Öt meg egy az hat

Bojtika a mókusmama

Kora reggel van. Itt ülök a hintaszékemben, és az ébredező tájat figyelem. Az erdő fái között még félhomály ül, melyben élvész sudár törzsük, és levelekkel dúsan betakart koronájuk.

Meleg van már most, a nyitott ablakon szinte alig lopakodik be egy kis frissülés, párával telt, fülledt a levegő. Napok óta kánikulai meleg, vagy pontosabban fogalmazva forróság vette uralmába hazánkat. Ebben a forróságban pedig már az éjszakák sem hozzák el az enyhülést.

Még máig szokatlan a hirtelen jött csend, már most hiányzik a madarak koncertje, melyet oly jó volt hallgatnia ezeken a kora reggeleken. A fészkek már üresen lapulnak rejtekeiben, lakóik már az erdők, mezők ösvényeit járják, így apjuknak már nem kell messzire szálló énekükkel védelmezniük sem őket, sem a revírjeiket. Már csak a kapcsolattartó, és riasztó hangjuk oson be a szobába.

Az erdő fái között róka sompolyog, egyedül, magányosan. Talán éjszakai portyájáról tér hazafelé, teste körvonala, és hosszú lompos farka sejlik csak fel a félhomályban. A nap korongja még a hegyek ormai mögött nyugszik, de fénye már kezdi beragyogni az égboltot. A világosság lépésről-lépésre, megfontoltan lopakodik be a kertembe. Vörösbegyek, énekes rigók, fekete rigók állnak sort az itatómnál, hogy testüket felfrissítsék az újabb forró nap előtt. Majd miután végeztek, a bokrok ágai közé reppennek, lomha, víztől elnehezült szárnycsapásokkal. Az ágak óvó védelmében pedig elkezdik csepegő tollaikat igazgatni, hogy mind egy szálig a helyükre kerüljenek. Nagy ricsajt csapva a szajkó család is megérkezik. A kicsik elevenen csillogó szemekkel figyelik szüleiket, miközben azok már rutinosan pocskolnak, majd miután szabaddá válik az itató, ők is belemerészkednek. Óvatosan, megfontoltan szórják szárnyaikkal magukra a frissítő vizet, majd követik szüleiket a cseresznyefa ágai közé. Röptük nehézkes, mintha mázsás súlyt viselnének, tollaik közül pedig csillogó vízcseppek hullnak alá a földre.

A kertünk mögött álló, szó szerint óriásira nőtt korai juharfa ágai között aprócska, elevenen szaladó foltokra figyelek fel. Pici testek, hosszú szőrrel dúsan borított farkak vesznek a félhomályba, de jól tudom, hogy kik szedik szaporán a lábacskáikat. Egyik ágról a másikra ugranak, és máris a cseresznyefán vannak, majd annak törzsén, fejjel lefelé kapaszkodva, a talajra huppannak. Elsőnek a vörös bundás, bojtos farkú mókuska szalad a diót rejtő faodúba, ő nem más, mint Bojtoska a mókusmama. Őt követi két vörös bundás apróság, majd kettő sötét barna felöltőt viselő mókuska. Meg is vannak mindannyian, mind az öten. Vagy mégsem. Az ágak között a többiektől lemaradva még egy aprócska árny tűnik fel. Ahogy egyre közeledik, és a fény engedi látni őt, előbukkan még egy vörös szőrpamacs, aki tőle telhető gyorsasággal követi a családját. Egészen kicsi, ő a  legkisebb mind közül. Kedves arcán, mintha mosoly ülne, szemei pedig elevenen csillognak az izgalomtól. A hat mókus, hat felé szalad, olyan gyorsan, hogy alig bírom őket követni. Mindenki a rejtekekbe lapuló diókat kutatja izgatottan és sebesen, hogy ő legyen az első, ő legyen az, aki apró mancsába veheti a finom csemegét. Ma reggel is sok dió várja őket, így mindenkinek jut belőle. A legelevenebb vörös bundás leli meg először a csemegét. Fürgén, mancsai közé kapja, megforgatja, majd szájába veszi és szaporán, mint a villám száguld fel a cseresznyefa karja közé. Épp velem szemben ül. Fehér mellkasa szinte világít a kora reggeli homályban. Boldogan hátsó lábára telepszik, szőrrel dúsan fedett farkát, a hátára simítja, a diót pedig fürgén mancsai között forgatja, bőszen keresve, a legalkalmasabb helyet a feltörésére. Aprócska léte ellenére nagyon ügyes, pillanatok telnek el, és már látom, hogy a finom húsát majszolja. Kedves pofiján, mintha mosoly ülne ki, elégedetten, jókedvűen rágcsálja a számra legfinomabb csemegét. Eközben a többiek is zsákmányukkal a kezükben szaladgálna, hogy korgó gyomruk éhségét csillapítani tudják. A kirakott diók percek alatt meglelik gazdáikat, és mind a hat mókus, boldogan csemegézik belőlük. Miután mind az összeset felkutatták, jöhet a napraforgómag. Aprócska mancsaik közé veszik a magszemeket, és fürgén, egyiket a másik után törik. Bámulatos a talpraesettségük, hogy milyen ügyesen képesek az apró magszemeket feltörni. A vörös bundás elevenség, a sok csemege után megszomjazik. Hátsó lábaira emelkedik, első mancsait az itató peremére helyezi, és mintha lábujjhegyen állna, mókásan csimpaszkodik, hogy aprócska testével elérje a friss vizet. A többiek fél szemmel a testvérüket figyelik, majd ők is, szépen sorban az itatónál teszik tiszteletüket. Miközben a sötétbarna bundás mókuska iszogat a szajkók hirtelen riasztani kezdenek. Éles hangjuk mely azt jelenti „vigyázzatok veszély közeleg”, jelzés a többi állatnak. A mókusok, ahányan vannak, annyi felé szaladnak, mint akik már jól ismerik a mátyások figyelmeztetését. Egyikük a diófa, másik a cseresznye, a többiek pedig az almafa óvó karjai közé bújnak. Tágra nyílt szemekkel figyelem ki ólálkodhat a környéken, de semmit sem látok, semmi gyanús mozgást. Eközben az erdő őrei elhalkulnak, a madarak újra boldogan repkednek, és a mókusok is a talajra merészkednek. Talán csak vaklárma volt a szajkók riasztása, de minden állat tudja jól, hogy jobb félni, mint megijedni.   

