Már megszámolni sem tudom, mennyi kedves pillanattal
ajándékoztak meg engem, a kis kertemet látogató mókusok. Minden áldott nap
újabb és újabb élményekkel, emlékekkel gazdagodom nekik hála.
Őket figyelve, öröm és boldogság kerít a hatalmába, és
mindig tudnak számomra újat mutatni, hiszen eddigi életem alatt ilyen közelről
még nem volt szerencsém szemmel követni kedves kis életüket, szokásukat,
viselkedésüket.
Ma is, mint minden reggel az ébredező nappal keltek a vörös
bundás vendégeim. Mindketten a cseresznyefa karjai között ücsörögtek, mintha
valamire vártak volna. Talán a világosságra, mely ezen a reggel, az égboltot
takaró sötét fellegek miatt, nagyon nehezen lopakodott be a fák közé.
Szotyi jól ismeri kertem minden szegletét, hisz hosszú hetek óta ő
is itt él, otthona itt lapul a fenyőfa sűrű, zöld levelekkel borított karjai
között. A másik vörös bundás mókus, azaz Nózi, csak látogatóba tér be hozzám,
és pajtásához. Ő kint lakik az erdő valamelyik szép nagyra nőtt fáján, gondosan
elkészített fészke az egyik fa sudarában lapulhat. Messzi egészen biztosan
nincsen a kertemtől, mert pirkadat után, már fürgén szedi is apró tappancsait,
hogy meglátogassa pajtását, és finom falatokkal tömje meg éhes kis gyomrát.
Nózi a gyakori látogatások ellenére sem mozog olyan otthonosan,
mint Szotyi, de mindent megpróbál ellesni pajtásától, aki ezt, cseppet sem
bánja. Figyeli, honnan szedi ki a diócsemegét, hol melyik fának a rejtekében
lapulnak a finom tepertődarabok, és melyik etetőben bujkálnak azok az aprócska
magok, melyeket társa oly ügyesen tud megtörni. Meg kell, hogy állapítsam, hogy
Szotyi kitűnő tanító, Nózi pedig lelkes, és ügyes kis tanonc. Fürgén követi
oktatója minden mozdulatát, utánozza, hogy hogyan töri a napraforgó magot, és
ha kiveszi a rejtekből a diót, tudja, hogy ott ő is fog még találni magának is
egyet. Nincs köztük vita, nincsen veszekedés vagy szőrbekapás, szépen nyugodtan
és békében megvannak egymás társaságában. Amikor pedig jól laktak, jöhet a jól
megérdemelt játék és móka, majd a pihenés, ahogy ezen a reggelen is történt.
Március vége felé járunk, de még mind éjszakánként kemény
fagyok, napközben pedig hűvös nappalok követik egymást. A hűvös északi
oldalakon kisebb-nagyobb hófoltok tarkítják az avart, melyből a tavasz
virágainak még esélyük sincsen előbújni, hiszen a talaj is még keményre
fagyott. Az erdő déli részén, ahol a nap már langyos sugaraival fésüli a
talajt, megjelentek a salátaboglárka apró zöld levelei, és egyre több bársonyos
és pettyegetett tüdőfű dugja elő kíváncsi kis arcocskáját. Tavaly ilyenkor már
mind virágba borulva élvezték a tavaszi napsugarakat, és örömmel várták, a
szirmaikat körbezsongó rovarokat. Most pedig még csak itt-ott kukucskál elő
egy-egy apró fejecske, arra várva, hogy a levegő melegebbre, kellemesebbre és
cirógatóbbra forduljon.
