Izig-vérig téli idő.

A hó az éjszaka csendes leple alatt kezdett el szállingózni, mire a fák katonás sorrendben álló törzsei között a pirkadat kezdett lopakodni, már szép fehér fátyolként takarta az erdő ösvényét. Nehezen virradt a mai reggelen, az égboltot nehéz szürke fellegek borították, és sejteni lehetett, hogy a havazás még órákon át ki fog tartani. A törékeny hópihéket a viharos szél kapta a szárnyaira, és repítette őket a messzeségbe, majd lassan, amikor egy picit csendesedett szépen sorban hullottak alá a talajra, hogy egyre vastagabb dunnába öltöztessék a tájat. A havazás egészen délutánig kitartott, és amikor csak időm engedte, az ablakon át figyeltem, az apró pihék angyali táncát. Már alig vártam, hogy délután legyen, és mielőtt leszállna az este, kimehessek az erdőbe, megcsodálni a téli tájat. Sajnos sok időm nem volt, de ez is többet ért bárminél. A szél még mindig mérgesen süvített, csavargatta a fák csupasz koronáit, és szalad tova, a törzseik között, mintha üldöznék. Szárnyain az apró pihéket vitte magával, és hol ide, hol oda buckákat épített belőlük. Arcomon éreztem jeges simítását, és fázósan haladtam előre utamon. Csak a szél keltette robaj járta át az ösvény minden egyes szegletét, madaraknak híre sem volt. A kis tisztás szélénél utamat őzek patáinak nyomai keresztezték, nem sokkal előttem járhattak erre, a hótakaró az ő emléküket őrizte. A tisztáson még erősebbnek érződött a szél, és időről, időre az arcomba repítette a törékeny pihéket, melyek pillanatok alatt elolvadtak amint a bőrömmel érintkeztek. Kemény fagyokat jósolnak a hétvégére, így ez a pár centis hótakaró jó ideig biztosan díszíti majd a tájat, és meleg dunnaként védi meg a növényeket a fogcsikorgató hidegben.

Napsütéses téli délután.

A szilveszter hétvégéjén jó idők jártak rám, hiszen nem volt olyan nap, hogy ne barangoltam volna, hosszabb rövidebb ideig a természet ösvényein. A téli este hamar megérkezik, de pénteken délután a nap szikrázó sugarai hívogatóan csaltak a szabadba. Egy jó órácskám maradat a sötétedésig, és nem bírtam ellenállni a szép időnek így hát útra kerekedtem. A jól ismert útvonalamat jártam be, de egy percig sem volt unalmas, annak ellenére, hogy már nagyon sokszor tettem meg erre a sétámat. A természet mindig tud újat mutatni, de a megszokott is ugyanolyan szép, és újra meg újra sikerül elvarázsolnia. A nap ezen a délutánon, melengető sárgás fényével sütötte meg a tájat. Nagyon szeretem ezeket a naplemente előtti fényeket, ilyenkor olyan bágyadtan, mintha már elfáradt volna, ontja sugarait. Hol itt, hol ott kukucskált be a fák törzsei között, és hosszú, kecses árnyékukat rajzolta az avarral borított talajra. A tisztás szélén, csupaszon álldogáló bodzabokor vékonyka ágán egy vörösbegy ült. Csinos kis tollruháját felborzolta, és úgy nézett ki, mint egy gömbölyded kis labdácska. Észrevette közeledésemet, de mit sem foglakozott vele, gomb szemecskével kíváncsian méregetni kezdett. Kedves, és barátságos madarak. Kiskertemnek is van egy állandó lakója, aki a félelem pici jelét sem mutatja, de nincs is mitől félnie, hiszen nagyon szeretem őt is, mint a többi madarat. De valamiért ő még a többieknél is nagyobb helyet foglal el a szívemben, és én úgy gondolom, hogy ezt meg is érzi. Folyton a közelemben van, ha a kertben vagyok, ott sürög-forog körülöttem, olykor még egy méternyi távolság sincsen köztünk. Lehet ez a kis mellényes is ő volt, és ez volt a magyarázata a barátságos viselkedésének. Ezen az estén a naplementét a kis tisztáson vártam meg, miközben álmos sugarai búcsúztak a tájtól, a vörösbegy még mindig a bokorban álldogált, és csettegő hangját hallatta, újra, és újra.

2017 első napja.