Öröm a mókuscsaláddal ébredezni reggelente, nézni önfeledt mókájukat, kergetőzésüket, lakmározásukat, és boldogság a számomra, hogy jól érzik magukat a kertemben.      

Éltető esőcseppek

 Imádkozó sáska

 Harlekinkatica

 Hétpettyes katicabogár

 Sáska

 Megpihent esőcseppek

Hosszú hetek teltek el eső nélkül. A természet minden egyes lakója az életető víz után sóhajtozott. A föld mely ráncokat viselet magán, a virágok fejecskéiket lehajtva a talajt kémlelték, mintha minden erejük elfogyott volna, a fák levelei pedig aszottan sínylődtek az ágakon. A mezők, az erdők ösvényei tikkadtan porzottak, a pocsolyák üresen, víz nélküli tátongtak, és a fák odvaiban sem volt már egy csepp éltető nedvesség sem. Az éjszakák sem hintették be harmatkönnyükkel a tájat. Hiába köszöntöttek be a hajnalok, a rétek, mezők növényein egy csepp nem sok, annyi hármat sem tudott megpihenni. A rovarok is szomjasan sínylődtek.
Aztán egy szép júliusi késő délutánon, a Karancs-hegy égbe szökő fái felett, a mennybolt sötét színbe burkolózott. A komor felhők csak kúsztak, kúsztak előre, majd megdörrent az égbolt. Az ég kékje lassan megadta magát a szürke felhőseregnek, akik pillanatok alatt uralmuk alá vették minden szeletét. A fák levelei suttogni kezdtek, és szájról - szájra terjedt a közelgő vihar, az oly rég várt felfrissülés híre. Legutoljára a mező virágai értesültek róla, és minden erejüket összeszedve, fejecskéiket felemelték, hogy lássák, valóban igaz-e a hír. Amikor szembesültek vele, hogy lassan megérkezik az égi áldás, szirmaikat összezárták, fejüket lehajtották, hogy védjék magukat, az eső erős cseppjeitől. A rovarok is szedelőzködni kezdetek, mindenki biztonságos helyet keresett magának. Volt aki a bokrok levelei közé menekült, voltak akik a fűszálak között keresek menedéket. Csend szállt a tisztásra, mindenki némán várta a vihar megérkeztét. Hirtelen, messziről jött, idegen szelek kezdték borzolni a fák karjait, akik egymásba kapaszkodva, panaszos roppanásokat hallgattak. A vihar előfutárai tépték a leveleket, és szórták szerte szét őket. Hirtelen fényes villám hasított végig az égen, és pillanatok alatt a földbe csapott. Nyomát mély dörrenés követte. Az első villámot követte a többi, és szinte teljesen összeolvadtak a nyomukat követő mennydörgések. A tájra teljes sötétség telepedett, mint alkonyat idején, amikor az éjszaka közeleg. Majd hirtelen hatalmas, mélyen kopogó cseppekben megeredt az eső. Ereje félelmetes volt, nem úgy, mint napokkal ezelőtt, amikor a gyengéd cseppek még az erdő talaját sem érték el, hisz pászmájukat az erdő fái felfogtak. Most a vihar olyan erővel csapott le, hogy a földön pihenő mélyedések pillanatok alatt kis tavakká változtak. A hirtelen jött csapadékot a talaj nem tudta elnyelni, pedig szomjasan várt az életető esőre. A felhők gyorsan robogtak, nem marasztalhatta őket senki, vitték más vidékére a felfrissülés. Az eső hirtelen elállt, a mennydörgés egyre távolodott, hangja csendesült. Az erdőre és a tisztásra visszatért a csend, melyet csak a fák leveleiről alá hulló cseppek törtek meg. Az ég tisztulni kezdett, kék színben tündökölve vette át a hatalmat. A nap sugarai is előbújtak, fényük pedig csillogó gyémántokká varázsolták a növényeken pihenő esőcseppeket. Ragyogtak a fűszálakon, a virágok szirmain, a rovarok testén, mindent beborítottak, és mindenkit csillogó cseppruhába öltöztettek. A katicabogarak pettyes ruhácskáin, a sáskák felöltőjén, a lepkék szárnyain, a növények testén,  és az idén először látott áhítatos manó hosszú csápján is megpihente.  A levegő megtelt a felfrissülés utánozhatatlan illatával. Zöld küllők kacagtak a lombok között, fekete rigók ricsajoztak örömükben, fiatal cinegék csacsogtak rémülten, hisz ez volt rövidke életük első vihara, a szajkók pedig most is csak egymással zsörtölődtek. Mindenki új életre kapott, mindenki előbújt a rejtekéből, és aki csak tehette sietett szomját oltani. A fák odvai, a föld mélyedései újra megteltek friss vízzel, és mindannyian szomjas vendégeiket várták. A tikkadt búslakodásnak pillanatok alatt nyoma veszett, helyet a felfrissült boldogság vette át.