Kora délután indultunk el sétánkra, azon az úton amerre egy
halkan csörgedező kis patak folyik a medrében, és melynek partján tavasszal a
keltikék, a salátaboglárkák, a bogláros szellőrózsák, az erdei galambvirágok,
sárga, fehér, lila, és üde zöld virágszőnyeggel fedik be a talajt. A kis patak
vize most sebesebben szaladt a kavicsokkal gondosan kirakott medrében, nem
olyan komótosan és ráérősen, mint az aszályos nyári napokon teszi. Hisz most
volt bőven vízutánpótlása. A Salgói vár környéki hegyekből elszivárgó víz egy
része, ennek a pataknak a vizét táplálja. Utunk egy része mellette vezetett, de
a hóvirágokon, és az aranyos veselkéken kívül még más virág nem bontotta ki
szirmát. A fűszálak is félősen kelnek új életre, óvatosan bújnak elő, érzik,
hogy az igazi, testüket melengető tavasz még nem érkezett még meg.
Ahogy egyre távolodtunk a vízfolyástól, hangja egyre
csendesebb, és csendesebb lett, majd csilingelő zenéje teljesen elhalkult, és a
messzibe veszett. Ahogy a völgyből kiértünk, és a tölgyes, szép nagyra nőtt fái
között szedtük a lábunkat, újra a napsugarak melengették nem csak a mi, hanem a
szép sudárra nőtt fák testét is. Kellemes volt itt a levegő, sokkal melegebbnek
érződött, és ez a madaraknak is nagyon tetszett. A csend egyszeribe eltűnt,
pillanatok alatt nyoma veszett. Helyét pedig, csengő strófák vették át.
Csuszkák, cinegék, erdei pintyek, énekes és fekete rigók, vörösbegyek
fülbemászó muzsikája szalad tova a fák törzsei között, majd magasra fel a sudarakba,
hogy mindenki hallja ezt a gyönyörű koncertet.
Sokáig időztünk ebben a szép nagy tölgyesben, mialatt bizakodva
szemléltem a talajt lábaim előtt, hátha a nap meleg sugarai, elő tudtak csalni
legalább egy-két szál szép színes virágot. És így is lett, szó szerint. Az
egész nagy erdőben, két szál bársonyos tüdőfűvel sikerült találkoznunk, de
nekem ez is boldogság volt, hisz nagyon szeretem őket is, mind az összes többi
virágot. Élénk rózsaszín és lila színük könnyen előtűnik a barna avarból, és
mint a mágnes úgy vonzzák, a már színekre éhes tekintetemet.
A szél, mely hosszú időn át megbújva pihent, újra erőre
kapott. Hideg kezeivel, az avart igazgatta, mintha, nem tetszett volna neki,
ahogy a talajt borították. Mindenkit újabb és újabb helyre tessékelt, miközben
kellemesen lágy, csilingelő hangot hallattak, mely egyre és egyre jobban
összeolvadt a kis patak halk morajával, ahogy utunk újra felé vezetett. A nap
sugarait és a madarak eleven trilláit magunk mögött hagytuk, és újra a csendes
völgybe szedtük a lábunkat, ahol a csendet, az egyre csak szaladó és szaladó
víz halk moraja törte meg.
A mesterséges madárodúk kihelyezésére a legmegfelelőbb
időszak az ősz. Most természetesen joggal kérdezhetnétek, hogy miért éppen az
ősz? Hiszen a madarak költési időszaka kora tavaszi hónapokban kezdődik el, és
ugye az odúk rendeltetése a fészkelés elősegítése. És így is igaz, a
kihelyezett odúk első és legfontosabb feladata, hogy védett, biztonságos
otthont adjanak a madárszülőknek, melyben a tojó lerakhatja tojásait, és a
párjával közösen a kikelt fiókáikat szeretetben, és biztonságban felnevelhetik.
Azonban, ha ősszel, a hideg, fagyos időszak beköszönte előtt helyeztük, vagy
helyezzük ki a kis madárotthonainkat, akkor a kertünket látogató tollas kis
vendégek, előszeretettel fogják használni, éjszakázó helyül. Hiszen melyik
madár ne szeretne fedelet a feje fölé, a hideg, fagyos széltől és csapadéktól
védő falakat, és ezt a mesterséges odúk biztosítsák a számukra. Így kertünk
etetőinek a közelében tölthetik a hosszú éjszakai időszakot, és nem kell nekik
messzire repülniük a napi betevőjükért, a rövid ideig tartó nappali időszakban.