Az új esztendő első napjának reggelén a természet ösvényeit puha ködtakaró fedte be. Az éjszaka leple alatt, mely a szilveszter miatt nem volt csendes, sűrű köd ereszkedett a tájra, melyhez igencsak kemény fagy is társult. Nekem ez a reggel egy kis kirándulással indult, hideg, és köd ide vagy oda, fogtam kis társamat, és útnak indultunk az erdőbe. A fehér fátyol alatt hangtalan szállingózni kezdtek a zúzmara pihéi, melyek minden apró ágon, és fűszálon megtelepedtek. Csendes, és nyugodt volt az erdő, csak a lábaink alatt megcsörrenő száraz falevelek, és az apró ágak reccsenése törte meg azt. Az elmúlt napokban annyi élményben volt részem, és a mai napon azokról szerettem volna beszámolni Nektek, de most a természet másként akarta. Miközben az erdőt jártam a nagy fakopáncs dobolására lettem figyelmes, mely hangra, az ellenkező irányból, és kicsit távolabbról válasz is érkezett. Majd ismét az erdősebb, és hangosabb dobolás hallatszott, melyre szintén válasz érkezett a távolból, ez így ment hosszú perceken keresztül. Az idei télen ma volt először szerencsém hallani, és megfigyelni a nagy fakopáncsok messzire hallatszó előadását, mely a nász időszakuk kezdetét jelenti. A hím egy megfelelő üreges, elkorhadt fát keres, és csőrével gyorsan ütögetni kezdi azt, mely ütögetés kelti ezt a dobpergésre emlékeztető hangot. A tojó is dobol, de az ő előadása jóval halkabb, és kevesebbszer is hallható. Ahogy telnek a napok, és a hetek egyre többször lehet majd hallani a harkályok előadását, mellyel szívük választottját szeretnék elkápráztatni, és mellyel egyben revírjeik határait is védik.   Rajtuk kívül még egy madárka is kedves előadását hallatta, melyen igazán meglepődtem. Ha január vége lenne, szikrázóan napos idő, akkor nem ért volna ennyire váratlanul, de ebben a hideg, fagyos, és ködös január elejei napon nagyon meglepett ez a számomra nagyon kedves kis strófa. A széncinege volt az előadó, előadása pedig a tavasz hívogatásáról szól, melyet szerintem Ti nagyon jól ismertek. Igaz kicsit félősen, de annál tisztábban, és gyöngyözően ismételgette a "nyitnikék, nyitnikék" strófákat. Megálltam, és hirtelen nem tudtam, hogy hihetek e a fülemnek, de hinnem kellett, mert a sajátommal hallottam. Elismételte kb.6-szor, majd elcsendesedett, és tovarepült a kiskertem irányába. Kíváncsian várom, hogy a nagy fakopáncs, és a széncinege előadásának, mikor lesz folytatása, de tapasztalatom szerint, egyre gyakrabban hallhatjuk, majd hangjukat, az elkövetkező időszakban.  

Búcsú a 2016-os esztendőtől!

 Kedves olvasóim ezúton szeretnék Nektek Boldogságban, és Élményekben Gazdag Új Esztendőt Kívánni!

Elérkezett az idei év utolsó napja, és én hálát szeretnék adni, a kedves emlékekért, boldog pillanatokért, melyeket a természet ösvényein élhettem át. Ezekből a számomra fontos élményekből egy csokorra valót gyűjtöttem össze, így véve búcsút a mögöttem álló esztendőtől.

Január:

Az idei esztendő első fotója a kertemet rendszeresen látogató mókusról készült. Erdei kirándulásomon, pedig dámszarvasokkal sikerült találkoznom.

Mókus

 Dámszarvas

Február:

A február még ízig-vérig téli hónap, de a természet már érzi, hogy közeleg a tavasz, és az újjászületés. Az idei év első virága a kikeleti hóvirág, már február legelején bontogatni kezdte hófehér szirmait, őt pedig téltemető követte. 

 Kikeleti hóvirág 

 Téltemető

Március:

Ebben a hónapban már egyre jobban érezni lehetett a tavasz leheletét, sorra bújtak elő az avartakaró védelméből a színes szirmokkal büszkélkedő erdei virágok. 

 Bogláros szellőrózsa

Fekete kökörcsin

Április: 

Áprilisban a madarak dalitól voltak hangosak az erdők-mezők ösvényei, és sorra ébredeztek téli álmukból a rovarvilág szebbnél szebb képviselői.  

