Ébredező természet.

Majdnem egy hete számoltam be nektek arról, hogy a földben téli álmot alvó hóvirág hagymáim megérezve a közelgő tavasz első jeleit ébredezni kezdtek. Múlthéten vasárnap még puha hótakaró fedte be őket, mely alól a nap melengető sugarai sorra csalták elő fehér bimbóit. Az eltelt röpke hét alatt, a hó lassan elolvadt, a talaj engedni kezdett fagyos szorításából, a hóvirágok pedig szépen lassan egyre kijjebb merészkedtek. Szirmaik még összezárva pihennek, de ahogy telnek a napok, és a levegő is egyre melegebbre fog fordulni, szépen sorban, egymást követve nyitják majd ki kedves kis csillagszemeiket.  

A madárkórus legújabb tagja.

 Zöldike hím

Tél ide vagy oda, a természet lakói már éreznek valamit a levegőben, valaminek a közeledtét, mely évről évre új életekkel, és csodálatos újjászületésekkel ajándékozza meg az erdők, mezők ösvényeit.

Tegnap este az égbolton fényesen tündököltek a csillagok, és sejteni lehetett, hogy a sötétség leple alatt újra alacsonyra fog süllyedni a hőmérő higanyszála. Sejtésem reggelre be is igazolódott, nem tértek vissza azok a kemény mínuszok melyek heteken keresztül nehéz próbatétel elé állította az élőlényeket, de azért csendesen, jóval nulla fok alá lopakodott a hőmérséklet. A hó emlékét őrző pocsolyákra vékony jégréteget, a fákra pedig fehér zúzmarát varázsol. Az ég kékje, sejtelmesen kandikált ki a fehér ködfátyolból, mely hajnaltájt vette uralmába a tájat. Amikor munkába indultam nem éppen a legbarátságosabb arcát mutatta az időjárás, de ennek ellenére kellemes és örömteli meglepetésben volt részem. Már hosszú napok óta, újra madárfüttyöktől hangosak a természet ösvényei, énekelnek a széncinegék, a barátcinegék, trilláznak a tengelicek, kedvesen füttyögnek a csuszkák, és ehhez a kórushoz, a mai reggelen egy újabb tag csatlakozott.  Egy csinos, zöld tollruhát viselő zöldike. Éneke rövidke trillákkal tarkított előadás volt, mely szépen és tisztán csengett ezen a szombat reggelen. Majd az ének átváltott a tőle megszokott, oly jól ismert "zsírozásra". Talán kedvet kaptak tőle a széncinegék is, mert rövidesen ők is bekapcsolódtak a korai hangversenybe. Úgy elhallgattam volna őket, de sajnos indulnom kellett, így magam mögött hagytam a kis kórust, de kedves emléküket magammal vittem.
Napról-napra, ahogy egyre közeleg a kikelet, úgy találják meg újra a hangjukat tollas kis barátaink, és a természet szerte ágazó ösvényei újra kedves éneküktől lesz hangos. Járjátok utatokat nyitott szemmel és füllel, és engedjétek, hogy a világ legszebb előadásai Titeket is elvarázsoljanak.    

Zöldike hím

Odúfoglalók.

 Széncinege tojó - a mellkason végigfutó sötét tollakból álló sáv keskeny, és a hasi részen nem szélesedik ki

Széncinege hím - a mellkason és a hason végigfutó, sötét tollakból álló sáv széles, és a hasi valamint a has aljai részen jól láthatóan kiszélesedik

A természet számos jelét adja, hogy a tavasz már az ajtónkon kopogtat, és a kikelet napról-napról egyre közelít. A múlt héten a téli álmukból ébredő medvék bújtak elő barlangjukból, és a borús időben nem látták meg az árnyékukat, mely a hagyományok szerint azt jelenti, hogy a tél lassan a végéhez közeledik. Az elmúlt hétvégén pedig a tavasz első virághírnöke kukucskált ki a puha hótakaró védelméből, hirdetve, hogy a tavasz lassan, de biztosan megérkezni látszik.