Ezek a kis tollasok, akik odúink vendégszeretetét élvezték az őszi és téli
hónapokban, nagy eséllyel fogják a kora tavasszal kezdődő költési időszakban is
birtokba venni a kis lakásokat.
Az én kertemben öt darab kihelyezett odú várja évről, évre
az albérlőit. Ezeket, a kis otthonokat szeptemberben, a költési időszak véget érte
után kitakarítom, eltávolítom a régi fészekdarabkákat, melyekben megzápult
tojás is visszamaradhatott, vagy megbújt élősködők is tanyát verhettek benne.
Ezt a takarítást tél végén újra elvégzem, hogy mire beköszönt a március, és
megkezdődik a tollasok udvarlási, párválasztási és fészkelési időszaka,
takaros, tiszta otthon várja őket.
A természetnek hála már két odúmnak van lakója, és
mindkettőt széncinegék vettek birtokba, a harmadikat pedig egy csuszka pár
szemlélgeti, vizsgálgatja. A kis akácon álldogáló lakást azonban egy olyan
széncinege pár birtokolja, és védelmezi, melynek a tojója sajnos nem igazán jó
bőrben van. Szomorúan figyelem a kis tollast, hiszen látni rajta, hogy nem
egészséges, legalábbis a tollazata elég ziláltnak tűnik. Azonban szerencsére elég éber, fürge, és minden akarata megvan ahhoz, hogy a párjával közös kis
otthonukat védelmezze a fajtársaival szemben. A fészeképítésbe még nem kezdtek
bele, a tojó gyakran bekukucskál a röppnyíláson, hogy minden rendben van-e oda
bent, és a fa ágain álldogálva tartja szemmel otthonát, melybe párja is besegít neki. Bízom
benne, hogy sikerül nekik családot alapítaniuk, és, hogy fel tudják majd
nevelni a jövő nemzedék kis cinegéit. Amikor csak időm engedi figyelem az
eseményeket, és bizakodom, hogy minden a legnagyobb rendben lesz a szülőkkel,
és, hogy ha oda kerül a sor lesz ereje a tojónak a fiókákat felnevelni, melybe
párja is be fog segíteni.
A természetnek és az erdő közelségének hála, kiskertemet
rengeteg vendég látogatja. A téli időszakban nagyon sok madárfaj teszi
tiszteletét, a finom falatokkal feltöltött etetőimnél. Vannak akik, minden
napos vendégeim, és szinte órát lehetne állítani az érkezésükhöz, de olyanok is
akadnak, akik nem minden nap teszik tiszteletüket, de alkalomadtán
felbukkannak és körülnéznek, csipegetnek a kihelyezett táplálékokból. Egyes
fajokban szinte pirkadattól alkonyatig tudok gyönyörködni, viszont
némelyikükben csak pár pillanatig, ők hirtelen megjelennek, csipegetnek egy
kicsit, és vezényszóra már szállnak is tova. Ezek a kis tollasok nem mások,
mint a szívemnek oly kedves, aprócska testű őszapók. Amikor szerencsém van
megpillantanom őket, határtalan boldogságot érzek. Hisz csinos megjelenésükkel,
izgő-mozgó, eleven viselkedésükkel, akrobatákat megszégyenítő ügyességükkel
hamar belopják magukat a madárbarátok szívébe, és ez alól én sem vagyok
kivétel.
Azonban erdő ösvényeit járva, szinte nincsen olyan sétám,
hogy ne hallanám fülemnek oly kedves, vékonyka hangjukat. Amikor „szirr-szirr”
kapcsolat tartó csacsogásukra felfigyelek, már tudom, hogy valamelyik fa ágai
között, keresnek-kutatnak valami kis betevő után. Az őszapók társas kis teremtmények,
és olyannyira összetartanak, hogy ha valamelyikük szárnyra kap, akkor a többiek
rögvest követik őt, miközben folyamatosan hallatják kapcsolattartó hangjukat.
