Búcsú októbertől!

Elérkezett az október utolsó napja, holnap már novemberbe lépünk. Az idei esztendőben csodaszép ősszel ajándékozott meg minket a természet. Aki az erdők, mezők, rétek ösvényeit járta, annak biztos vagyok benne, hogy szebbnél-szebb élmények vannak a szívében meglapulva. Hiszen a lombszíneződés bő egy hete érte el a csúcspontját, a fákra, és a bokrokra olyan gyönyörű színeket festett a természet, melyre emberi kéz képtelen lenne. Sárga, barna, bíborvörös, rózsaszín, és a zöld megannyi árnyalata, díszítette a fák legcsinosabb lombruháit, és ahogy a gyenge szél végigsimította őket, könnyed táncba kezdtek, búcsút véve otthonuktól, aláhullottak a talajra, hogy a közelgő télen puha takaróval melengessék az erdő apró lakóit. 

Az ebben a hónapban átélt élményeimből egy csokor fotót szeretnék Nektek megmutatni, én ezzel vennék búcsút az ősz legszebb, és legszínesebb hónapjától. 

Kopog az erdő.

Október végén járunk, hajnalban ködfoszlányok gomolyognak a réteken és húzódnak meg a völgyekben.  A fák lassan levetik színes lombruhájukat, sárgulnak a bükkök és a tölgyek, a juharok pedig igazi színkavalkádban pompáznak, ha megfigyelünk egy-egy lehullott levelet, láthatjuk a rózsaszín, a sárga, a barna árnyalatait, de némelyikben még a zöld szín is jelen van. Nincs is szebb az őszi erdőnél, amikor a fák és a bokrok a legszínesebb ruhájukban csalják tekintetünket. Azonban az ősz nem csak a színekről szól, hanem a bőséges táplálékokról is, hiszen elérkezett a dőzsölés ideje. Napközben mókusok, erdei egerek, szajkók gyűjtögetik az elemózsiát, szürkületkor vaddisznó csordák túrják a puha talajt és ropogtatják az aláhullott makkokat, éjszaka pedig, amikor megnyugszik a természet előmerészkednek a szarvasok is. Ők jóval óvatosabbak, mint a vaddisznók, akik már naplemente után megjelennek a tölgyesekben, hogy begyűjtsék a finom falatokat és esténként röffenéseiktől, horkangatásaiktól hangos erdő. A szarvasok kivárják, még a biztonságot adó sötétség leszáll az erdőszélre, csak akkor merészkednek elő, hogy kivegyék részüket a lakomából. Éjt nappal alá téve kopog az októberi erdő, melynek hallatára gyülekeznek az állatok, hiszen ők már a közelgő télre gondolnak, hogy mire megérkeznek a kemény éjszakai fagyok, és a hó, élelemraktáraik meg legyenek töltve a finom falatokkal. Sokuk azonban nem raktáraikat töltik fel, hanem kellő mennyiségű zsírréteget halmoz fel testük, hogy ha jönnek az ínségesebb téli napok, szervezetük ne gyengüljön le, és egészségben meg tudják élni a tavaszt.

