Hosszú
hónapok óta nem érzett kellemes meleg ölelt körbe, és az olykor viharosan fújó
szél is langyos levegőt repített magával. Annak ellenére, hogy az elmúlt
napokban kiadós eső áztatta a talajt, mégis szárazon porzott, a rajta pihenő
száraz levelek pedig, hangosan zizegtek léteim nyomán. Az északi szél a fák
ágait borzolta, amikor pedig minden erejét összeszedve süvített, könnyedén
hajlította meg délcegen álló törzsüket is. Ilyenkor mintha segítség kérően
panaszkodtak volna, tisztán hallani lehetett fájdalmas hangjukat. De a szél mit
sem törődött velük, csak szaladt előre mérgesen útján, nyomában pedig újra és
újra megjelentek társai is. Voltak, akik a talajra is lemerészkedtek, megmozgattak
mindent, ami épp az útjukba került. A száraz leveleket űzték, kergették, azok
pedig szófogadóan kerestek újabb és újabb helyet maguknak. Ahogy figyeltem
őket, olyan volt, mintha új éltre keltek volna, mintha boldog, felhőtlen
kergetőzésüknek lehettem volna a szemtanúja.
Az elmúlt napok kiadós égi áldásai kedvező hatással voltak a
téli álmukból ébredező erdőlakókra. Amerre csak néztem mindenhol pici piros
foltok díszlettek, mely foltok az Osztrák csészegombák jelenlétére utaltak. A
még kopár talajon, ahol még mind a mai napig a barna szín az uralkodó,
különleges színfoltok voltak. Szemeimet, mint a mágnes úgy csalták, élén színükkel
nem maradhattak rejtve tekintetem előtt. Nem hiába a csészegomba elnevezésük,
megjelenésüket egy az egyben hűen tükrözi, hiszen termőtestük valóban a
csészére hasonlít. Termőidejük ilyenkor teljesedik ki, de már februárban is
találkoztam velük, most azonban sokkal, de sokkal többen voltak. Ha az időjárás
kedvezően alakul a számukra, akkor egészen április végéig gyönyörködhetek
különleges színükben és egyedi megjelenésükben.
A csinos csészegombákon kívül más lakók is elkezdték
szépségüket megmutatni. Pár héttel ezelőtt már ébredezni kezdtek a Bársonyos tüdőfüvek, akik a mi vidékünkön az első, kora tavaszi vadvirágok közé tartoznak. A Nap kellemes
meleg simítása, az áldott tavaszi eső szépen sorban őket is felébresztette, és
egymást követve elkezdték szirmaikat nyitogatni. A kopár talajon élénk
rózsaszín és lila szirmaik gyönyörűen tündököltek, amikor kora tavasszal
meglátom őket, boldogság önti el a szívem, mert nagyon szeretem szolid
szépségüket.
Miközben a Bársonyos tüdőfüvekben gyönyörködtem fejem felett
a madarak strófái csengtek. Csapatba verődött csízek csacsogtak kedves
hangjukon, mely hangok úgy tűntek, mintha hadarva akarták volna elcsicseregni
egymásnak élményeiket. De nem csak ők voltak dalos kedvükben. Cinegék,
vörösbegyek, fekete rigók nyitották csőrüket énekre, doboltak a harkályok, kacagtak a zöld
küllők, füttyögtek a csuszkák, és nem messze tőlük fenn a fa sudarában egy erdei
pinty flótázott. Hangja erőteljesen csengett, mintha azon nyomban ki akart
volna csattani a boldogságtól, mintha minden tollast túl akart volna harsogni
énekével. Csattogó előadása minden dallam közül a leghangosabb volt. Az erdei
pintyek, mint nevük is tükrözi az erdőségek egyik legjellemzőbb madarai.