Amikor az őszapók költési időszaka véget ér, a családok
tagjai együtt maradnak, és gyakran más családokhoz csatlakozva, kisebb-nagyobb
csoportokba járják az erdők ösvényeit. Ezek a kialakult csoportok egészen a tél
végéig együtt maradnak, majd február derekán már kialakulnak a párok, és egyre
többen kezdik meg önálló életüket a társuk oldalán. Kora tavaszra az
őszapók csoportjai teljesen felbomlanak, hisz nekik is, mint a többi madárnak,
megkezdődik a nászidőszakuk.
Az elmúlt napokban már párokra szakadva járják ez erdőt, együtt
keresgélnek betevő után a bokrok, a fák védelmében. Ők is megérezték a tavasz, apró szívüket elvarázsoló fuvallatát, és a szokatlan hideg ellenére lassan is, lassan megkezdődik nekik is, a fészkelési időszakuk.
A mai bejegyzésemben Szotyiról és pajtásáról fogok írni
Nektek. A márciusi szokatlan hideg és hó, nem csak a madárvilág tagjait érte
váratlanul, hanem az erdő minden kisebb-nagyobb lakóját újabb kihívás elé
állította.
A fenyőfám karjai között lapuló kis fészek kedves lakója,
mint azt Ti is már jól tudjátok Szotyi,a vörös bundás mókuslány. Neki és a
többi mókusnak nem a tél a kedvenc évszakja, hiszen ezekben, a hónapokban
ínséges időszakot tartogat számukra is a természet, és fogaikat csikorgató
hideget. Védett otthonukat csak akkor hagyják el, ha a gyomrukat mardosó éhség
parancsol nekik. Az emberlakta települések közelében élő kis bundásoknak
szerencsésebb a helyzetük, mert az élőlénybarát kertekben, napról-napra betevőt
tudnak találni maguknak. Természetesen ők is, mint erdőlakó rokonaik gondolnak
előre a télre, és a szűkös hónapokra. Ősszel, amikor a dió, a mogyoró, és a
makk érésnek indul, reggeltől estig azon tüsténkednek, hogy aprócska spájzaikat
megtöltsék, finomabbnál finomabb falatokkal. De ezeknek a kis raktáraknak a tartalma
véges, és tél végére sokuk teljesen kiürül, vagy van, amelyekről meg is
felétkeznek, hisz hol volt már az ősz, azóta nagyon sok és hosszú hét telt el.
Amikor pedig még hó is nehezíti, az amúgy is viszontagságos téli napokat még
nehezebb a helyzetük, még nehezebben, vagy egyáltalán nem férnek hozzá a
rejtekhelyeikhez. Ezért fontos, hogy gondoljunk rájuk is, és egy kis betevővel
kedveskedjünk, a környékünkön élő mókusoknak.
A mi házunkat körülölelő nagy erdőségben, a természetnek
hála sok mókus éli a napjait. Szotyin kívül, aki a télen már nem az erdő, hanem
az én kertem lakója lett, többen betérnek hozzám, vendégségbe. Ősszel, amikor a
diófám érlelte a terméseit, volt, hogy 5-6 vörös bundás gyűjtögetett egyszerre,
minden veszekedés, vagy szőrbekapás nélkül. Nyugodtan elvoltak egymás
társaságában, mintha tudták volna, mindannyijuknak bőséggel jut a finom
csemegéből. Azóta is visszajárnak, hisz tudják, itt mindig találnak élelmet,
amivel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. Szívesen lakmároznak az
ipari tepertőből, és az elrejtegetett diókat is boldogan szedik össze, majd
fogyasztják el. A napraforgómagot azonban csak egy mókuska szereti, mégpedig
Szotyi, nem hiába kapta ezt a nevet. Ő minden áldott nap beül a madarak tálcás
etetőjébe, és addig töri egyik szem magot a másik után, még jól nem lakik.
