Az én erdei mesevilágom - Búcsúzik a tavasz

Nagy fakopáncs fiatal példány

Elérkezett az idei esztendő tavaszának utolsó napja. A természet ösvényeire már a réteket, mezőket virágszirmokba öltöztető június kér bebocsátást. 

A mögöttünk álló kikelet üde zöld levelekkel fedte be gondosan a fák és bokrok ágait, az erdők rengetegére mosolygóan zöld fátylát terítette. A búcsúzó május fehér virágünneplőbe öltöztette a bodzabokrokat, halvány rózsaszín virágokkal áldotta meg a csipkebokrokat, és fehér, kellemesen illatozó felöltőt kaptak az akácfák ágai. Csupa illat az erdő, a virágok mosolygó kelyheinek mámorító illatában fürdenek a szerteágazó ösvények. Boldogan zümmögő méhek hada duruzsol a sudarakban, serényen töltögetik kis kosárkáikat. Madarak szerelmes dalát repíti az enyhe szél, a fészekből pedig az új nemzedék fiókáinak esdeklő könyörgése hallatszik. Cinegék, csuszkák, harkályok, rigók utódai reppennek félősen a védelmező ágak rejtekében, még gyámoltalanul, bátortalanul követik szüleiket, miközben arra várnak, hogy finom falattal lepjék meg őket. 

A kéklő égbolton bárányfelhők követik egymást, lassan, ráérősen andalognak, mint akinek semmi dolguk sincsen. Le-le pillanatnak az alattuk elterülő világra, ahol már a nyár, a terméseket érlelő, virágszirmokat bontogató és az új nemzedék apróságait féltőn óvó nyár készülődik. 

Szotyika és fiacskái

Már oly rég szólt történet szeretett kis Szotyi mókusról, melynek egyetlen oka volt, hogy rég nem láttam őt. A kikelet elején tette legutóbb tiszteletét nálam és azóta sok hosszú, a virágok illatában úszó tavaszi nap telt el. Hiába vártam aprócska múzsám megjelenését, de ő nem jött, egészen tegnap reggelig. 

Kellemesen meleg, lágy szellővel cirógató májusi reggel volt. A nap szikrázó sugarai kertem lakóit simogatták, mindenkit jóleső érzéssel töltve meg. A fák és bokrok ágain az üde zöld levelek boldogan táncoltak, karjaik között pedig cinegék, meggyvágók, zöldikék és rigók motoztak. Hangos madárdalban fürdött a kertem és a fák hatalmas rengetege. A pajkos szél pedig könnyed szárnyán repítette a virágok édes illatát. Gyönyörű tavaszi reggel volt, melyet még szebbé és még boldogabbá varázsolt rég nem látott, kedves kis mókuskám látogatása. 

A meggyfáról figyelt, hiányos farkát, melyről könnyen azonosítani tudom a hátára simította, kedves arcát fáradtság ülte meg. Szürkés vörös bundája most nem makulátlanul fedte testét, megkopottan, kis cafatokban kezdte elhagyni őt meleg téli kabátkája, hogy helyére vékonyabb nyári felöltőt adjon a természet. Fekete gyöngy gombocskáinak csillogása, kedvesen mosolygó arcocskája azonban mit sem változott, éppen úgy nézett rám, mint három évvel ezelőtt, az első találkozásnál, amikor rabul ejtette a szívem. 

Pár percig csak figyelt, mozdulatlanul figyelt, majd óvatosan a talajra merészkedett és betevő után kezdett kutatni. Szinte csak egy szempillantás telt el, amikor egymás után három apróság jelent meg, serényen anyjukat követve. Mintha a tavalyi és az az előtti élményem ismétlődtek volna meg. Boldogságom határtalan volt, szívem hevesen dobogott, hiszen kedvenc kis mókusom újra, immár harmadik éve hozta el hozzám aprócska fiacskáit. 

A kicsik először tétován álldogáltak a fa ágán. Selymesen fénylő felöltőjükön a nap sugarai csillogtak, fehér mellénykéjük pedig, mint a frissen hullott hó olyan fehér volt. Arcukon gyermeki kíváncsiság pihent, fekete szemeik huncutul csillogtak, és alig várták a pillanatot, hogy kövessék anyjukat. A pillanat pedig hamar el is érkezett, gondoltak egy merészet, és egymás után mind a három apróság a talajra szaladt. Ketten anyjukkal keresgéltek, a harmadik, a legelevenebb kis siheder pedig felfedező útra indult, mit sem törődve a testvéreivel. Hosszú időt töltött nálam a kis mókuscsalád kedves tagjai, és azóta is szinte egész álló nap a kertemben vendégszeretetét élvezik, ahol biztonságot és finom csemegéket találnak. Én pedig mosolyogva és boldogan figyelem eleven kis lényüket, amikor pedig tudom meg is örökítem őket. Életük apró mozzanatait pedig Nektek is meg fogom mutatni, hogy lássátok milyen aranyos és szeretni való kis lények a mókusok. 