 Kóbor ékesboglárka

 Sáska

 Sáska

 Zengőlégy

 Csíkos pajzsospoloska

Szarvasok a fák rejtekében

Az elmúlt hetekben szinte nem telt el úgy egy sétám sem, hogy ne találkoztam volna szarvasokkal. Volt, hogy csak messziről sikerült őket megfigyelnem, de volt, amikor egészen közelről láthattam őket. Ilyenkor, az ilyen közeli találkozásokkor szembesülök vele, hogy milyen szép nagyok, milyen sudár termetűek. Gyönyörű teremtmények, csodálatra méltók. Minden mozdulatuk könnyed és büszke. Testtartásuk fenséges, lépteik pedig olyan óvatosak, hogy szinte nesztelen szedik a lábukat az erdő ösvényein.

Kora reggel volt, amikor a sétámra indultam. A nap fényes sugarai akadálytalanul melengették a magas hegy tetejét. Ezekben a korai órákban a völgy mélye félhomályban burkolózik, csak akkor hatol be egy kis világosság, amikor a nap korongja magasra hág az égbolton. A magasra törő bükkfák sűrű lombjainak sokaságán, csak a legelevenebb napsugarak tudnak belopakodni, de ők is csak nagyon ritkán, mintha tudnák tilosban járnak. Kevés a fény ennek a völgynek a mélyében, de épp emiatt szeretnek az erdő vadjai itt pihengetni. De nem csak fák élnek ebben a völgyben, kevés fénnyel megelégedő vadszeder bokrok, és egy-két vadrózsa is meglelte itt az otthonát. Amikor erre hoz az utam, és a szerencse is mellém szegődik gyakran sikerül megfigyelnem az itt élő állatokat. Ezek a pillanatok pedig kincset érnek a számomra. Találkoztam már vaddisznókkal, őzekkel, elevenen szaladgáló nyesttel, vörös bundát viselő rókákkal, de fedeztem itt már fel borz nyomokat is. Ezen a szép, fülledt meleg nyári reggelen pedig szarvassal hozott össze találkozót a természet.