Vasárnap délelőtt is lemerészkedett a fenyőről, evett, ivott, tisztálkodott,
majd amikor feltűnt az erdőből érkező pajtása, hihetetlen nagy játékba kezdtek.
Nem törődve a hóval, a hideggel, ők csak kergetőztek, ugráltak egyik fáról a
másikra, majd a fogócskát a talajon folytatták. Amikor pedig elfáradtak,
boldogan szuszogva pihentek, egyikük az egyik, másikuk a másik ágon üldögélve. Majd
kisvártatva kezdődött minden élőről.
Öröm, és boldogság a mókusok önfeledt játékát nézni, ahogy
akrobatikus ügyességgel ugranak egyik ágról a másikra, félelmet nem ismerve
vetődnek a fák koronái között, miközben, szép hosszúra nőtt farkukkal
irányítják az ugrásaikat. A természetnek hála, gyakran megfigyelhetem ezeket a
mókákat, melyek az erdő fái között zajlanak.
Legutóbbi bejegyzésemben említést tettem róla, hogy vasárnap
délelőtt egy különleges madár tette tiszteletét a kertemben. Most erről, a
számomra nagyon különleges eseményről fogok beszámolni Nektek.
Szombat délután a tél ismét bebocsátást kért a természet
ajtaján, és nem volt mást tenni, be kellett engedni, hisz ő az erősebb. Az
évszakhoz képest szokatlan hideg és hó ismét nehéz helyzet elé állítja az
erdők, mezők lakóit, akik már mind, egytől egyig a tavasz eljövetelét várják.
Nem csak a kellemesen meleg miatt, hanem hogy a természet újra terített
asztallal vendégelje meg őket, hogy a szűkös, táplálékban szegény hónapoknak
végre vége szakadjon. De a tél fagyos lépteivel, újra és újra visszafordul, és
nem akarja átadni helyét a tavasznak. Pedig már a madarak is serényen
készülődnek, hisz megkezdődött a nászidőszakuk. Hajnalonként, amikor a nap az
égbolt peremén ébredezik, ők már talpon vannak, és legcsinosabb tollruhájukba
öltözve, messzire hangzó strófáikat ismételgetik, így versengve a tojók
kegyeiért. Azonban a fagyos hajnalokon a madarak koncertje is csendesebb, mint
pár nappal ezelőtt volt, napközben is újra az etetőimet látogatják, és csak
ritkán énekelnek. Mintha a nagy hidegben semmi kedvük sem lenne a daloláshoz,
most csak az éjszaka elvesztett energiáik pótlására gondolnak, és arra, hogy
éhes csőrüket élelemmel töltsék meg. A fekete rigók, az énekes rigók, akik a
múlt héten, a napsütéses oly kellemes időben fuvolázó előadásukat hallatták,
most csendesen gubbaszkodnak a fák ágai között, nyakukat a válluk közé húzva.
Vasárnap délelőtt nagyon nagy volt a forgalom az etetőimnél,
sorra jöttek a szokott vendégek cinegék, csuszkák, harkályok, szajkók, gerlék,
verebek, csízek, erdei pintyek, zöldikék, feketerigók és a fakuszok. De ezen a
napon hosszú idő után újra betért hozzám egy vörösbegy pár, és a csinos
kinézetű fenyőpintyek is, akik eddig mindössze egyszer élvezték a
vendégszeretetem. Tíz óra volt, amikor kipillantottam az akácfámra, és először
azt hittem, hogy egy csízt látok, nem is lepődtem meg rajta, hisz ők rendszeres
vendégeim, de valami furcsa volt, valami nem stimmelt a kinézetével. Óvatosan
felemeltem a fényképező gépem, és felé fordítottam, amikor láttam, hogy
fejecskéjén csinos kárminpiros sapkácskát visel, mely szín díszíti mellénykéjét
is. Élőben még soha nem láttam ilyen madarat, de a határozó könyveimből már
ismertem őt, így egyből tudtam, hogy a Barna zsezsével volt szerencsém találkoznom.