Az erdő mélyén

Az erdő mélyén, az üde zöld, kellemesen illatozó fák védelmében élnek a madárfészek kosborok. Bő két hete már megmutattam Nektek őket, de akkor még csak bimbóikat dédelgették. Mára már gyönyörűen kibontották szirmaikat, és teljes pompájukban díszítik az erdő rengetegét. Fejecskéjük felett terebélyes fává cseperedett egybibés galagonyák, bimbós fürtöket viselő közönséges fagyal bokrok és délcegen álló tölgyfák állnak. Hiába kevés a fény, ők jól érzik magukat, hiszen mivel nem tartalmaznak klorofillt így életükhöz és fejlődésükhöz nem szükségszerű a nap fénye. Ők a gombákkal állnak szoros kapcsolatban, nekik köszönhetik életüket. A fejlődésükhöz szükséges tápanyagokat tőlük szerzik be. 

A sűrű erdő védelmében igazán különleges látványt nyújtanak ezek az egyedi megjelenésű, vadon élő orchideák. 

   

Erdei esztendő - Az erdő legszebbje

Az idei esztendő tavaszán, a szokottnál is nehezebb az erdő lakóinak az élete. A talaj száraz és repedezett, nedvesség csak a mélyebb rétegekben nyugszik. A fák odvaiban megbújó rejtekek üresen, víz nélkül álldogálnak, akárcsak a talajon a kisebb, nagyobb medrek. Mindenki a csapadékról, az éltető, erőt adó vízről álmodik és utána sóvárog. 

Bő két hete meséltem Nektek a fürtös salamonpecsétekről, akik akkor bimbósan ringatóztak a tavaszi szélben. Több helyen is láttam őket, boldog voltam, hisz tudtam nem sok idő, és szét fogják nyitni fehér kis szirmaikat, akkor pedig, mint apró csengettyűk csilingelnek majd a féltőn óvó leveleik között. De sajnos a csapadék hiánya őket is, mint a többi tavaszi virágot nagy próbatétel elé állította, melyet nem mindegyikük tudta teljesíteni. 

A fürtös salamonpecsétek nem szeretik a szárazságot. Ha nincs számukra elegendő nedvesség, ha a tavasz nem tartogat kellő esőzést, nem tudnak teljes szépségükben ragyogni. Ez az idei esztendő pedig nagy bánatomra ilyen. Nem szeretem látni, amikor a természet lakóinak sanyarú, nehéz a sorsa, melyet most az erőt adó víz hiánya okoz. 

Hosszú utat tettem meg a völgyben, bizakodtam minden egyes lépésemnél, hogy csak találok egy olyan egyedet, akinek volt annyi ereje, hogy szirmait szét tudta tárni. A legtöbben csak leveleket viseltek, egy-két növényen apró megaszatd virág hintázott, és egyetlen tő volt, aki ki is tudta nyitni apró csengettyűit. Különlegesen szép volt, az erdő legszebbje. 

Sajnos nem csak a fürtös salamonpecsétek érzik a nedvesség hiányát, a többi ilyenkor szirmait bontogató vadvirág is gyengén, erőtlenül álldogál, és nem tehetnek, mást csak bizakodnak, hogy egy felhőcske megáldja őket az erőt adó vízzel. 

Az időjárásnak hála, szerda este, kisebb eső áztatta meg az erdők és mezők ösvényeit, egy kis nedvességet adva, szomjasan álldogáló lakóinak. Még ha nem is sok volt, de több volt, mint a semmi, és ilyen nehéz időszakban a kicsit is nagy becsben kell tartani. 

Az erdő mélyén

Mélyen az erdő sűrűjében, a nap fénye elől elzárva élik az életüket a madárfészek kosborok, akiket évről-évre meglátogatok. Azonban furfangos növények, mert nem mindig ugyanott szökkennek szárba, ahol azt az előző évben tették, így alaposan át kell fésülnöm a környéküket, hogy rábukkanjak az, az évi virágzatukra.

A madárfészek kosborok megtehetik, hogy az éltető napfény elől szinte teljesen elzárva éljenek, hiszen életüket, és életben maradásukat a gombáknak köszönhetik. A földben lapuló magjaik tavasz végén vagy kora nyáron kezdenek el kicsírázni, melyhez elengedhetetlen a gombákkal való kapcsolat. De nem csak fiatal korában szorul rá a gombák segítségére, hanem az egész virágzás alatt is, hiszen a kifejlett, virágait nevelő növény élete teljes egészében a gombáktól függ. Ez a kapcsolat csak a kosbornak jó, hiszen a tőle beszerzett tápanyagokért ő semmit sem ad cserébe, tehát a gombán élősködik. Egy-egy madárfészek kosbor akár több gombával is kapcsolatban állhat, mely gombák között mindig akad olyan, aki a környezetében élő fa gyökérzetével él kapcsolatban, ezért visszavezetve a kosbor a tápanyagának egy bizonyos részét a fától szerzi be. Tehát érdekes élet az övék, mely a gombákon való élősködésükön alapul.