Ahogy a lábaimat szedtem nem messze tőlem egy szép sudárra nőtt gímszarvas tehénen akadt meg a tekintetem. Ő is észrevette jöttömet, de nem mozdult csak állt, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. A lélegzetem is visszatartva figyeltem őt, nem szerettem volna, ha megriad tőlem. Behúzódtam a fa takarásába, és onnan szemléltem. Pár pillanat adatott meg, mert a tehén mégis úgy gondolta, jobb lesz odébb állni, és patáit egymás után szedve eltűnt a szemeim elől. De ezzel a találkozással nem értek véget az élményeim. Már hazafelé tartottam, amikor a vadszeder borokkal sűrűn benőtt tölgyerdő szélén, ismét egy szép, ereje teljében levegő szarvason akadt meg a tekintetem. Ahogy észre vettem, amennyire tőlem telt hangtalanul lekuporodtam a növények sokasága közé. Percekig figyeltem, ahogy a friss, ropogós leveleket eszegette, egyiket a másik után. Egy-egy falat között pihenőt tartott, ilyenkor fejét felemelve a levegőbe szagolt. Talán érezte, hogy a közelben vagyok, hiszen a szarvasok szaglása kitűnő, épp úgy, mint a hallásuk. Értelmességük szintén magas fokon áll, melynek köszönhetően különbséget tudnak tenni számukra veszélyes és ártalmatlan dolgok között. Ha valahol biztonságban érzik magukat, félénkségük alább hagy, viselkedésük pedig barátságosabbá válik. Tőlem nem kell tartania, hiszen csakis jó szándékkal közeledek felé, éppen úgy, mint a többi erdő, és mező lakóhoz.

Miközben figyeltem a tehenet hosszú percek teltek el. Az izgalomtól, az örömtől és a fülledt, páradús melegtől izzadság cseppek szaladtak végig a hátamon és a homlokomon. Lábaim zsibbadtak, de ilyenkor ez is jóleső érzés. A tehén lassan egyre beljebb lépdelt a bokor sűrűjébe, kecses, fenséges mozgással, amikor nem messze tőle aprócska fejecske kandikált elő a levelek sokasága közül. Testet nem láttam, de méretéből és kedves vonásiból arra következtettem, hogy a talán nem is oly rég napvilágot látott borjúcska kukucskált elő. Ekkor még izgatottabb lettem, kezeim remegtek, és arra vártam, hátha megmutatja magát teljes valójában, de nem tette. Óváros, nesztelen léptekkel szinte szempillantás alatt eltűnt ő is mint a mamája. Nyomukat pedig csak a levelek zizegése, és halk nesze mutatta meg nekem.

Ezen a reggelen ismét kegyes volt hozzám a természet, hisz csodás pillanatokkal és élményekkel ajándékozott meg.

Csillogó esőcseppek

Százszorszép

Már a napját sem tudom megmondani, mikor áztatta eső a természet ösvényeit a vidékünkön. Az erdők, mezők szárazak, a talaj vastag, mély ráncokat visel magán. A fák zöld levelei közt egyre több a sárga folt, a virágok búsan, lehajtott fejekkel a földet kémlelik. Az avar szárazon csörög, a fák rejtett odvaiban már egy csepp tartalék víz sincs. A természet lakói életető csapadék után sóhajtoznak.

Az elmúlt napokban a hidegfrontok hatására kellemesen alakult a hőmérséklet, az égbolton pedig újabb és újabb sötét fellegek jelentek meg, melyek az eső reményét hordozták magukban. Észak felől olykor a mennybolt is megdörrent, de csak nem áldotta meg a tájat erőt adó csapadékkal. 

Vasárnap délután sötét felhők gomolyogtak az égen, a szél erős kezeivel a fákat borzolta, majd elindult útjára az első esőcsepp. Az elsőt követte a többi, nagy szemben kopogtak a kemény talajon. Boldog voltam, hogy végre szomját olthatja a természet, de boldogságom nem tartott sokáig, mert az égi áldás csak pár percig tartott. A fák ágai felfogták a virgonc cseppeket, a talajig el sem jutottak. 

A kertemben is csak a fűszálakon pihentek meg, a föld szárazon szomorkodott. Hétfőn kora reggel, amikor a nap még alacsonyan járt kimeneten az udvarra. A fűszálakon könnyed cseppek pihentek, a százszorszép virágai még félálomban bóbiskoltak. Ahogy a napsugarak beosontak az erdő fáinak koronái közt, a cseppek fényes gyémántokká változtak. A kertben még félhomály ült, hisz a fák sokasága csak kevés fényt enged be a reggeli órákban, de épp emiatt olyan hangulatos és kedves számomra ez az időszak. El sem tudom mondani Nektek mennyire szeretem az erdő közelségét, hogy körbefonja féltő karjaival a telkünket.

Most azokat a fotókat osztom meg veletek amiket ezen a reggelen készítettem. Az esőcseppek, és a napsugarak találkozásának különleges hangulatát szeretném megmutatni Nektek.