Hirtelen a szívem a torkomban dobogott, a kezeim pedig remegni kezdtek, alig
bírtam a gépet tartani. Gyorsan elővettem az állványom reménykedve benne, hogy
ez a kedves, ritka vendég megvár, és, hogy tudok róla elfogadható fotókat
készíteni. És sikerült, hiszen a délelőtt folyamán kétszer is visszatért az
etetőhöz, hogy kínzó éhségét csillapítsa. Amikor a tálcás etetőben
elhelyezkedett, senkit nem engedett szívesen maga mellé, védte az elemózsiát,
és arra a néhány percre ő lett az etető csinos kis ura.
A zsezse hazánkban téli vendégként fordulhat elő, de az itt
telelő madarak száma erősen változó. Egyes években inváziószerűen tűnnek fel
csapatai, van amikor, csak néhány példánya teszi tiszteletét hazánkban, de
olyan esztendők is előfordultak, hogy egyáltalán nem regisztrálták jelenlétüket. Hazájuk, és egyben költési területeik Európa északi tájai és
Közép-Európa magasabb hegyei.
Amikor telelő területeiken élik a napjaikat, azt főként rokon
fajaikhoz csatlakozva teszik. Főként a csízek és a tengelicek társaságát
kedvelik, de tömeges előfordulásukkor nagyobb példányszámú zsezse csapatok is
feltűnhetnek. A téli időszakban fő táplálékuk a különféle magvak, mint a nyírfafélék,
az égerfák termésének apró magvai, de a gyommagvakat, és kora tavasszal a
zsenge rügyeket is szívesen fogyasztják. Az én etetőmben is a napraforgómagot
törte, ügyesen csőrében forgatva éppen úgy, mint azt a zöldikék, a meggyvágók,
a pintyfélék vagy a többi maghántoló fajok is teszi. Csőre és nyelve segítségével addig
forgatta a napraforgót, míg az fel nem tört. Ezek után, amikor a mag húsát
megszabadította a héjtól, a csőre oldalán kiköpte a héjat, a finom magot pedig lenyelte.
Amíg egyiket törte a másik után, betelepedett az etetőbe, és senkit nem látott
szívesen maga mellett, mindössze egy-egy csíz tudott a közelébe férkőzni, és
velük láthatóan nem nagy örömmel, de megosztozott az elemózsián.
Ezen
a télies hangulatú vasárnap délelőttön, ismét csodaszép emlékekkel ajándékozott
meg a természet, és egy olyan fajt sikerült megfigyelnem, mely igazán nagy
kincset ér a számomra.
Tegnapi írásomban azzal búcsúztam el Tőletek, hogy ma, a már
hazatért vonuló madaraink segítéséről fogok írni Nektek.
Szombat délután, az viharos szélben havazás vette kezdetét. Az apró pihék
egyre-egyre csak hullottak, de az este leszállta előtt mihelyst földet értek
el is olvadtak. Azonban a sötétedés meghozta a fagyot, melyben sorra egymásra
rakódtak a hókristályok, és reggelre mintegy 4 centiméter
vastagságúra sokasodtak.
Ez a márciusi tél sok élőlényt váratlanul ért, hiszen már
több vonuló madarak hazatért a költési területére, hogy megkezdje az udvarlási,
párválasztási időszakát. Azonban a fagy és a hó most szokatlan kihívás elé
állítja őket, mely időjárási helyzetben nehéz megtalálniuk a napi betevőjüket.