A tavasz márciusban kezdődik meg, de már ilyenkor februárban megfigyelhetjük első, biztató jeleit. Napok óta érdeklődve figyelem az erdőben és a kiskertemben zajló eseményeket. A természet szerteágazó ösvényein már januárban hallható volt a széncinegék tavaszt köszöntő, szívemnek oly kedves strófái. Mely előadások napról napra csengőbben szóltak, és egyre több madár kapott kedvet a daloláshoz, dacolva a hóval és hideggel. Mintha ügyet sem vettek volna arra, hogy a tél még javában tombol, ők időről időre a tavaszt közeledtét hirdették. Februárral karöltve érkezett meg az enyhébb és barátságosabb téli időjárás,  a természet lakóinak pedig nem is kellett ennél több. Tengelicek csapatai dudorászták melankolikusan előadásukat, mintha főpróbát tartottak volna, hogy csicsergő énekük a lehető legszebben csengjen mire elérkezik az idő. A barátcinegék is dalra fakadtak, kedves éneküket a langyos szél repítette tova láthatatlan szárnyain, mely dallamokhoz a csuszkák füttyögése volt a kíséret. De nem csak ez erdők és a mezők ösvényein kezd zsongani az élet, a kiskertemben is egyre több dallam csendül fel, és kis tollasok szerelemtől ittasan kergetik egymást. A vadkörtefámra évekkel ezelőtt egy B típusú odút helyeztem ki, melyben ezen idő alatt több fészekaljnyi apróság nevelkedett fel, és látta meg a napvilágot. Ezt az odút évről-évre a széncinegék veszik birtokba, megfigyeléseim szerint idén sem lesz ez másként. Egy hím madár már napok óta védelmezi a leendő otthonát, és annak környékét. Hol a diófán, hol a cseresznyefán álldogál, és "nyitni-kék, nyitni-kék" dalával adja a többi madár tudtára, hogy bizony ez az ő revírje, senki másnak semmi keresnivalója nincsen az ő területén. Ha mégis odatéved egy idegen cinege, azt nagy csetepaté közepette zavarja el. Általában márciusra alakulnak ki a párok, de ez a hím már megtalálta szíve választottját, hiszen a tojó serényen ismerkedik leendő otthonával. Miközben a hím gondosan védelmezi szerelmi fészkük helyét, a tojó ki-be repül a nyíláson, az odú minden egyes négyzetcentijét átvizsgálva. Fészekanyagot még nem láttam, hogy hordott volna bele, de az még nagyon korai is lenne, mondjuk a természet titkait nem mindig lehet megfejteni. Mindenesetre kíváncsian várom az elkövetkező időszakot, hogy mikor jön el az az idő, amikor a tojó nekikezd a fészek kialakításának és megépítésének, melyben biztonságos és védett helyre rakja majd le tavasz elején a tojásait.

Széncinegék februári előadásai 

A tavasz első hírnöke.

A mögöttünk álló hetek és hónapok, a kemény fagyok és a vastag hótakaró emlékeit hagyták hátra. Az elmúlt napokban az éjszakai fagyok kezdtek megszelídülni, és napközben is pozitív tartományba kúszott a hőmérő higanyszála. A vastag fehér lepel pedig csak olvadt és olvadt, vékonyka vízereket és hatalmas tócsákat hagyva maga után. A kiskertemben még mindig több centiméteres a hótakaró, de aljában már tocsogó víz áll, mert a fagyott talaj még nem tudja magába szívni a nedvességet.

Vasárnap reggel sűrű ködlepelbe burkolózva próbált ébredezni a természet, de nagyon nehezen ment neki, mert a komor, sötét fellegek feltartóztatták a világosságot. Kora délután aztán ezek a felhők úgy döntöttek, hogy tovarobognak az égbolton, ezzel megadva az esélyt a nap sugarainak, hogy átmelengessék a természet ösvényeit. Ilyenkor februárban már napról-napra egyre melegebben simogatják a tájat, ezzel ébresztve a földben megbújó apró életeket. A kiskertem egyik szegletében, a földben szunnyadnak a hóvirág hagymáim, akik bizony már megérezték a tavasz közeledtét, mert dacolva a hóval, sorra dugják elő apró fejecskéjüket. Még nagyon kicsik, de napról-napra egyre nagyobbra, erősebbre fognak nőni, és egy szép napsütéses reggelen szétnyitják hófehér szirmaikat, és csillagszemükkel majd kedvesen rám mosolyognak.  