 Hétpettyes katicabogár 

 Pókhálóslepke 

Május: 

Az erdei ösvények üde zöld lombruhájukkal védték a madarak gondosan megépített fészkeit, melyekben aprócska tollasok láttak napvilágot, akiket a gondos madárszülők fáradtságot nem ismerve tápláltak, hogy szép nagyra, és erősre cseperedjenek. 

 Feketerigó fióka

Június: 

Megérkezett az első nyári hónap, a természet szerteágazó ösvényein zsongott az élet. Madarak szálldosnak ágról ágra, és lepkék lejtettek könnyed táncot a virágokkal tarkított rétek felett. 

Nefelejcs

 Közönséges boglárka

Július: 

Július elején szépen lassan elcsendesedtek a madarak énekei, az új nemzedék fiókái pedig egyre önállóbbá váltak. Naplemente után őzsuták merészkedtek elő az erdők védelméből, kiket aprócska, pettyes gidái kísértek.   

Fiatal nagy fakopáncs

Őzsuta ikergidáival 

Augusztus:

Az utolsó nyári hónapban, már az őszre kezdett készülni a természet. Szárnyra kaptak a gólyák, hogy megkezdjék vándorútjukat telelő területeik irányába, és érésnek indult a fekete bodza, a vonuló madarak legfontosabb tápláléka.  Évről évre ebben a hónapban találkozom a legtöbbször nagy kedvenceimmel az ájtatos manókkal, és ez az idei esztendőben is így történt.  

 Fehér gólya

 Imádkozó sáska 

Szeptember: 

Beköszöntött az első őszi hónap, egyre több vonuló madarunk indult útnak, a természet pedig bőséges táplálékkal látta el lakóit. Szirmait bontogatta az ősz legszebb virága az őszike, az erdők ösvényein pedig megkezdődött az őszi csoda, a lombszíneződés.  

Őszi kikerics

Október:

Októberben kiteljesedett az ősz, és minden szépségét feltárta előttünk. Az erdők fái a legszebb, és a legszínesebb ünneplőjüket öltötték magukra. 

 November:

November elejére puha avar fedte be az erdők ösvényeit, melyek közül őzlábgombák kukucskáltak ki. A réteken a hónap elején még fehér szirmaival büszkén álldogált az erdei csillaghúr, majd ő is, mint a természet többi lakója téli álomba szenderedett. 

 Nagy őzlábgomba

 Erdei csillaghúr

December: 

Az első téli hónapban a rétek, a mezők, és az erdő ösvényei fehér zúzmararuhát öltöttek magukra. Karácsony estéjén pedig, hópelyhek kergetőztek csendesen a levegőben, így köszöntve az év legmeghittebb, és legszebb ünnepét. 

Tavasz a télben.