A legutóbbi sétámon én is részese lehettem, ahogy a szajkók, és egy szép, meleg bundácskát viselő mókus a télire való betevőjét gyűjtögette. Kint az erdő mélyén, ahová elég gyakran kilátogatok, áll egy szép nagy tölgyfa, mely már sok-sok őszt megélt, és melynek rengetek táplálékot köszönhetnek az erdő lakói. Az idei őszön sincsen ez másként, a fa csak szórja, és szórja a megérett makkokat, és ahogy egy-egy földet ér, halk koppanással jelzi az állatoknak, hogy eljött a nagy lakoma ideje. Az elmúlt éjszaka már több vendég is megfordult nála, melyről a hátrahagyott földtúrások, és a patáik nyomai tanúskodtak. A puha földben jól kirajzolódtak a vaddisznók, és a szarvasok hátrahagyott emlékei, és szinte lelki szemeim előtt láttam, ahogy a vadmalacok hosszú orrukkal túrják a földet, közben egyet-egyet fújnak, hogy kitisztítsák orrjárataikat, majd amikor rábukkannak az eleségre, jóízűen elropogtatják fogaik között. Legtöbb esetben békésen eszegetnek, de, ha éppen ugyanazt a falatot szemeli két malac, akkor fejüket egymásnak szegezik, és lökdösődni kezdenek, ilyenkor általában a gyengébb és a fiatalabb áll odébb, és hagyja, hogy a másik egye meg az elemózsiát, melyen összevitatkoztak. Nem messze ettől a tölgyfától kényelmesen elhelyezkedve leültem, egy régen kidőlt fa törzsére, melyet a mohák már régen birtokba vettek, és mint egy puha párna, helyezkednek el rajta. Csend és némaság ülte meg az erdőt, mintha csak én lettem volna egyes egyedül benne, hiába hegyeztem a füleimet, egyetlen hang sem volt hallható. De én vártam, bízva benne, hogy csak fog valami történni itt a fa alatt, ahol finom csemegék vannak elhintve a talajon. Hosszú percek teletek el, amikor az első madár megérkezett, és a fa ágán landolt. Kíváncsi tekintettel vizsgálni kezdte az alatta elterülő mélységet, fejét jobbra, majd balra fordította, és hirtelen széttárva kék mintás szárnyait leszállt a talajra, éppen egy szép nagyra nőtt makk mellé. Nagy csőrével görgetni kezdte, majd a következő pillanatban már el is tűnt a torokzacskójában, az első makkok még négy követte, begye pedig, addigra már szépen dudorodott a bele rejtegetett zsákmányoktól. Lábaival nagyokat ugrott a talajon, majd még egy makkot a csőrébe vett, szárnyra kapott és eltűnt a fák sűrűjében. Nem kellett sokat várnom a következő vendégre, pár perc múlva egy újabb mátyás érkezett, majd őt még három követte. Így egyszerre négy madár gyűjtögetett a fa alatt. Az egyik fiatal, idén napvilágot látott szajkó csak egy makkok tartott a csőrében és egyből rejtekhelyet kezdett neki keresni. A sűrű avart, csőrével igazgatni kezdte, és annak védelmébe helyezte el a zsákmányát, majd nagyokat ugrálva visszatért társaihoz és figyelni kezdte őket, és ő is egyik makkot rejtette a begyébe, a másik után. A négy madár szinte egyszerre, mintha összebeszéltek volna szárnyra kaptak, és elrepültek. Percekig ismét mozdulatnak csend szállt az erdőre, a madarak is csendben voltak, és csak a levelek és a makkok halk koppanása törte meg azt. Nem messze tőlem, az avar csörgésére lettem figyelmes, valami motozott a levelek között. Egy szép, vastag bundás mókuska igazgatta az avart, aprócska kezeivel, és amikor felém pillantott vettem észre, hogy egy diót tart a szájában. Valamiért nem tetszett neki az a hely, amit először kiszemelt, és inkább egy jó két méternyire, újabb rést igazgatott a puha levelek között , amibe bele is rejtette a diót. Ahogy a diót belehelyezte az apró rejtekbe, kis kezecskéivel visszarendezte rá a leveleket, körbenézett és egy hirtelen mozdulattal felugrott a fára, felszaladt az ágakon, olyan gyorsan, hogy szinte alig bírtam a szemeimmel követni, majd a következő ágra, és hatalmas ugrással máris a mellette lévő fán landolt, majd eltűnt a szemeim elől. Talán egy újabb diózsákmányért indult el, hogy mire beköszönt a november, mely már a természet ajtaján kopogtat, bőséges élelem legyen elrejtegetve, apró kis raktáraiban.

Egy álom kezdete.

Október végére elcsendesedik a kertem, esténként már nem hallom a nagy pele kedves hangját, amint társához beszél, szürkületkor a fák ágai mozdulatlanul állnak, hisz nem oson rajtuk aprócska lábaival és napközben sem figyelget már kíváncsi tekinteteivel a madárodúm bejáratából.