A téli erdő titkai.

Vaddisznó süldő 

Őzsuta

 Őz pihenőhelye

 Őz patáinak a nyoma és ürüléke 

 Vaddisznók keresésének a nyoma

A téli erdő csendes és nyugodt, jól megfigyelhetünk minden apró neszt, mozdulatot, mindent, ami az erdő ösvényein történik. A fák lombkoronái  mind a múlté lettek, egyedül a csertölgy elszáradt levelei díszlenek az ágakon, melyekbe időről-időre belekap hideg, fagyos szél. A csupasz ágak között sorra tűnnek elő a múlt tavasszal, mesterien megmunkált madárfészkek, melyek mindegyikében aprócska életek láttak napvilágot. Mostanra már elhagyatottan,  üresen állnak, de nekünk izgalmas megfigyelési élményt nyújtanak, és elgondolkodhatunk rajta, hogy ugyan milyen faj építhette meg ezeket a kis remekműveket.

A négy évszak közül a tél nyújtja a legkevesebb látnivalót az erdőben, de ez nem jelenti azt, hogy erdei sétáink unalmasan telnének el. A természet számtalan lakója téli álmát alussza, ilyenek a rovarok, a puhatestűek, a növények, és több emlősfaj is. Vannak akik a téli időszakot más országokban töltik, ahol meleg, és bőséges táplálék várja őket.  Sok madárfaj jelenléte hiányzik a téli erdőből, de azért akadnak szép számmal akik itthon töltik ezt a hideg időszakot, sőt olyanok is vannak, akik téli vendégként teszik nálunk tiszteletüket. Ilyenek például a süvöltők. A csend és a némaság ellenére nem üres az erdő, ott motoznak a madarak az ágak között, csak hangtalanul, reppennek ágról ágra. A levelek, és a lombkorona hiányában jobban meg tudjuk őket figyelni, mint a többi évszakban.

De nem csak a madarak vannak jelen az erdőben, hanem sok más lakó is. Amikor a talajt befedi a fehér hótakaró, rengeteg állat hagyja emlékét hátra benne, mi pedig egy kis megfigyeléssel, a nyomképek alapján könnyen rájöhetünk, hogy kik szedték lábaikat előttünk az ösvényeken. Az emlősöknek három csoportja van, lábfelépítés alapján, vannak a talpon és az ujjon járók, melyek mancsot viselnek, és vannak az ujjhegyen járók, ők a patások. Én nagyon szeretem, amikor a hóban, vagy akár a saras talajon jól kivehetően látni lehet a nyomokat, ezzel a természet olyan titkot tár fel, melyet saját szememmel nem láthattam, de a hátrahagyott emlékekből megfejthetem, hogy milyen állatok útja vitt arra, melyeken én is járok. Leggyakrabban a szarvasok, a vaddisznók, az őzek patáinak a nyomával találkozom, de sokszor sikerül mókus, róka, vagy éppen a nyest nyomára bukkannom. Aki érti a természet nyelvét, annak ezek az apró kis titkok is nagyon szép történeteket rejtenek.  De nem csak lábnyomokkal találkozhatunk, a téli erdő ösvényein, hanem sok más érdekes dologgal, melyek igazán apró dolgok, de annál érdekesebb történeteket mesélhetnek el nekünk. Ilyenek a fák törzsébe vájt otthonok, azaz az odúk, melyeket gondos, precíz csőrök munkájának az emlékét őrzik. Ezeket az otthonokat a nagy fakopáncsok, a fekete harkályok készítik el, szinte mérnöki precizitással. Amelyiknek kör alakú a bejárata, azt a nagy fakopáncs, míg az ovális bejáratút, a fekete harkály munkáit őrzik. Az egyes odúkat évekig használják, amikor pedig a harkályok elhagyják őket, más madarak veszik bérbe, melyekben gyakran nem csak a költési időszakban tartózkodnak, hanem ilyenkor télvíz idején remek búvó és éjszakázó helyül is szolgál a számukra. Itt védve vannak az időjárás viszontagságaitól, és a ragadozóktól. Gyakran járom úgy az erdőt, hogy nem a lábaim elé figyelek, hanem fel a magasba, mindezt azért teszem, mert ott fent az ágak között lapulnak a fészkek, és nem csak a madarak gondosan megépített otthonai, melyekről az előbbiekben írtam, hanem a mókusok lakásai is odafenn álldogálnak, az ágak védelmében, melyeket vékony ágakból fonnak meg, és puha avarral bélelnek ki. Ezek a mókusfészkek mintegy 50 cm-es átmérőjűek, általában a fa legmagasabb pontjának ágvillájában helyezkedik el. Ezekben pihennek és alszanak kis kedvenceim. Ha már a mókusokról írok, maradjunk is náluk, egy másik nyom melyet ők hagynak maguk után, és melyet fenyőfák tövében figyelhetünk meg, ami nem más, mint a fenyőtoboz. A mókusok az ínséges téli időszakban előszeretettel fogyasztják a tobozok magvait, melyekhez csak úgy tudnak hozzájutni, hogy szép nagyra nőtt fogacskájukkal megrágcsálják azt, amikor pedig végeztek a táplálkozással, a megrágcsált tobozt a földre ejtik. Ugyanilyen megfigyelési élményt rejt a nagy fakopáncsok "harkályműhelye" is, hiszen ők is nagyon kedvelik a tobozok magvait, csak nekik más taktikájuk van arra, hogy a magokhoz tudjanak férni. A tobozt a csőrükbe veszik, és egy arra alkalmas helyre, mely általában a fa ágának a törzzsel való találkozásánál van, helyezik bele. Itt a toboz nem tud elmozdulni, hiszen a fa erősen tartja azt, ők pedig csőrükkel apró darabokra bontják, mígnem a maghoz férnek.