Ilyenkor kora tavasszal a hímek már makulátlan nászruhájukban tündökölnek,
melynek élénk színezete hamar felhívja a tojók érdeklődését. De nem csak a
csinos felöltőjükkel próbálják a tojók kegyeit elnyerni, hanem erőteljes,
csattogó énekükkel is azt jelzik, hogy ők bizony erejük teljében lévő partnerek
lehetnek. Ez pedig nagyon fontos, hiszen a tojók eszerint választanak majd párt
maguknak, akikkel hamarosan családot is alapítanak.
A tavasz erről szól. A Nap egyre fényesebb sugarairól, szerelmesen
dobbanó szívekről, a madarak gyöngyöző strófáiról, a szirmaikat bontogató
virágokról, a fák lombfakadásáról, a fehér ünneplőbe öltözött bokrokról, és az
utánozhatatlan illatokról, melyeket csak ilyenkor érezhetünk, amikor az erdők,
mezők ösvényein újra lüktetni kezd az élet.
Hirtelen
sötétség támadt, a fénylő kék égen sorra, egymást követve szürke
fellegek kezdtek gyülekezni. Az erdő is sötétségbe burkolózott, hiába
álltak lombtalanul a fák, mégis olyan érzése támadt lakóinak, mintha
sűrű lombszőttes terült volna el fejeik felett.
Lassan a nap
legutolsó sugarai is elbújtak a fellegek mögött, és hirtelen szinte
tapintható lett a csend, mintha mindenki lélegzet visszafojtva várta
volna az áldott esőt. Néma volt az erdő, a tisztás lakói elbújva várták a
vihar megérkeztét.
Száraz volt a tél és enyhe, hódunna mindössze
kétszer takarta be az ösvényeket, de akkor sem tartva sokáig. A talaj
szárazon álldogált, porzott lakói nyomában. Elkelt hát a csapadék.
Mindenki szomjasan, tikkadtan várta a frissítő égi áldást, mely még is
érkezett. A szél dühösen szaladt végig a száraz avaron, zizegő csörgése
messzire hallatszott, majd felnyargalt a sudarakba megtornásztatta a fák
ébredező ágacskáit, majd amilyen gyorsan jött olyan gyorsan távozott.
Helyét langyos levegő és csilingelő esőcseppek vették át. Átmosták a
törzseket, a gallyakat a tél porától, a talajon pedig apró tócsákká
sokasodtak. A fák, a bokrok, a sarjadzó fűszálak, az ébredező apró
növények mindegyike szomjasan itt a friss vizet. Felüdülés, boldogság és
örömmel teli kacagás szárnyalt végig az erdőn, mindenki boldog volt, a
csönd elbujt a völgy mélyébe, helyét pedig a madarak fuvolázó éneke, a
rovarok döngicsélése és a fák ágairól lehulló esőcseppek halk muzsikája
töltötte be.
Az öreg fa tövében a hóvirágok arcocskáján is mosoly ült. Hófehér szirmaikon kövér cseppek ringatóztak, és hiba húzták le
fejecskéjüket, ők ezt egyáltalán nem bántak, hiszen a felfrissülést
hozták el nekik.
Mihelyst a szürke fellegek a földre küldték apró
cseppjeiket szedelőzködni kezdtek, és sorra, egymást követve indultak
meg észak felé. Nyomukban az ég újra kéklőn szikrázott, a nap sugarai
pedig meleg érintésükkel fésülték az erdő és a tisztás ösvényeit. A
virágok szirmain, a fák ágain, a bokrok gallyain, a fűszálak hegyein
álldogáló esőcseppek ekkor aprócska, fénylő gyémántokká változtak és
tündöklésük beragyogta a a fák rengetegét.
Nehezen virradt tegnap reggel. Hiába ébred előbb a márciusi
nap, fényes korongját szürke fellegek takarták el. Az égbolt minden szegletét
uralmuk alatt tartották, egy pici rést, egy aprócska kis nyílást sem hagytak
neki, hogy sugarait ki tudja rajta nyújtóztatni. Az erdőt és a kertemet
félhomály ülte meg, hiába köszöntött be a reggel, mintha a pirkadatot
feltartóztatta volna valaki, szürkesége takarta be a tájat. A felhők
mozdulatlanul álltak az égen, kényelmesen elterpeszkedve, türelmesen
várakoztak, és talán még lábukat is lógatták.