Ahogy egyre hűvösebbre fordulnak az őszi éjszakák, a pelék elhúzódnak védett, és biztonságos vackukba, ahol a fagyos, téli hónapokat fogják tölteni. Már augusztusban megkezdik felkészülésüket erre az időszakra. Fő táplálékuk a különféle gyümölcsök, de talán legjobban az édes almát kedvelik. Amint beköszönt az évszakváltás, szépen lassan áttérnek a magas kalóriatartalmú és tápláló olajos magvak fogyasztására, melyeknek köszönhetően testsúlyuk októberre, a duplájára emelkedik, és így kigömbölyödve hunyják szemüket a hosszú, téli álmukra. Mire az első komoly fagyok beköszöntenek, a pelék már vackukban összehúzódva, bundás farkukkal jól betakarózva szundikálnak. A vackuk lehet mesterséges madárodú, harkályok elhagyott otthona, földalatti üreg, pince rejtett szeglete vagy padlások védett zuga. Amikor a pele álomra hunyja a szemét a testhőmérséklete 35 Celsius-fok körüli, szívverése pedig eléri a 450-et. Ahogy egyre jobban megpihen, és egyre hűvösebbre fordul az időjárás, úgy csökken a testének a hőmérséklete, a mély alvó állapotban csupán 1 Celsius-fok, szívverése pedig, percenkénti 45 dobbanásra esik le, ekkor éri el a hibernációt. A hibernált állapot alatt az életműködése annyira lelassul, hogy egy-egy lélegzetvétele között akár egy óra is eltelhet, mely igencsak hosszú idő. A téli álom alatt, szervezetük nagyon nagy megpróbáltatásokon esik át, testsúlyuk pedig tavaszra, amikor ébredezni kezdenek, a felére esik vissza.

A pelék az esztendő 12 hónapjából, 7 hónapot töltenek alvással, ezzel az állatvilág rekorder hétalvói. Májusban, amikor enyhülnek az éjszakák és a nap sugarai, melengetni kezdik a levegőt, a pelék ébredezni kezdenek. Először a hímek hagyják el vackukat, majd követik őket a nőstények. Az első hetekben legfontosabb feladatuk, hogy kellő táplálékot tudjanak magukhoz venni, hogy visszanyerjék optimális testsúlyukat, és megerősödjenek. Ébredésük után egy hónappal, megkezdik igencsak zajos párválasztási időszakukat, amikor éjszakánként éles hangjuktól hangos a kiskertem. Naplemente után újra a fákon neszeznek és a párok, egymással beszélgetnek. Ez az időszak még nagyon messze van, hiszen nemrégiben szunnyadtak el, de már most nagyon várom, hogy tavasszal újra hallhassam kedves kis hangjukat, szürkületkor pedig a cseresznyefám ágain ugráljanak és szaladgáljanak.

  

Őszi lombszíneződés.

Minden esztendő őszén, sárga, vörös, barna színekben pompázik a természet. Ilyenkor a fák, a bokrok a legszebb és a legszínesebb ünneplőjüket öltik magukra, mi pedig, akik az erdők, mezők ösvényeit járjuk, évről évre egy csodát élhetünk át, a természet egyik legszebb csodáját, a lombszíneződést.