Három napja még fehér lepelként a hó, és a zúzmara takarta be az erdők – mezők szerteágazó ösvényeit, a táj Szent estére a legszebb ünneplőjét öltötte magára, igazi karácsonyi hangulatot varázsolva. Másnap lassan, de biztosan a fehér ünneplő olvadozni kezdett, kövér cseppekben hullott alá a talajra, és estére csak a hűlt helye maradt. Karácsony harmadnapjának reggelén pedig, a nap szikrázó sugarai ébresztették az erdő ébren lévő lakóit. A keleti égbolton még csak egy halvány napsugár kezdett el ragyogni, amikor utamra indultam, de már jól lehetett érezni, hogy egy tavaszias nap elé nézünk, így december vége felé. Olyan hirtelen, és szinte már követhetetlenül változik az időjárás, egyik nap igazi szép téli arcát mutatja, másnap pedig, mintha már a tavasz fuvallata érződne a levegőben. Bárhogy is van, én úgy fogadom el, ahogy a természet megteremti. Amikor az erőszélre értem a széncinegék kedves kapcsolattartó hangja fogadott, szinte versenyeztek egymással, ki bír hangosabbat kiáltani. A nap egyre feljebb merészkedett a szikrázóan kék égbolton, melyen mindössze egy-két felhőfoszlány kergetőcskézett. A szél gyengéden borzolta a fák elszáradt leveleit, és egyre több hangot repített a szárnyain. Rég nem volt ilyen eleven, és madárfüttyös az erdő ösvénye, mintha a tavasz hívó szavát éreznék a madarak, de az olyan messze jár még, nagyon, nagyon messze. Azonban ezen a délelőttön nem csak ők, én is elhittem a természet csalafintaságát. Lassan haladtam előre utamon, mert mindig volt valami érdekes dolog, ami megállásra bírt. A fenyves erdő szélén sokáig időztem, hiszen fenn a magasban Európa legkisebb madarai, mint aprócska angyalok reppentek, ágról ágra. Sárgafejű királykák vendégeskedtek a fenyvesben. Hosszú évek óta teszik itt tiszteletüket, én pedig minden egyes alkalommal, ha erre vezet utam megállok, és ámulattal figyelem őket. Nagyon mozgékony, ügyes kis apróságok, és az apróság szó, szó szerint értendő, hiszen testhosszuk mindössze 9 cm. Mint a legügyesebb akrobaták úgy lógnak fejjel lefelé, reppennek egyik ágról a másikra, olykor pedig gyors szárnycsapásokkal egy helyben egyensúlyoznak, miközben folyamatosan vékonyka, szinte alig hallható „szri-szri-szri” hangjukon tartják egymás között a kapcsolatot. Órákig el tudnám őket figyelni, kecses mozgásuk, aprócska testük, és kedves, barátságos viselkedésük teljesen elvarázsol. Nehezen ugyan, de búcsút vettem a királykáktól, és tovább folytattam utamat a katonás sorrendben, büszkén álldogáló fenyőfák ölelésében. A szél időről időre kellemes gyantaillatot repített, a nap sugarai pedig hol itt, hol ott bebocsátást kértek, hálóból pedig a fák törzseit melengették. Miközben a kék eget kémleltem a fák koronái között, fekete sapkácskát viselő fenyvescinegét pillantottam meg. A cinegék között ő a legkisebb termetű faj, kedves, barátságos, és ügyes kis apróság, aki éppen betevője után kutatott. A nap egyre magasabbra kúszott az égbolton, és egyre kellemesebb lett a levegő, beillet egy szép márciusi délelőttnek. Ezt pedig nem csak én éreztem így, lent a talajon egy fiatal cserfa alatt, hétpettyes katicabogár botorkált álmosan az elszáradt falevélen. Lassan, mintha minden mozdulatát meggondolta volna, úgy szedte aprócska lábait egymás után, majd megállt. A nap sugarai melengették csinos, pettyes kabátkáját, mely igazán jól eshetett neki, mert mozdulatlanul tűrte a kellemes simítást. De nem csak őt csalogatta elő a jó idő, fátyolkák reppentek könnyed röptükkel a langyos levegőben, és megjelentek a kecses lábú pókok is. Lassan magam mögött hagytam a fenyvest, és akácokkal, tölgyekkel tarkított erdőn vitt tovább az utam. Messze a távolból fekete harkály kiáltása színesítette a széncinegék előadását, melybe időről időre egy csuszka pár is bekapcsolódott. A nap sugarai itt jobban bebocsátást kaptak a fák törzsei közé, mint a fenyvesben, és egyre több madár hangját repítette a gyenge szél. A fiatal cserfákon száraz levelek muzsikáltak, én pedig boldogan  hallgattam a legszebb szimfóniát, a természet legszebb előadását. Megálltam, és némán, mozdulatlanul figyeltem a hangokat, közben pedig azonosítani próbáltam, hogy kik az előadóik. Gyakran hallgatom a madarak hangját, éneküket, riasztásukat, és ezek alapján a hangok alapján próbálom őket beazonosítani. Hiszen nem csak tollazatuk adhat támpontot az azonosításukban, hanem a kiadott hangjuk is. Nagyon sok olyan eset van, hogy a madarat nem látjuk, hiába keressük tekintettünkkel, nem tudunk rábukkanni, de ha hangjukat megismerjük, és azonosítani tudjuk, és akkor fény derülhet rá, hogy ki énekel, vagy éppen riaszt a fák ágai között. Nekem nagyon nagy segítséget nyújtott, és a mai napi is nyújt a www.xeno-canto.org weboldal, ahol rengeteg madárhanggal lehet megismerkedni, és az itt tanultakat erdei sétáink során időről-időre hasznosítani tudjuk. Nagyon nagy élményt jelent, amikor a természet ösvényeit járom, és a hangok alapján tudom, hogy kik, milyen madárfajok kísérnek utamon. Hiszen aki szereti a természetet, az szeretne megismerkedni lakóival, és azoknak titkos kis életével. Ahogy ott az erdőben álltam megfigyelhettem  a nagy fakopáncs, és a széncinegék előadását, melyet a kamerámmal is rögzítettem, hogy Nektek is meg tudjam mutatni. Rajtuk kívül, ezen a délelőttön hallhattam a süvöltőket, a csuszkákat, a barátcinegéket, a sárgafejű királykákat, az őszapókat, a vörösbegyeket, a szajkókat, a hollókat, a zöld küllőt, és az egerészölyveket. Ezeknek a madaraknak a kapcsolattartó, és a riasztó hangjukat sikerült megfigyelnem, de a természetnek hála egy csodaszép énekben is volt részem. A sűrű ágak között, melyek az erdőtisztításból maradtak hátra egy barna tollruhát viselő madárka dalolt, aki apró termete ellenére olyan hangosan énekel, hogy aki hallja, az csodájára jár. Ő pedig nem más volt, mint az ökörszem, akinek a hímje télen is dalra fakadhat, és akinek fémesen csengő trillája messzire kúszik az erdőszélek cserjéseiben. Hálás voltam ennek a kis madárnak, hogy részese lehettem előadásának így december végén. Utam lassan a végéhez közeledett, a nap még mindig ontotta langyosan cirógató sugarait, a madarak pedig szüntelenül csak beszélgettek, és aprócska testüket melengették ezen a tavaszt idéző délelőttön.