Vándor madaraink éppen a táplálékhiány miatt hagyják el az ősz beköszöntével
hazánkat, hiszen fő táplálékuk a rovarok lassan elhúzódnak, és téli álomra
hunyják a szemeiket. Tavasszal, amikor a természet ébredezni kezd, újra
előbújnak, és mire a tollasok visszatérnek, újra terített asztallal várja őket
a természet. Ez az idei esztendőben is így volt, a tegnapi napig. A kellemes
tavaszi idő sorra csalta elő a rovarvilág képviselőit, de a mai naptól újra beköszöntött a tél. Kemény fagyok, és újabb havazás várható, melyben minden
aprónép visszahúzódik a rejtekébe, így a természet asztalán nem sok táplálékot
fognak találni a hazatért tollasok. Ezért, ha lehetőségetek van rá, akkor
segítsétek őket Ti is, hogy ezt a szokatlanul hideg, és hóval födte napokat,
szerencsésen túl tudják élni.
Egy kis segítséget szeretnék nyújtani Nektek, hogy milyen
táplálékot helyezzetek ki etetőitekbe, mely eledeleket a rovarevő fajok is
szívesen fogyasztanak.
Napraforgómag – A kis tollas vendégek egyik legfőbb eledele
a napraforgómag. Azonban a rovarevő madarak gyenge csőre a mag héjának a
feltörésére alkalmatlan, de egy kis odafigyeléssel könnyen segíthetünk nekik.
Egy kis kalapács segítségével, a kemény felületre helyezett napraforgómagokat
megütögetjük, hogy a héjuk felrepedjen, és törmelékes legyen. Ezeket, a kis
darabokat a kicsi és gyenge csőrű fajok is könnyedén el tudják fogyasztani.
Natúr dióbél, mogyoró – A rovarevő fajok is előszeretettel
csipegetik ezeket a fenséges csemegéket. Azonban ezeket is érdemes kis
kalapács segítségével morzsalékosra törni, hogy könnyebben el tudják
fogyasztani.
Ipari tepertő, natúr vaj – Minkét táplálék bővelkedik a
kalóriában, és könnyen fogyasztható, még a kicsi és gyenge csőrű madaraknak is.
Cinkegolyó – A cinkegolyó olvasztott faggyúból és belekevert
apró magvakból áll, mely fontos tápanyagokat tartalmaz. A cinkegolyót is a
kalapácsunk segítségével törjük fel morzsalékosra, így kertünket látogató rovarevő
fajok is könnyedén el tudják azt csipegetni.
Alma – Sok vonuló faj fontosabb tápláléka a gyümölcs. Mellyel
nem csak éhségüket, de lédússágának köszönhetően, szomjúságukat is oltani
tudják. Célszerű fák, bokrok ágaira és a talajra is kihelyezni pár szem almát,
melyet nagy örömmel fognak csipegetni. Azonban mielőtt felkínálnánk nekik,
fontos, hogy a héját nyissuk meg, hogy a gyenge csőrű madarak egyből a húsához
tudjanak férni, és ne akadályozza őket az alma vastag héja, melyet több kis tollas
egyáltalán nem tud felnyitni.
Az imént leírt táplálékokat nem csak a nálunk telelő, hanem
a vonuló madaraink is előszeretettel fogyasztják. Mely táplálékokat több szinten
is kínáljuk fel a számukra. Helyezzünk belőle a talajra, a magasított etetőinkbe, és akár
kis lyukacsos zsákokba beletéve, ki is függeszthetjük a bokrok vagy a fák ágaira. Ez
azért fontos, mert minden faj máshol szeret táplálkozni. Például az énekes rigó
a talajon keresgélve fogyasztja el a kihelyezett táplálékot. Ha így járunk el,
akkor több madárfaj igényét ki tudjuk elégíteni, mellyel még nagyobb segítséget
tudunk nekik nyújtani.
Ma a hideg és a hó nagyon sok tollast a kertembe vonzott, és
sorra jöttek éhségüket oltani, melyről a következő írásomban fogok nektek mesélni.
Elöljáróban annyit elárulok, hogy egy nagyon ritka téli vendég a zsezse is
meglátogatott a mai nap, akivel eddigi életem alatt még nem sikerült
találkoznom. Róla egy egész történet fog majd szólni, mert nagyon különleges és
ritka faj hazánkban.