 Százszorszép 

 Szarvaskerep

Rég nem látott kedves Szotyika

2017  novemberében egy kedves mókuska tűnt fel a kertemben. Halvány vörös meleg bundácskát, hófehér mellénykét viselt magán, hogy a téli hidegben, hisz abban az esztendőben sok hóval is megáldotta a természetet, ne fázzon. Arcán folyton kedves mosoly ült, mint aki mindig, minden pillanatban csuda boldog. Minden áldott nap itt volt nálam. Elevenen szaladgált a kertemben, gyűjtögette a diót, ügyesen törte a napraforgót, hogy éhségét csillapítani tudja. Amikor munkába készültem, minden reggel őt figyeltem, ahogy a madarak etetőjébe telepedve a napraforgómagot törte, egyik szemet a másik után. A nevét is erről kapta, a szotyoláról, így legkedvesebb vendégem neve Szotyika lett. Ezek a reggelek sokat jelentettek a számomra, hisz boldogság volt úgy ébredni, hogy közben kedvencemet, a mókust figyelhettem. Amikor a kertemet vastag hó borította be, ő akkor is jött, jókedvét semmi sem szeghette.

Elevenen él bennem, amikor decemberben arra lettem figyelmes, hogy fészket épít a fenyőfámra, mely fészekbe, a csizmámból kicsent zoknim is belekerült. Leleményessége határtalan volt, de én ennek csak örültem, hogy a kertemnek nem csak vendége, hanem lakója is lesz. A hosszú télen egy nap sem telt el úgy, hogy ne láttam volna Szotyit, akihez januárban egy jóvágású mókusfiú is csatlakozott. A csinos mókuslány felkeltette az érdeklődését, és bősz udvarlásba kezdett. Ettől a naptól kezdve, folyton-folyvást együtt voltak, a fiúcska kitartóan követte Szotyika minden lépését. Talán még a fészken is megosztoztak, mert gyakran láttam mindkettőjüket eltűnni a fenyő ágai között, ahová Szotyika az otthonát építette. Ekkor már sejtettem, hogy tavaszra talán utódaik fognak születni. Sejtésemet egyre gömbölyödő hasa be is igazolta. Tavasz volt, március, amikor arra lettem figyelmes, miközben Szotyi két lábra állva eszegetett, hogy a cicijei gyanúsan meg vannak szívva. Ekkor már egészen biztos voltam benne, hogy édesanya lett az én kedves kis mókuskám. Ekkoriban sokat gondolkodtam rajta, és álmodoztam róla, hogy milyen jó is lenne, ha egy szép napon elhozná a kicsinyeit, bemutatná nekem őket. Még soha nem láttam mókusgyerekeket élőben, egy álmom vált volna valóra. Ez az álom pedig valósággá vált. Soha nem fogom elfelejteni az a májusi reggelt, amikor Szotyika elhozta hozzám a kicsinyeit. Eleinte félősen viselkedtek, anyjukba bújva, annak minden lépését követve töltötték az idejüket. De ahogy teltek a napok egyre bátrabbá vált mind a négy apróság. Egész álló nap itt voltak velem, ettek, ittak, pihengettek, én pedig a fellegekben érzetem magam. Sok megfigyelési élménnyel, sok boldog pillanattal gazdagítottak. De ez az idilli kép, pillanatok alatt szertefoszlott. Szotyi és családja egyik napról a másikra eltűnt. Minden nap vártam hátha megjelennek, de nem jöttek. A nyárt követte az ősz, amikor a diófám bőséges termést dédelgetett, de Szotyi akkor sem jelent meg. Az ősz után beköszöntött a tél, az etetőkben kedvencei a diók, a szotyolák lapultak, de ő akkor sem jött. Szomorú voltam, mert hiányzott jelenléte, kedves kis arca, és barátságos viselkedése. Hiába volt sok mókus a kertemben, hiába volt itt Bojtika is, Szotyi mégis nagyon hiányzott. Nem tudtam mire gondolni, miért nem jön, és már a legrosszabbak jártak a fejemben, hogy talán már nem is él, talán valami baja esett.

Sokat gondolok rá, hiszen Szotyi mindig egy különleges mókus lesz a számomra, az én kis múzsám, akinek oly sok szép pillanatot köszönhetek. A fiókomban egy kézirat lapul, egy nagy álom, mely arra vár, hogy valósággá váljon, mely róla szól, kedves kis Szotyiról.

Pár nappal ezelőtt, a sok mókuska között, egy ismerős arc tűnt fel. Tudom, most furcsán néztek rám, hisz azt gondoljátok, minden mókusarc egyforma, de nem. Van egy arc, egy sérült lompos farok, mely csak egy mókusra jellemző, Szotyira. Alig akartam hinni a szememnek, hogy ennyi idő után őt láthatom, de ő volt, kétség nem férhet hozzá. Kereste a diókat a szokott helyeken, majd beült az etetőbe és szotyolázni kezdett, épp úgy, mint hosszú hónapokkal ezelőtt. Hosszú perceket töltött nálam, majd az erdő irányába távozott. Boldogan néztem utána, örömöm határtalan volt, és abban reménykedtem, hogy újra betér majd hozzám.