 Széncinegék előadása

 Nagy fakopáncs

Csuszka

Fehér karácsony.

Puhán, hangtalan kezdett el szállingózni a hó, a réteket, a mezőket, és az erdő ösvényeit vékony fehér fátyollal takarta be. Már várták érkezését az ágakon, a fűszálakon, és a talajon díszlő zúzmara pihék. Napokkal ezelőtt egyedül ők öltöztették fehér ünneplőbe a tájat, és Szent Karácsony délutánján társuk, és segítőjük érkezett, hogy még fehérebb legyen e gyönyörű ünnep. Hosszú évek teltek el úgy, hogy a természet nem tudott fehér hópaplanba bújni, de az idei karácsonyon megérkezett a várva várt, leggyönyörűbb égi áldás.

A sötétszürke felhőkből eleinte csak egy-két pihe hullott alá, majd egyre többen kezdek el kergetőzni a levegőben, percekkel később már a kert talaján is nyoma maradt a hóesésnek. Nem is kellett nekem ennél több, gyorsan felöltöztem, és útnak indultam. Tudtam, sok időt nem tudok kint lenni, de minden perc, amit a természet ösvényén tölthetek nagyon sokat jelent a számomra. Minden évszakot szeretek, mindben megtalálom a szépet. A télben nagyon szeretem a havas ösvényeket, a fehér köntösbe bújt tájat, melyből sajnos évről évre egyre kevesebb adatik meg. Most azonban itt volt, és akkor kell élni a pillanattal, amikor lehetőségünk van rá. Mióta itt élünk az erdőszéli kis házunkban, ezidáig nem volt még olyan igazán fehér a táj. De most, hogy a zúzmara, és a hópihék ilyen szép összhangban voltak egymással igazán csodás látványt nyújtottak. A kis erdő fái most nem csupaszon álldogáltak, hanem ők is a karácsonyhoz illően, hófehér ruhába öltözve várták a Szent estét, akárcsak a kis tisztás lakói. Csendes, hallgatag volt az erdő, a madarak legtöbbje a kiskertemben vendégeskedett, amikor sétámra indultam. Nagyon szerettem volna megörökíteni azt a tájat, ahol oly sok időt töltök el, és ahonnan olyan szép kilátás nyílik a vidékünkre. Felfelé kapaszkodva a hegyoldalon a néma csöndet, sétáim egyik állandó kísérője a zöld küllő törte meg. Nem messze tőlem szállt le a tölgyfa törzsére, de nem időzött sokáig, szétnézett, gondolt egyet, széttárta szárnyait, és tovarepült az erdő sűrűjébe. Továbbindultam, hiszen az út legmeredekebb része még előttem állt. Mire kiértem a hegygerincre egyre kevesebb hópihe hullott alá, majd kis idő elteltével teljesen elállt a havazás. Innen fentről csodálatos kilátás nyílik a Salgói várra, mely ezen a délutánon a sűrűn szőtt ködpaplan alá bújt el, és nem mutatta meg szépségét. Az alant elterülő erdőség viszont jól látható volt, minden egyes fája, azoknak minden egyes ága, a legnagyobbaktól a legkisebbekig, mindannyian csodaszép fehér ruhába öltöztek. Percekig álltam, és gyönyörködtem a tájban, és nagyon hálás voltam, hogy az idei karácsonyra ilyen szép ajándékkal kedveskedett nekem, és minden itt élő embernek a természet.