A természet, akárcsak annak lakói alkalmazkodtak az évszakok folytonos változásához és életüket aszerint élik, hogy ezek a hatások ne jelentsenek veszélyt számukra. A tél azonban, alkalmazkodás ide vagy oda mégis nagy kihívást jelent számukra. Mint megannyi más élőlény, a fák is kialakítottak egy védekezési mechanizmust, hogy könnyebben át tudják vészelni a hideg hónapokat. A legtöbb lombhullató növény, minden ősszel leveti lombruháját. Amint beköszönt a szeptember, a nappalok szépen lassan egyre rövidülnek, az átlaghőmérséklet pedig fokozatosan csökkenni kezd. Ezt a változást a növények is megérzik és jól tudják, hogy fel kell készülniük a közelgő télre. Ahogy csökken a napsütéses órák száma, úgy a levelek zöld színét adó krolofill szépen lassan kezd lebomlani és előtűnik a sárga színért felelős xantofill, a narancs színért felelős karotin, ahogy pedig beköszöntenek az első hideg, nulla fok körüli éjszakák egy harmadik szín is megjelenik, mely nem más, mint a vörös színt adó antocián, melynek igen fontos védekező szerepe is van a nap káros sugaraival  szemben. Ezek a változások szemet gyönyörködtetőek, melyeket szabad szemmel jól láthatunk és megfigyelhetünk őszi kirándulásaink alkalmával. Azonban egyéb változásokon is átesnek a növények, csak ezek nem olyan szembetűnők, viszont nagyon fontosak, mert ezeknek a folyamtoknak a végén tudnak téli álomba merülni a növények. A fák és a bokrok szerteágazó ágai és a levelek között szépen lassan megszűnik a kapcsolat. A levelekből a levélnyélen keresztül a szárba, a vesszőkbe, majd az idősebb fás részekbe, legvégül pedig a gyökerekbe kerül vissza az összes tápanyag, ahol a tél folyamán elraktározódva pihennek. Amikor a fák színes leveleiket elhullatják, a száron a leválás helyén, mint egy aprócska seb, hegesedés megy végbe, melyet levélripacsnak nevezünk.

A fák leveleinek színeződése évről évre bekövetkező változás, azonban nem mindig ugyanakkor köszönt be, hiszen ennek a folyamatnak a legfontosabb tényezője az időjárás, mely minden évben másként alakulhat. Egyes években, ha hamarabb beköszöntenek az őszi napok előbb, ha pedig szép enyhe időjárással kedveskedik nekünk a természet, később éri el csúcspontját a lombszíneződés. Átlagosan ez az időszak október utolsó felére, vagy november legelejére esik, ezekben a hetekben a legszínpompásabbak a természet szerteágazó ösvényei.  

A kiserdőm lakói.

Amikor csak tehetem és időm úgy engedi, a természetet járom. Elsősorban azokon az ösvényeken szeretek barangolni, ahol csak az állatok nyomait őrzi a természet, hiszen ezeken a vadcsapásokon élhetem át a legszebb pillanatokat. Az erdőben, ha lehetőségem van rá kerülöm az emberek jelenlétét, mert szeretek csak magamban lenni a természettel, odafigyelve minden egyes lüktetésére. Ezeken a kirándulásaimon már rengetek szép pillanatot átélhettem, hiszen találkoztam rókákkal, vaddisznókkal, őzekkel, szarvasokkal, mókusokkal, rengeteg féle madárral, rovarral és természetesen különleges szépségű növényekkel. Hallhatom az apró ágak reccsenéseit, ahogy egy-egy állat a lábait szedi, gyönyörködhetek a madarak dalaiban, vagy a kapcsolattartó hangjukban, érezhetem a virágok édes illatait, megérinthetem magát a természetet és megpihenhetek a kedvenc fám, puha mohával párnázott vastag ágán, miközben figyelhetem az alant elterülő hatalmas erdőt, mely az otthonomat öleli körbe.  Ezek a pillantatok számomra mindennél többet érnek, mert ekkor tudok igazán, mindenről megfeledkezve kikapcsolódni.

A természetnek hála, nagyon sok élőlény lelt ebben a szép nagy erdőben otthonra, ahová szinte nem telik el úgy nap, hogy ha még csak fél órácskára is ki ne látogatnák. Vannak közöttük barátságosak, mint az őzek, a rókák vagy éppen a vaddisznók, akik csak komótosan elballagnak, ha meglátnak, de vannak félénkebbek is, mint a szarvasok, akik rendszeresen erre járnak vagy éppen a tisztáson pihennek, melyről hátrahagyott ürülékük és az elfeküdt fű tanúskodik. Ha meglátják jöttömet, nagy szemeikkel rám néznek, szép nagyra nőtt füleiket hegyezni kezdik és a következő pillanatban, már szedik is patáikat. De vannak szerencsésebb találkozások is, amikor annyira el vannak foglalva a legelészéssel, hogy nem vesznek észre, ilyenkor lopakodva közelebb merészkedek hozzájuk és, ha a légáramlás is kedvező, rejtve tudok előlük maradni, ilyenkor szép fotók és közelebbi megfigyelési élmények születnek.