Azóta több nap telt el, és azóta Szotyika minden nap eljön, és egyre több időt tölt el a kertemben.  

  

Bogáncslepke invázió

Bogáncslepke 

 Bogáncslepke 

Bogáncslepke 

Az idei esztendőben, rég nem látott Bogáncslepke invázióban gyönyörködhetünk. Akinek szerencséje van nagy számú egyedeivel találkozhat a rétek és mezők ösvényein. 

A bogáncslepke egész Európában otthonra lelet, de csak a Földközi - tenger térségében tud áttelelni, ahonnan minden tavasszal észak félé indul. Egyes években nagy számban megfigyelhetők hazánkban is. Ez az év ilyen, egy szerencsés esztendő, hisz ez az élmény annak aki látja, maradandó emlékként lapul meg szívében. Csodálatos látvány, amikor bogáncslepkék százai repkednek a mezőkön, szívogatják a virágok nektárjait, vagy éppen pihengetnek a növények rengetege köz.  A bogáncslepke vándorló lepkefaj. Hazánkban három nemzedéke figyelhető meg. A dél felől haza térő imagok áprilisban és májusban repülnek. Ezt követően június és október között még két nemzedéke fejlődik ki. Azonban, ha kedvezően alakul az időjárás, még egy nemzedék is szárnyra kaphat. A hazánkban kifejlődött, utolsó, őszi egyedeknek egy része elpusztul, de legtöbbjük széttárják szárnyaikat, és megkezdik vándorútját dél felé. Hosszú utat tesznek meg ezek az aprócska, sérülékeny élőlények míg el nem érik Észak - Afrikát, de egyesek még itt sem állnak meg, hanem tovább folytatják útjukat Közép - Afrika térségébe. Hihetetlen, hogy ezek az aprócska élőlények hogyan képesek ilyen hosszú távot megtenni, és, hogy hogyan tudnak tájékozódni, ők még nem jártak meg az utat, hiszen a tavasszal hozzánk vándorolt egyedek leszármazottjai. 

Az idei évben azért találkozhatunk ennyi egyedével, mert a telelő területeiken az időjárás számukra kedvezően alakult, melynek következtében sok hernyó tudott felnevelkedni, és kifejlett lepkévé válni. Már kora tavasszal rég nem látott számban jelenetek meg a hazatért lepkék. Akkor a természet kegyes volt hozzájuk, mert sok csapadékkal öntözte meg a réteket, mezőket. Tápnövényeik bőségesen nőttek, így a petékből kikelt hernyójának volt betevő bőséggel. Ennek pedig hála, a hazánkban kifejlődött új nemzedékük is szép számban szeli a nyári levegőt. 

Réteken, mezőkön, erdőszéleken, napsütötte domboldalak meleg lejtőin fordulnak elő, ott, ahol tápnövényei is otthonra leltek. Igazság szerint tápnövényekben nem igazán válogatósak, de az aszat, a bojtorján, a bogáncs fajokat kedvelik a legjobban. Szerencsére a tisztás bővelkedik ezekben a növényekben is, de ezek mellett többek között egynyári seprencék, mezei varfüvek, gyalog bodzák is szirmaikat bontogatják, melyek édes nektárja kiváló táplálékul szolgál a számukra. A bogáncslepkék nagyon jól repülnek, ezért is tudják teljesíteni a hosszú vándorútjukat. Fotózásuk, azonban nem is olyan könnyű, hiszen amikor a nap már magasan jár az égbolton rendkívül aktívak, és éberek. Nehéz megközelíteni őket, mert mihelyst megpróbálok feléjük osonni, azt hamar észre veszik, szárnyaikat szét tárják, és már reppennek is odébb. Ezért egyik reggel, amikor időm úgy engedte kilátogattam a tisztásra. A nap még a hegy mögött pihent, én pedig bejartam a mező minden szeletét, de sehol sem találtam őket. Pedig valahol ott lehettek, a sűrű növényzetben megbújva. Sétáltam fel, alá, egészen addig míg a nap meleg sugaraival el nem kezdte simogatni a növényeket. Ekkor hirtelen megannyi lepke kapott szárnyra, sorra bújva elő éjszakai búvóhelyükről. Elmondani nem tudom milyen csodaszép látvány volt, ahogy bogáncslepkék sok tucatja kezdte el szelni a levegőt. Aztán hirtelen mind eltűnt. Könnyedén leereszkedtek a virágok kelyheire, szárnyakat széttárták, és a nap felé fordították. Hagyták, hogy a sugarak simogassák, és melegítsék testüket. Aztán újra felreppentek, majd egy másik virágon landoltak. Ahogy a levegő melegedett úgy lettek ők is egyre aktívabbak, elevenebbek, a pihenést pedig a táplálkozás váltotta fel. Hosszú pödörnyelvükkel a virágok édes nektárját kezdték szívogatni. Egész nap el tudtam volna nézni őket, de az időm véges volt, és haza kellet indulnom. Egy azonban biztos, meg fogom még őket látogatni, mert az ilyen évek, amikor ilyen sokan vannak, ajándék a természettől, mely csak nagyon ritkán fordul elő.