A téli erdő talaján gyakran találkozom énekesmadarak tollaival, melyek arról tanúskodtak, hogy egy ragadozó madár zsákmányaként ért véget az életük. A ragadozó madarak fő elesége az apró énekes madarakból áll, melyeket leshelyből, vagy repülés közben ejtenek el. Miután a ragadozó lecsapott zsákmányára, azt karmai közé veszi, elrepül vele egy nyugodt helyre, ahol megkopasztja, azaz kitépkedi a tollait, miután megtisztította neki lát az elfogyasztásának. Azonban egy halom madártoll, nem csak a ragadozó madár jelenlétét jelezheti, hanem más ragadozó emlős hátrahagyott nyoma is lehet. Ha megfigyeljük, akkor ők nem kitépkedik a zsákmány tollait, hanem elrágják, ilyen nyomokat leggyakrabban a rókák hagynak maguk után. Ezek az imént felsorolt nyomok az étkezéssel vannak összefüggésben, mint az imént következő is. Gyakori látvány a kis tisztáson és az erdőszéleken, a vaddisznók táplálék kutatásainak a nyoma. Erős orrukkal szó szerint felszántják a talaj, hogy élelmeiket felkutassák. Télen a hóval fedte talajon, gyakran látni feltúrt avart és földet, melyben rovarok, lárvák, gyökerek után keresgélnek. Ilyenkor hatalmas barna földtúrások árulkodnak róla, hogy az éjszaka leple alatt, korgó gyomrú vaddisznók tették tiszteletüket.

Tél vége felé, amikor már a természet éléskamrái kifogyóban vannak, az erdő lakói bármire ráfanyalodnak, ami egy kis kalóriát rejt. A fiatal akácfák leháncsolt törzsei szarvasok emlékét őrzik. Gyakran találkozom ilyen fiatal fákkal, melyek kéreg nélkül, fázósan álldogálnak az erdőben, ezek mind-mind szarvasok csemegéiként végezték.

Ezeket a megfigyeléseket, Ti is átélhetitek, ha nyitott szemmel járjátok a természet szerteágazó ösvényeit, és amint láthatjátok a téli, csendes erdőben is számtalan élménnyel lehet gazdagodni.

 Ragadozómadár táplálkozásának a nyoma, szajkó volt az áldozat

 Leháncsolt fakéreg, a szarvasok táplálkozásának a nyomai

 Madárfészkek

 Mókus pihenő fészke 

Vadak patáinak nyomai a hóban

Vasárnapi séta.