Még nem volt nyolc óra, amikor a levegőben megjelent egy
kósza hópihe, majd szépen lassan követte őt egy másik, egy harmadik és így
tovább. Könnyedén libegtek a levegőben, vígan himbálóztak, kedves csilingelő
hangjuk pedig átjárta az erdő ösvényeit. Ahogy teltek a percek egyre többen és
többen lettek, és a könnyed libegésüket gyors, sietős zuhanás váltotta fel. A
hó egyre jobban havas esőbe váltott át, majd ismét könnyed hópelyhek kezdtek szállingózni. A hó a havas eső, és az eső egymást váltva esett, mintha
mindannyian, meg akarták volna mutatni magukat.
A talaj meleg volt, és bőségesen nedves, az elmúlt napok
kiadós esőzései után. Így a lehulló pihék nagy része, mihelyst földet ért
olvadni is kezdett. Kora délelőtt volt, amikor az égbolt egyik dunnája ezer
számra küldte a levegőbe csilingelő pihéit. Sűrűn, esni kezdett a hó. Nem volt
közte eső, csak a hófehér kristályok hullottak alá. Olyan sokan voltak, olyan
sűrűn estek, hogy igazi hó függönyt terítettek a fák törzsei közé, melyben alig
lehetett előre látni. Az erdő lakóit azonban ez mit sem zavarta. Fekete rigó
flótázott a fa ágai között, éjfekete tollruhája a szürkeségbe veszett, de
hangja élesen csengett. Széncinegék űzték a telet, „ki-ki-ték, ki-ki-tél”
strófáik ugyanolyan tisztán csilingeltek, mint a napsütéses tavaszi napokon.
Csuszkák füttyögtek egymásnak elevenen. Nagy fakopáncs dobolt, hangja messze
repült, melyre a távolból újra és újra válasz érkezett. Csinos zöld tollruhát
viselő, zöld küllő kacagott hangosan, mely hang minden más madár hangját
elnyomta. Az ébredező bodzabokor ágai között pedig idén először hallottam a
vörösbegy énekét. Előadása szolid volt, került minden hivalkodást, mintha
önmagának dudorászott volna, miközben a hópihék egymást követve hullottak a
tájra. Az erdő madaraktól volt népes. Zöldikék, meggyvágók, csízek, barát és
kék cinegék, erdei pintyek motoztak a fák, a bokrok ágai között. A tavaszba
lopakodott tél, nem zavarta az erdő tollas lakóit. Mintha érezték volna, hogy
ez csak kósza tévedés, és hamar tovatűnik, nyomában pedig újra a kikelet fog
győzedelmeskedni. És valóban így is lett, hiszen mára a hó, a tavaszba settenkedő
tél, már csak emlékként él az erdő lakóinak az emlékezetében. Újra a kellemes
enyhe idő, a felhők között újra és újra elbukkanó napsugarak vették birtokba a
fák rengetegét.
Az erdő mélyén, a sudár fák védelmében kis patak
csörgedezik. Vize egészen sekély, hangja kellemesen csöndes. Csak nagyobb
esőzések után duruzsol hangosabban, amikor medrében a vízcseppek sokasága
fürgén, elevenen szalad útján előre. Partján többek között aprócska tobozokat
ágain ringató égerfák, kecses gyertyánok, nyúlánk barkákat viselő mogyoró
bokrok, kesze-kusza ágakkal megáldott fekete bodzák és egész évben zöld
levelekkel büszkélkedő vadszederbokrok lelték meg otthonukat.