Bogáncslepke 

Ébredező tisztás

Egynyári seprence 

Egynyári seprencék

 Közönséges párlófű vagy apróbojtorján

Parlagi madármályva 

 Orvosi szappanfű

Kora reggel volt amikor utamra indultam. A nyári nap izzó korongja még a hegy orma mögött pihent. Az erdőt csend ülte meg. A madarak eltették hangszerszámaikat, már nem oson daluk a fák törzsei közt, melynek hiányát nehéz megszokni. Az ösvény félhomályba burkolózott, a levelek sokasága alig engedett be  fényt. Nehéz, fülledt volt a levegő, pedig abban bíztam, hogy az éjszaka leple alatt, titokban egy kis felfrissülés belopakodik az erdőbe. De nem így lett.
Sétám a tisztásra vezetett, szerettem volna harmatcseppen fürdő lepkéket, rovarokat megfigyelni, azonban a kora reggeli harmatnak nyoma sem volt. Pedig nagyon fontos lenne, hisz ebből tudnák szomjukat oltani a tisztás lakói. Ez adhatna nekik egy kis felfrissülést a meleg nyári nap előtt.
Az erdő szegélyén fejmagasságig erdő csalánseregen kell minden egyes alkalommal átküzdenem magam, ha erre járok. Csípnek ahol csak érnek, ezért minden testrészemet meg kell védenem, tüskéik elől. De nem csak velük szemben kell védekezni, hanem a szúnyogok hadával is. Ennyi vérszívót még nem láttam, mint az idei esztendőben. Ahol egy kis árnyékot találnak mindenhol ott vannak. A naptól védett erdőszéleken pedig szinte megeszik az embert. Mivel a nap még nem jött fel, a mező is teli volt velük. A fülemben zümmögtek, az arcomon motoszkáltak, én pedig csak hajkurásztam őket. A nyakamon éreztem egy csípést, az egyik szúnyog célba ért. Kedvem azonban még ők sem szeghették.
A tisztás, éppen úgy, mint az erdő, magán viseli a hosszú hetek óta tartó szárazságot, az éltető víz hiányát. A korai órában a mező lakóinak legtöbbje még aludt. A parlagi madármályvák, a kék katangkórók, az egynyári seprencék összezárt szirmokkal pihentek, a nap sugaraira vártak. Nyúlánk testük a derekamig ér, ők a legmagasabb lakók. Védelmükben, köztük megbújva szebbnél - szebb virágok élnek. Orvosi szappanfüvek, közönséges párlófüvek, orvosi somkórók, tarka koronafürtök, kaszanyűgbükkönyök, nagyvirágú lednekek, molyűző ökörfarkkórók, közönséges cickafarkok, mezei gólyaorrok, lómenták, mezei varfüvek, bársonyos szegfűk csalták a tekintetem. A virágok nyári pompája elérte a csúcsát. Ahogy telet az idő, a tisztás körbe ölelő fák sudarai között feltűntek a nap eső sudarai, fényük pedig egyre világosabbá varázsolta a kora reggelt. A fűszálak között ártalmatlan lószúnyogok, verőköltő bodobácsok, és rovarok igazi kis hada pihent. A seprencék virágain, a növények csúcsain fehérpettyes álcsüngőlepkék várták, hogy eleje őket a nap sugarai. A fák között széncinege család tűnt fel. Papa, mama és a gyerekek, akiknek be nem állt a csőrük. Hangos, cingár hangokon könyörögtek szüleiknek, mintha menten éhen akarnának halni. Kedves hangjukat jó volt hallani. Nem sokkal később csilpcsalpfüzike "csilp-csalp, csilp-csalp" strófáit hozta felém az egyre erősebben fújó szél. Fészkében meg fiókák lapulhatnak, azokat védelmezi kedves, könnyen felismerhető előadásával. A csilpcsalpfüzikék évente két fészekalnyi fiókát nevelnek fel. Fészküket a talajra vagy annak közelében, sűrűn benőtt helyre építi meg a tojó. Eközben párja vehemensen védelmezi területét riválisaival szemben. A tojó egyedül neveli, táplálja a kikelt utódokat, a hím csak rossz időjárási helyzetekben segítenek be a társának. Miután a kicsik kirepültek hosszú napokig még a közelben maradnak, és anyjukkal együtt visszatérnek fészkük védelmébe az éjszakai időszakra. Tehát a hím dolga szinte csak a védelem, ezért szinte egész álló nap jellegzetes előadását hallatja.
Lassan a nap sugarai életék a tisztást, és szépen lassan, lépésről lépésre uralmuk alá vették. Nem is kellett ennél több a lepkéknek. A meleg hatására egyre többen és többen kaptak szárnyra, mígnem a tisztás teljesen tele lett bogáncslepkékkel. Ennyit egyszerre még soha nem láttam, amerre néztem mindenütt ott voltak. Pihengetnek a virágokon, nektárjukat szívogatták, vagy a levegőben lejtettek könnyed táncot. Csodálatos látvány volt, mely csak nagyon ritkán adatik meg. Mivel az idő elszaladt haza kellett indulnom, de már akkor elterveztem, hogy egyik reggel, amikor időm is úgy engedi újra kijövök a tisztásra, hogy ismét átélhessem azt a csodát melyet a bogáncslepkék adtak. Idén rég nem látott inváziójuk van, mely csak ritkán fordul elő. A következő történetemben róluk fogok mesélni nektek.