Hosszú hetek óta kemény mínuszok teszik próbára az erdők, mezők lakóinak az életét. Hiába melengetik a nap sugarai napközben a tájat, a hőmérő higanyszála mégsem tud nulla fok fölé kúszni. Ahogy pedig beköszönt az este, és sötét paplanját a tájra teríti, rohamosan süllyedni kezd, meg sem állva -15, olykor -20 fokig. Kemény hideg és hóval borított az idei tél, de ez így is van rendjén. Mégis oly sokszor eszembe jutnak a fagyos erdőkben éjszakázó madarak, a hóval borított természetben nehezen élelemhez jutó őzek, vaddisznók és a többi élőlény, akiknek az életét és mindennapjait nagyon megnehezíti, és próbára teszi ez az időjárási helyzet. Nekünk a meleg szobában nincsen nehéz dolgunk, de kint a természetben nehéz idők járnak. Ezért fontos, hogy folyamatosan gondoskodjunk a kertünket látogató vendégeinkről, hogy nekik is esélyük legyen arra, hogy épségben, egészségben át tudják vészelni ezt a számukra megterhelő és nagy kihívásokkal teli évszakot.

Az elmúlt héten sajnos engem is levett a lábamról a megfázás, napjaimat pedig, bent a lakásban töltöttem. Vasárnap délután hideg ide vagy oda, már annyi erőt éreztem magamban, hogy egy kis sétát tegyek a friss levegőn. Olyan jól esett újra a kiserdő ösvényén szedni a lábaimat, pedig még csak egy hét telt el a természettől megvonva, de nekem ez is nagyon hosszú időnek tűnt. A nap sugarai a felhőtlen kék égbolton szinte szikráztak, a szél pedig, valahol meghúzódva aludta az igazak álmát. Az erdő talaját még mindig fehér lepelként takarta a hó, melyben bárhová is néztem, kisebb-nagyobb patanyomok őrizték az erre járó lakók kedves emlékeit. A természetnek hála, lakók vannak szép számmal ebben az erdőben, és szinte minden négyzet-centiméterben ott árulkodott a nyomuk. A domboldal irányában pedig, szépen letaposott ösvények jelezték, hogy a főútjuk merre vezet. Ha már teljesen meggyógyultam volna, biztosan követtem volna a nyomukat, és én is rátértem volna a vadsztrádára, de most még jobbnak láttam a lankás részen sétálni.

A mély álomba szenderedett fákon egy kisebb tengelic csapat hangolt, mintha a tavaszt váró előadásuk strófáit próbálgatták volna, hogy mire eljön az idő, a legjobb formájukat tudják hozni. Nem messze tőlük csinos kék tollruhát viselő csuszka pár beszélgetett. Az egyik mondott valamit, a másik pedig tüstént választ is adott rá. Olyan jó volt hallani, hogy egyre hangosabb az erdő, és egyre több hang kúszik a még álmodó fák között. A csontváz karjaival nyújtózkodó bokor ágai között vörösbegy pihengetett. Ő is érzete a hideget, és ez jól látszódott is rajta. Apró testét borító csinos tollait úgy felborzolta, hogy olyan kerekdednek látszódott, mint egy kis labda. Ebből a kerek testből kiálló lábacskák pedig, olyan vékonykának tűntek, mint egy-egy hajszál. Fáztak is ezek a kecses kis lábak, mert hol az egyiket, hol a másikat rejtette el a tollai közé, így próbálva meg egy kicsit átmelengetni őket. Percekig figyeltem őt, majd lassan búcsút vettem tőle, és tovább folytattam sétámat. Sok lépést nem tettem előre, mert egy kopogó hang ismét megállásra bírt. Tekintetemmel kutatni kezdtem, honnan jön a hang. Sejtettem, hogy harkály lesz a kopogás hallatója, és azt is sejtettem, hogy nem nagy fakopáncs, mert ő sokkal erőteljesebben üti a csőrével a törzset, és annak a hangja másként szól. Ahogy ott várakoztam észrevettem, hogy az éppen előttem álló sudár fa ágvillájának takarásából, egy élénkpiros sapkácska tűnt elő. Majd elbújt, hogy pillanatok múlva ismét feltűnhessen, és gondos csőrével tovább folytatta a fa gyógyítást. Amikor megláttam a csinos kis sapkát, már tudtam, hogy ezen a délutánon a közép fakopáncs az ügyeletes doktor úr. A fa betegségének okozóját szakértő csőrével gyorsan és ügyesen el tudta távolítani. Miután pedig végzett betegével széttárta fekete szárnyait, melyet olyan szép fehér foltok díszítenek és tovarepült, talán egy újabb gyengélkedő pácienséhez. Csábított az előttem álló ösvény, és a tudat, hogy még mennyi szép pillanat várhatna odakint rám a természetben, de jobbnak láttam hazafelé indulni, otthon pedig meginni a meleg mézes teámat, és kivárni azt a pillanatot mígnem a múlté lesz a betegségem.  