A kertünk mögött áll egy szép nagyra nőtt vadgesztenyefa, melynek a termései napok óta éretten hullnak alá a talajra. Amikor lepottynak védő burkukban vannak megbújva, de mihelyst földet érnek, ez a szúrós burok felreped és kipottyan belőlük a fényesen sötétbarna termés. Ez a termés a szarvasok kedvelt csemegéje, melyek kalóriában gazdag és fontos tápanyagokat tartalmaz, amire szükségük is van a hideg tél előtt. Minden áldott éjszaka a fa alatt eszegetik, ropogtatják a gesztenye szemeket. Megfigyelésem szerint több egyed is rájár a számukra finom csemegére, tehén idén született borjával, melyhez egy másik tehén is csatlakozni szokott, rajtuk kívül tiszteletét teszi még egy villás agancsot viselő fiatal bika és egy nem sokkal idősebb, hatos aganccsal büszkélkedő szarvasbika. A vadkamerámnak köszönhetően az éjszaka sötét leple alatt napról napra megfigyelhetem őket, miközben békésen eszegetik a terméseket.

Most Nektek is szeretném megmutatni ezeket a felvételeket, melyek nekem kedves perceket okoznak és bízom benne, hogy Nektek is elnyeri a tetszéseteket.   

Újra virágzik az ibolya.

Ahogy beköszönt az ősz, egyre kevesebb virág bontogatja szirmait és szinte kincset érnek azok a pillanatok, amikor a hosszú tél előtt még utoljára gyönyörködhetünk bennük.

Ma délután, ahogy az erdőben sétáltam, egy lila szirmokkal büszkélkedő, erdei ibolyán akadt meg a tekintetem. Egyre gyakoribb,  hogy egy egy tavaszi virág ilyenkor ősszel, ha kedvezőek az időjárási feltételek újra bontogatni kezdi szirmait. Az erdei ibolya is egy ilyen növény. Első, fő virágzása márciustól májusig tart, amikor is beporzásukat a rovarok végzik el. Lila virágai úgy alakultak ki, hogy a dolgos kis méhek, dongók munkáját megkönnyítsék és könnyen hozzá tudjanak férni a porzókhoz. Azonban a legtöbb ibolyafajnak, köztük az erdei ibolyának is van egy másodvirágzása, mely általában ősszel következik be. Ilyenkor már nem hagyatkoznak a rovarokra és azok segítségére, hanem saját magukat porozzák be. Ezek a késői virágok sokkal több magot nevelnek, melyeknek köszönhetően a tavasz beköszöntekor, ha a természet is kegyes lesz hozzájuk, lila virágpompával terítik majd be az erdők ösvényeit. 

Meseház az erdő mélyén.

Az elmúlt hétvégén kihasználva a kellemes őszi időjárást kirándulni indultuk, mely kirándulásnak célpontja a Karancsberénytől nem messze található Pálháza-puszta volt. Itt a Karancsberényi-patak völgyében, az erdő ölelésében épült meg, 1937-ben a Légrády család vadászháza, mely azóta több funkciót is betöltött. Az elmúlt, majd 80 esztendőben az idő vasfoga megkímélte ezt a kis erdei lakot, mert a mai napig igazán csinos a külseje és az egész épület, valamint a környezete melegséget és nyugalmat áraszt. A hatalmas fák tövében áll szerényen meghúzódva, kertjében pedig a természet lakói vendégeskednek. Széncinegék, barátcinegék hallatták csicsergő hangjukat, csuszkák és nagy fakopáncsok feszegették a fenyőfák kérgeit, bízván benne, hogy egy egy meghúzódott rovarral olthatják éhségüket. Egy öreg tölgyfa törzsén, melyet a puha moha úgy borított be, mint egy meleg takaró, élénk zöldes tollruhát viselő zöld küllő kezdett el kacagni. Nem messze tőle pedig, egy csapat őszapó motozott élelem után kutatva, miközben kedves kis hangjukon tartották egymás között a kapcsolatot. Amikor visszafelé indultunk és kiértünk a sűrű erdő öleléséből nem messze tőlünk egy szarvastehén és annak borja figyelt ránk kíváncsi tekintetekkel, majd lassan szedni kezdték patáikat és eltűntek a bokrok sűrűjében. 