Csilpcsalpfüzike éneke

 Nagyvirágú lednek

 Fehérpettyes álcsüngőlepke a mezei varfűn

Bogáncslepke

Csendesedő madárdalok

Énekes rigó 

Megfigyelések szerint, Péter-Pál napja után a madarak éneke csendesedni kezd. Most július eleje van, és, ha Ti is nyitott füllel járjátok a természet ösvényeit, megfigyelhetitek, hogy mennyivel csendesebb az erdő. A legtöbb madár már felnevelte a fiókáit, a fák, a bokrok óvó karjai között lapuló fészkeik már üresen állnak.

Kora hajnalban, amikor az égbolton megjelennek a világosság első jelei, vagy késő este napnyugta után már csak elvétve hallhatunk egy-egy strófát, az ujjongó madárkoncertnek vége szakadt. Tegnap este kint ültem a kertben, és nagyra nyitott füllel hallgattam a neszeket. A nap már lenyugodott a Karancs-hegy mögött, hogy aznapra megpihenjen. Az erdőbe lassan belopakodott a szürkület, majd ahogy teltek a percek a kertemben is egyre kevesebb lett a fény. Csend ülte meg a fák rengetegét, néma csend. Majd hirtelen egy kedves strófára lettem figyelmes, arra, melyre minden tavaszon annyira várok, az énekes rigó kedves énekére. Hangja tisztán csengett, áthatóan, mintha tudta volna, egyedül ő van a porondon. Kisvártatva partnere akadt, a vörösbegy személyében. Egyik strófáját a másik után küldte, mely úgy gyöngyözött, mint az erdei kispatak kristálytiszta vize. Hosszú perceken keresztül hallgattam őket, amikor ágak reccsenése törte meg előadásukat. Már alig volt fény, a fák között, mégis jól kirajzolódott a szarvasok teste. Délceg járásukkal haladtak előre, és bármennyire is óvatosan lépkedtek, patáik alatt időről-időre megreccsentek a száraz faágak.

Kilenc óra elvolt pár perccel, amikor a kétszemélyes koncertet a fekete rigók „pix-pix” elülés előtt hallatott hangja törte meg. A vörösbegy és az énekes rigó, mintha szót fogadott volna a jelzésre, hirtelen abba hagyta énekét, és ők is pihenőre tértek.

Tavasszal és nyár elején, sokszor ültem kint a kertben hallgatva a madarak esti előadásait. Akkor a teljes sötétedésig daloltak. A fellépők legkitartóbb tagja akkor a vörösbegy volt. Már leszállt az erdőre a teljes sötétség, de a vadszeder bokrok sűrűjéből még akkor is gyöngyöző strófáját szórta a korai éjszakába.

Az énekes rigó és a vörösbegy dala azt jelzi, hogy az ő fészkeik még nem üresek. Takaros kis otthonuknak még fióka lakói vannak. Hiszen a hímek addig énekelnek, míg a fiókák ki nem repülnek, míg el nem hagyják az otthonukat. Amikor kiszállnak a kicsik, énekük lassan elcsendesedik. Legtöbbjük párkapcsolata, és revírje felbomlik, a következő esztendő tavaszáig pedig nem gyönyörködhetünk strófáikban. Kivételek ez alól a vörösbegyek, a csilpcsalpfüzikék, hiszen ők ősszel, a vonulásuk idején, ha napsütéses, kellemesen meleg az időjárás újra dalra kaphatnak.   

Vörösbegy