Az idei esztendőben is, éppen úgy, mint az elmúlt években felkerestem a madárfészek kosborok élőhelyét. Sokáig kutattam őket, alaposan átvizsgálva azt a területet, ahol a tavalyi esztendőben is virágait bontogatták. Nehezen bukkantam rájuk, mert még annyira kicsik voltak a föld feletti hajtásaik, hogy szinte elvesztek a földet betakaró avarpaplan között. De nagy örömömre ott voltak. Ha a levegő elkezd melengeti, és végre beköszönt az igazán jó idő, akkor szépen lassan egyre nagyobbra és nagyobbra nőnek, mígnem egy szép tavaszvégi napon elkezdik kibontogatni virágszirmaikat. 

A fák a fejük felett szinte már teljesen zárt lombkoronában állnak, így hozzájuk fény szinte alig jut el, de nincs is szükségük rá, hiszen zöld színanyagot, klorofillt nem tartalmaznak, ezért nem is fotoszintetizálnak. Észrevételük is igen nehézkes, hiszen barnás színük, teljesen beleolvad az erdő avarjában. Amikor pedig sikerül megpillantani őket elszáradt növény érzetét keltik. De, ha egyszer megadatott a velük való találkozás, akkor soha többé nem tudjuk elkerülni a figyelmünkkel, mert tudni fogjuk, hogy ők nagyon is élő növények, és nem is akármilyenek, hanem az egyedi szépségű, vadon élő orchideák.

  

Tárt karokkal várakozva

Viráglakó karolópók nőstény

Ilyenkor, a tavasz utolsó hónapjában, az erdő rengetegében lapuló kis tisztáson is zsongani kezd az élet. Üde zöld fűszálak nyújtózkodnak egymást követve, mintha azon versengnének, kinek sikerül magasabbra érnie. Apró tüskékkel felfegyverzett csalánsereg gyűjti az erejét, vadvirágok ébredeznek álmukból, rovarok döngicsélnek boldogan a kellemes meleg levegőben, lepkék lejtenek könnyed táncot a magasban és madarak dalától hangos a tisztás minden szeglete. Erdei pintyek küldik strófáikat a tavaszi levegőbe, a bokrok kusza ágai között vörösbegyek csilingelő hangja oson, énekes és fekete rigók a fák legfelső ágán ülve fuvolázzák egymás után dalukat, cinegék köszöntik a tavaszt és mit sem törődve a többi madár csengő énekével a kakukk csak nevét ismételgeti bőszen egymás után.

Nagyon szeretem a májust, mert ilyenkor még kellemes meleg lengi be az erdők, mezők ösvényeit, üde, mosolygóan zöld levelek hintáznak a fák, a bokor ágain, kellemes illatot árasztanak magukból a növények, és a madarak dalai zengnek. Ezekben a hetekben olyan makulátlanul tökéletes minden, mint, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Szerelem lengi be az ösvényeket, szíveket megdobogtató, csőröket dalra fakasztó szerelem.

Jelen történetem egy olyan élőlényekről fog szólni, aki jól tudom, nem a legnépszerűbbek csoportját gyarapítják, de mégis én nagyon kedvelem őket. Különleges megjelenésük, egyedi szokásaik igazán különlegessé varázsolják a pókokat. 

Pénteken délután, amikor az égboltot sötét fellegek takarták, elindultam a kis tisztásra, hogy szemügyre vegyem lakóit. Boldog voltam, hiszen a zöldellő növények között nagyon sok rovar izgett-mozgott, ugrott és aprócska lábait szedve sietett előre az útján. Az erdő és a tisztás találkozásánál, az erejét gyűjtögető csalánsereg egyik  levelén, halványsárga pókra lettem figyelmes. Jól ismerem őt, hiszen a természetnek hála évente többször is sikerül egyedeivel találkoznom. Az ő becsületes neve viráglakó karolópók, aki éppen lesben figyelt és rovarzsákmányára várakozott. Lábait széttárta, mint aki magához akar ölelni. Mozdulatlanul várakozott egy éppen arra tévedő, figyelmetlen rovarra, mely finom csemegét jelent a számára.

A viráglakó karolópókok nem gondosan megszőtt hálót építenek ahhoz, hogy zsákmányukat elejtsék, hanem egészen egyedi szokást alkalmaznak a vadászatuk során. Egy kiválasztott növény fentebbi részére telepedtek, gyakran a virágok kelyhébe, és itt nyugodtan, mozdulatlanul várják, hogy egy arra tévedő, figyelmetlen rovarra lecsaphassanak. Ezt a várakozás egyedi pózban tárt "karokkal" teszik. Amikor egy áldozat közel kerül hozzájuk, hosszú lábaikkal abban a másodpercben átölelik, és többé nem engedik. Testnedvüket kiszívják és jól lakottan vagy pihenőre térnek, vagy ha falánk az egyed újra kezdi a különös vadászatot.