Ahogy egyre beljebb lépkedünk az őszbe, úgy lehet egyre jobban megfigyelni, hogy a madarak már csapatokba verődve járják az erdők és a mezők ösvényeit és folyamatosan élelem után kutatnak, hiszen most van itt az az időszak, amikor a természet még bőségesen megterített asztallal fogadja őket, de napról napra, ahogy közeleg a tél úgy fogy róla a táplálék.

Visszatértek a csízek.

 Csíz - tojó

A tavalyi esztendőben, a kiskertembe kihelyezett etetőket napi rendszerességgel látogatták a csízek. Leggyakrabban a talajra lepotyogott napraforgó magokat csipegették fel, de olykor  az ipari tepertőből is lakmároztak. Novembertől márciusig, minden áldott nap láthattam ezeket, a verébnél is kisebb madárkákat. A hímek élénk olajzöldes és fekete tollruhát viselnek, míg a tojók sokkal szolidabbak, az ő tollazatuk szürke színezetű, melyet erősebb, ugyancsak szürke csíkok tarkítanak. Ebben a hónapban van fél éve, hogy nem találkoztam velük, hiszen az állományuk nagy része vonuló, a nálunk meleg hónapokat ők az északi országokban töltik, ahol a költőterületeik is vannak. Hazánkban nagyrészt téli vendég, de megfigyelések szerint, mintegy 200 pár, már a költési időszakra is nálunk marad. Ahogy északon beköszönt az egyre hidegebb és zordabb időjárás, ők szárnyra kapnak és dél felé kezdik meg vonulásukat. Sokuk hazánkban marad, de vannak példányaik akik tovább folytatva az utazást és egészen Olaszországig elvádolnak.

Szombat reggel, amikor a munkahelyemre indultunk, ismerős hangokra lettem figyelmes. A kertünk szélében, egy szép sudár nyírfa áll és a hangok ennek a fának a koronájából szűrődtek ki. Amikor meghallottam már tudtam, hogy ezek nem lehetnek mások csakis a csízek és nem is kellett sok idő, hogy szemrevételezhessem őket, pillanatok múlva szárnyra kaptak a lomb takarásából és jól láthatóan feltűnt élénk zöldes tollazatuk és a hímek szárnyát díszítő sárga színezetű szalag. Nagyon sokan voltak, pontosan csak megsaccolni tudtam a csoport létszámát, ami mintegy 25 egyed körüli lehetett. Ahogy az egyik felrepült a magasba, a többi követni kezdte őt, miközben folyamatos csipogással tartották egymás között a kapcsolatot, majd ismét lejjebb ereszkedtek és visszarepültek a nyírfára. Kicsit megpihentek, beszélgettek és a fa magjait csipegették, majd újra szárnyra kaptak, megtettek egy kört az erdőszélen és ismét visszatértek kiinduló helyükre. Pár percet pihentek és újra a magasba emelkedtek és eltűntek a szemeim elől. Boldog voltam, hogy fél év után újra láthatta őket. Hogy ez a csapat itt marad e a környékünkön vagy tovább folytatják útjukat dél felé azt nem tudom, azonban bízom benne, hogy jó pár példánya az idei etetési szezonban is sokat fog a kertemben és a környező erdőkben vendégeskedni.

 Csíz - hím

A borz látogatása.