Partján ilyenkor kora tavasszal, amikor a fák ágai között a
Nap sugarai könnyedén át tudnak hatolni, és meleg simításukkal a talajt cirógatják,
vadvirágok sokasága kezd ébredezni hosszú, téli álmából. Ez a kis patak egy
völgy mélyében fekszik, medrében kényelmesen terpeszkedve, de ide a völgybe
csak dél tájban, amikor a Nap korongja magasan járja az eget érnek be a
sugarai.
Környezetében a talaj mindig kellemesen nyirkos, a levegő
pedig párás, ami kedvező feltételeket teremt sok növény számára. Az egyik
ilyen, igazán különleges kinézetű és nevű virág az Aranyos veselke. Ő az
elsőként ébredő virág, ilyenkor kora tavasszal.
Tegnap késő délután már hajtott a kíváncsiság, hogy a kis
patak mentén elkezdett e ébredezni az élet. Az éjszakai eső után medrében a
szokottnál több víz csörgedezett, de a csizmámnak hála, könnyedén át tudtam
lépkedni rajta, mert épp a túlsó parton pillantottam meg az elsőként ébredő
Aranyos veselkét. Ő volt egyedül, egyenlőre. Egészen aprócska szára, zöld
levelei, melyről nevét is kapta minden feltűnést kerültek. Nem olyan rég, talán
pár napja láthatta meg a napvilágot, mert mindössze csak egyetlen virág
díszlett rajta. De mindezek ellenére különlegesen szép volt a számomra, hiszen
ő az idei első virág a kis patak partján, akit társai hamarosan követni fognak,
ahogy a szirmokat bontó március szépen lassan halad előre az útján.
Az erdő lakói mindannyian egy pompázatos ünnepség küszöbén állnak, hiszen az újjászületés varázslatos ünnepe áll előttük.
A fák rengetege különös érzésekkel telik meg, mintha mindenki egy tündéri varázsütésre várna.
Aprócska
életek kezdenek mocorogni a föld mélyében, álmosan nyújtózkodnak a fák
gyökerei, ágaikon apró rügyek duzzadnak, a bokrok aljában virágok
készülődnek, kesze-kusza ágacskáikon az új élet ígéretei növekednek, az
üde zöld fűszálak szerényen bújnak elő elszáradt társaik közül, a
rovarok nagyokat ásítva próbálják elgémberedett lábaikat kinyújtóztatni,
a madarak hatalmas kórusa örömódáját zengi a fák sudaraiban, csillogó
vörös bundás mókusok ugrálnak szerelmesen dobogó szívvel a fák még csupasz koronáinak
rengetegében.
A nap melengető sugaraival kezdi fésülni az
erdőt, a mezőt, a szél lágyan simogatja a tájat, a tündérek pedig halkan
dalra fakadnak. Énekük repül, száll a levegőben, melyre mindenki oly
izgatottan várt.
- Itt a tavasz, előtt újra,
virágot hint az avarba.
Bimbó serken, rügy kipattan,
madár dalol oly boldogan.
Kizöldülnek mezők, rétek.
Szélgyerekek kergetőznek.
Illatokat szórnak széjjel,
az erdei ösvényeken.
Kikelet, Kikelet, de szeretünk téged,
köszönjük, hogy itt vagy velünk, most mind tenéked örvendezünk!
A tündérek énekére előbújnak a napsárga lepkék, könnyed táncot
járnak a tisztás felett, az ágakon pihenő rügyek óvatosan kezdenek előbújni védelmező takarójuk alól, tapogatózva, de oly boldogan néznek szét a tavaszodó világban, a rovarok nagy
sürgölődésbe kezdenek, zümmögésük betölti a tájat, piros kabátkát viselő katicák süttetik testüket, sündisznók
nyújtózkodnak meleg vackukban, az avarpaplan alól pedig sorra bújnak elő
a virágok, sápadt kis arcukat a nap melege felé fordítva.
Az ünnepség megkezdődött a feltámadás gyönyörű ünnepe, mely varázslatos pillanatokat tartogat minden erdőlakó számára.