     

 

Közép fakopáncs 

Üdvözöllek február!

 Kikeleti hóvirág

Beköszöntött február, és vele együtt a tél utolsó hónapja. Erről a hónapról elsőként a felemásság jut az eszembe. Hiszen az első heteiben még általában igazi tél tombol, de ahogy egyre jobban kifelé lépkedünk belőle, már jól érezhető a közelgő tavasz lehelete. A fagyos hidegben jókorára hízott jégcsapok már nem tudnak ellenállni a nap melengető nap sugarainak, és szépen lassan, apró cseppekben olvadozni kezdenek. A tél legszebb ruhája is kezd megfakulni, megszürkülni, napról-napra egyre vékonyabb rétegben fedi be a talajt, mígnem teljesen eltűnik, és csak a kisebb-nagyobb tócsák őrzik meg az emlékét. A talajba beszivárgott hólét, a növények szerte ágazó gyökerei szomjasan szívják magukba, és megkezdődik a természet ébredezése. A fák csupasz ágaikkal nagyokat nyújtóznak, az avarból pedig aprócska életek látják meg a napvilágot. A hosszú téli álom után sorra ébredezni kezdenek a télutó első virágai a kikeleti hóvirág, a téltemető, vagy a bársonyos tüdőfű. Ahogy a nap sugarai, és a dél felől érkező langyos szellő végigsimítja az erdő talaját örömükben sorra bontogatni kezdik színes szirmaikat.

A természet szerteágazó ösvényeire lassan visszatér az élet. Egy szép februári napon, olykor még a hóval lepte ágak között, egy csinos, éjfekete tollruhát viselő madár kezd el szinte alig hallhatóan dúdolászni. Majd napról-napra egyre hangosabban, és egyre csengőbben szól a tavasz egyik legszebb dala, melyet a fekete rigó előadásában hallhatunk. De nem csak őt ösztönzi a közelgő tavasz dalolásra, énekelnek a széncinegék, „zsíroznak” a zöldikék, füttyögnek a csuszkák, trilláznak a tengelicek, és amint hazaérkezik az énekesrigó hímje, ő is a legcsengőbb előadásával tölti be a természet ösvényeit. Az erdő fái között időről-időre hangos, messzire hallatszó dobpergés töri meg a csendet, mellyel a nagy fakopáncsok és a fekete harkályok próbálják meg elcsábítani a szívük választottját. Igen elcsábítani, mert a hónap vége már a nászidőszak kezdetéről szól. Sorra találják meg a hím madarak hangjukat, és legcsinosabb ruhájukat magukra öltve kezdenek neki a párválasztási időszakuknak. Napról-napra egyre több dal oson tova a fák között, mely dalok a tojóknak szólnak, a leendő társuknak, akikkel tavasszal aztán megkezdhetik a fészkelési időszakukat.

Ennek a hónapnak a végén kezdődik meg a malacozás. A vaddisznó kocák elhúzódnak száraz levelekből, maguk épített vackukba, és életet adnak a következő nemzedék aprócska, csíkos kis malackáinak.   

Biztos vagyok benne, hogy az előttünk álló hónap rengeteg szép pillanatot tartogat számunkra, hiszen közeleg a kikelet, a természet újjászületése, mely az egyik legszebb és legcsodálatosabb dolog a világon. Lépjetek Ti is rá az erdők, mezők ösvényeire, nyissátok ki szemeteket és fületeket, és hagyjátok, hogy elvarázsoljon titeket is a természet.   

 Téltemető