A természet minden egyes lakóját szeretem és tisztelem, hiszen sokkal, de sokkal szegényebb lenne a világ bármelyikük nélkül. Nekik köszönhetjük a természet ösvényein átélt boldog perceinket, melyek sok estben egész életünk át végigkísérnek minket. Vannak élőlények, melyekkel szinte minden áldott nap találkozhatunk, de olyanok is akadnak szép számmal, melyek rejtett életük miatt csak nagyon ritkán kerülnek szemünk elé és olyanok is van amikor éveket kel várni arra, hogy az első találkozást átélhessük. A nappal aktív élőlények életét, jóval könnyebb szemmel követnünk, mint az éjszakai állatokét. Napközben vackukban pihengetnek és amikor a nap alábukik a horizonton és a szürkület puha leplét a tájra kezdi teríteni, ők akkor bújnak elő és fognak neki a napi rutinjuknak. Az ő napjuk akkor kezdődik, amikor a miénk véget ér. A sötétség védelmező leple alatt élik életüket, emiatt a megfigyelésük jóval nehezebb. Sok estben csak a hallásunkra hagyatkozatunk, a kiadott hangjuk és neszeik alapján tudjuk őket beazonosítani, mert szemünkkel a sötétben, szinte csak árnyakat látunk, de olykor ez is nagy segítség, hiszen aki ismeri a természet lakóit, annak ez is elegendő tud lenni a beazonosításhoz.

Szeretek naplemente után kint lenni a természetben, tavasszal és nyár elején ebben az időszakban a madarak csodaszép dalaitól hangos a táj, melyek mára már elcsendesedtek, de ilyenkor is szép élményeket gyűjthet az, aki egy kicsit tovább ébren marad és figyeli az éjszakai erdő, mező életét. Egyetlen ilyen éjszaka sem telhet el úgy, hogy ne hallanám a macska bagoly messzire hangzó kiáltását, amint a hím és a tojó egymással beszélget, az őzsuta mély és rekedtes ugatását, a vaddisznók horkangatását, vagy a nagy bele vékonyka hangját, amint a társát hívja. Ezek a hangok mellett neszeket, száraz letört ágak roppanásait is hallani lehet, amint az állatok mancsaikat vagy éppen patáikat szedik az erdő talaján. Állatok pedig vannak bőséggel, igaz, hogy sokukat nem tudom megfigyelni, de a vadkamerám segítségével fény derülhet rá, hogy az előbb említetteken kívül, még kik látogatják a kiserdőmet.

Egyik nap, amikor az éjszakai felvételeket néztem vissza, nagyon megörültem, hiszen a mindennapos látogatók mellett, egy eddig, még nem látott, éjszakai életet élő állatot rögzített a kamera, aki nem más, mint a borz. Szép nagyra nőtt példány volt, melynek a testsúlya szerintem a 10 kg-ot is bőven meghaladta. A borzok átlagos testhossza eléri a 70-75 cm-ert, súlyuk pedig, a táplálékban gazdag nyári és őszi hónapokban akár 17 kg-os is lehet. Igaz élőben még soha nem sikerült vele találkoznom, de a felvételen egyből felismertem zömök testéről és jellegzetes, csak rá jellemző fekete-fehér, sávos fejmintázatáról. A kiserdő felett van egy hegyoldal, melyet már sokszor megmásztam, hiszen innen a legszebb a kilátás a Salgói várra és a minket körbeölelő tájra. Ennek a hegyoldalnak az aljában van egy laza, földes domboldal, melyben egy ovális bejáratú lyuk figyelhetőn meg. Sokszor gondolkoztam már rajta, hogy ennek a kotoréknak ugyan van e lakója, több dolog is arról árulkodott, hogy van, hiszen a bajárat előtt, karomnyomokat sikerült megfigyelnem. A borz saját maga készített kotorékban, találóbb néven borzvárban lakik, vagyis inkább laknak, mert olykor, egy ilyen várnak 10-12 lakója is lehet, melyek rokoni kapcsolatban állnak egymással, nemtől és kortól függetlenül. A borzvár bejárata, mely az általam talált kotorékra is igaz, vízszintesen ovális alakú és a bejárat előtt, amint a lakói befelé kapaszkodnak karomnyomok is megfigyelhetőek. Belsejében, mint egy labirintus úgy keresztezik egymást a járatok, melyeknek a hossza, kedvező talajban akár a 60-100 méteres is lehet. A lakókatlan, melyben a napközbeni világos időszakot töltik, valamint a hideg téli napokon pihennek, 5-6 méter mélyen helyezkedik el. Több helyen is olvastam már róla, hogy a rókák előszeretettel foglalják el a borzvárakat, sőt egy-egy nagyobb borzvárban, melynek minden esetben több kijárata is van, akár egymás mellett, békességben is eléldegélnek. A borzoknak és az erdő többi lakójának, most jött el, azaz időszaka, amikor elkezdik gyűjteni és felhalmozni a testük zsírrétegét, hiszen a nyár végi és az őszi természet finomabbnál finomabb falatokat kínál a számukra. Testük súlya ebben az időszakban a legnagyobb, de kell is nekik a kerekded külső, hiszen a hideg, fagyos és havas téli napokon, minden egyes falatért meg kell küzdeniük, így ebben az időszakban felszedett súlytöbblet biztosítja számukra azt, hogy a zord hónapokat átvészelhessék.

A borz hetek óta, minden éjszaka látható a kamerám felvételein, így, ha személyesen nem is tudok vele találkozni, de legalább tudom, hogy a közelben ő is itt éli a mindennapjait és ez nagyon boldoggá tesz. 

Üdvözöllek október!

Elérkezett az október, a Gergely-naptár szerint az esztendő tizedik hónapja. Csúcspontjához érkezik a lomszíneződés és kirándulásaink alkalmával, az ezerszínű erdő nyújt varázslatos látványt. Pirosan tündökölnek a vadrózsabokrok és szinte roskadoznak a vitaminban dús  termésektől, kék színével csalják a tekintetünket a kökények és félősen bújnak meg mellettük a kecskerágó különlegesen szép, rózsaszínes termései, melyek közepében narancsszínű termések várják az éhes madárcsőröket.  Az erdő fái is a legszebb ünneplőjüket öltötték magukra, a bükkök, a cserek, a tölgyek, de mind közül talán a legszebbek a juharok, melyek olyan csodás szín kavalkádban pompáznak, hogy szinte csak ámulunk, hogy milyen csodára is képes a természet. Az erdő talaját frissen aláhullott levelek díszítik, melyek közül a virágok helyét ebben a hónapban már a különböző szépségű gombák veszik át.

A természet asztala finomabbnál finomabb falatokkal kedveskedik lakóinak. Hullnak a makkok, éjjel nappal kopog az erdő, ahogy földet érnek a vaddisznók, a szarvasok, a mókusok és az erdei egerek kedvelt táplálékai. Érik a dió, a kökény, a vadszeder és a csipkebokrok roskadoznak a finom csemegéktől. Nagy fakopáncsok, szajkók hordják és rejtegetik a terméseket, hogy élelemraktáraik fel legyenek töltve, mire beköszönt a hideg és fagyos tél.

Októberben a madarak vonulása már kezd alábbhagyni, a sereghajtó házi rozsdafarkúak és az énekes rigók is útra kelnek, helyettük pedig sorra érkeznek meg a téli vendégeink. Csinos élénk narancsszínű tollruhába öltözött süvöltő hímeket és szürkés tollruhás tojókat figyelhetünk meg a juharfákon, ahogy a terméseket csipegetik. Finnország felől megérkeznek a fenyőrigók is, akik egyik kedvenc elesége az ostorfák bogyótermései, de nem vetik meg az almákat vagy más gyümölcs csemegéket sem. Olykor egészen nagy csapatokban lepik el a Sámsonháza mellett elterülő mezőket, miközben a talajon magvak után kutatnak.

A gímszarvasok násza lassan véget ér, de nem tűnik el a szerelem az erdőkből és a mezőkről, mert ebben a hónapban kezdődik meg a dámszarvasok nászidőszaka, a barcogás. A bika gurgulázó hangjával hívja fel a tehenek figyelmét és minden esetben, a tehén keresi fel a leendő párját. A bika barcogó fészket kapar a talajba és ott hallatja nászhangját, bízva abban, hogy felkelti a tehenek figyelmét és őt választják születendő borjaik apjának.

Az előttünk álló hónap is szebbnél szebb élményeket tartogat mindenkinek, aki a természet ezernyi színt rejtő ösvényeit járja.