Őszbe lopakodó tél

 Nagy fakopáncs

 Szajkó

Az elmúlt napokban beköszöntött az igazi téli időjárás, minden szépségével. A sűrű, sötét fellegekből hétfőn hajnalban elindultak útjukra az első hópihék, majd sorra követni kezdték őt a többiek is. A kiskertemben otthonra lelt fák ágait pillanatok alatt fehér fátyollal fedték be, majd kisvártatva a fűszálakat is téli ünneplőbe öltöztették. Az ősz végébe hangtalanul és csöndesen belopakodott a tél, az a tél, melyet annyira szeretek. Sajnos napközben az idei első hó elolvadt, nyomdában pedig csak a vizes latyakos ösvények maradtak. Hiába hullottak a ég kiszakadt dunnájából a puha pelyhek, sajnos a talajon már nem tudtak megmaradni. 

A hirtelen beköszöntött tél rengeteg vendéget vonzott a kiskertembe, az etetőimben pedig rég nem látott forgalom lett úrrá. Az időjárás azóta sem enged fagyos szorításából, sőt a csillagfényes éjszakák leple alatt igencsak alacsonyra kúszik a hőmérő higanyszála. Reggelre fehér dérruhába öltözteti a természet ösvényeit és a kiskertem növénylakóit a késő ősz, az éhes kis vendégeim pedig épphogy derengeni kezd a táj, már élelem után kutatnak. Széncinegék, barát és kékcinegék, csinos kék tollruhát viselő csuszkák, nagy és közép fakopáncsok, izgatott szajkók, mezei verebek, balkáni gerlék szoroskodnak az etetőimnél. Mindenki éhes a kemény fagyos éjszakák után, és bőszen szedegetik egyik szem napraforgómagot a másik után. Kisvártatva a cseresznyefám törzsén egyik legapróbb vendégem is megjelenik, aki nem más, mint a hegyi fakusz. Parányi teste még a kora reggel félhomályba veszik, de amikor oldalt fordult jól láthatóvá válik hófehér hasa, melynek tollai jobban és könnyebben észre vehetővé teszik őt.  De nem csak a madarak ébrednek éhesen, a mókus család is egymás ellen keres-kutat, hisz korgó gyomruk nekik is reggeli után vágyik. Bojtoska és aprócska csemetéi az elmúlt hetekben pirkadattól alkonyatig a hatalmas diófám terméseit rejtegette, és a kertem minden apró zuga az ő spájzaikat rejtik. Ezek a kis éléstáraknak pedig nagyon nagy hasznát veszik az életemben szűkös hónapok alatt. De azért én is gondolok rájuk nap, mint nap, és finom csemegékkel kedveskedek nekik minden este, hogy ha reggel eljön a virradat gyorsan éhségüket tudják oltani. Ők pedig ezt nagyon jól tudják, és hamar megtanulták, hogy hova vannak elrejtegetve kedvenc betevőjük. Öröm minden reggel velük ébredni, nézni, figyelni a kertembe betérő kedves vendégeimet.

 Mókus

 Hegyi fakusz

Őzek az erdőszélen

Őzsuta

Az elmúlt hétvégére beköszöntött az igazi ősz. A hosszúra nyúlt, szokatlanul jó időnek egy északról érkezett hidegfront vetett véget, és végre a szokott medrébe tért a november.

Vasárnap hajnalra fagy vette uralmába a természet ösvényeit, és amikor sétámra indultam igencsak fázós volt a levegő. Szeretem ezeket, a csípős reggeleket, amikor a levegő kristály tiszta, éppen úgy, mint az égbolt, melyen egy kósza felső sem osont tova. A nap akadálytalanul szikrázhatott, fényét és melengető sugarait szórhatta szét. A fagy, az eddig még kitartó virágok kései pompájának véget vetettet, ernyedten álldogáltak az erdőszél vastag avarjában. A tisztást takaró növények viharverten feküdtek, és kristályos dérruhába öltözve fedték be a talajt. Egy éjszaka alatt véget ért a késő őszi virágzásuk. A tisztást körbeölelő fákról a november már minden egyes levelet a talajra terelt, melyek most vastag avarrá sokasodva védelmezik a földet.

A tisztás túloldalán őzek motoztak. Egy bak, akinek koronája még a fejét díszítette, annak ellenére, hogy október végén már megkezdődik az agancsuk hullatása, és egy csinos kis suta. Ismerem őket, testvérek, aki már anyjuk nélkül járják a környező erdőséget. Gyakran látom őket a tisztáson, és a kertünk mögötti erdőben. Hol együtt, hol külön szedik kecses lábaikat. Ezen a reggelen együtt voltak, én pedig a fák és a bokrok csupasz karjai között jól meg tudtam figyelni szépségüket. Azonban bármennyire is óvatos voltam, a suta észre vett, nem szaladtak el, csak komótosan elindultak, kecsesen a tőlük megszokott járással, mely kerül minden feltűnést, majd lassan eltűntek a szederbokrok zöld leveleinek a takarásában.

Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott a keleti égbolton, és megsütötte a fák csupasz karjait, halk, szinte alig hallható csacsogással tengelicek kezdtek diskurálni egymással. Többen voltak, egymás szavába vágva csiviteltek. Percekig hallgattam őket, hiszen nagyon szeretem a tengeliceket, és már régen, több hónapja nem volt hozzájuk szerencsém. Tisztán nem láttam őket, mert a magas fák koronájában a messzeségbe vesztek, de lelki szemeim előtt ott voltak, teljes életnagyságban. Könnyed kis sétámat az ő hangjukon kívül a csuszkák, a cinegék, és az őszapók csacsogása kísérte, a messziből pedig a házsártos szajkók hangos zsörtölődése kúszott be a fák közé.

Jó volt újra érezni az igazi ősz hideg leheletét, ahogy a csípős szél az arcomat simogatja, és mélyen a tüdőmbe szívni a kristálytiszta levegőt.           

 Tengelicek

 Őszi erdő

Diószüret

Nem tudok elég hálás lenni a természetnek azért, hogy aprócska mókusokkal örvendeztetett és örvendeztet meg a mai napig is. Egyszerűen és röviden fogalmazva imádom őket. Az a pár hét olyan hosszúnak tűnt nélkülük, mintha egy örökkévalóság lett volna, hiányukat napról-napra egyre jobban éreztem, és már alig vártam a pillanatot, hogy talán egy szép őszi reggelen újra felbukkannak a kis kertemben. És így is lett, a kívánságom, és a nagy vágyam, hogy újra mókusvendégeim legyenek a természetnek hála teljesült.

Szép ősz reggelre ébredt az erdő és a kertem. Az ébredező nap, mely egyre tovább lustálkodik reggelente, még csak a hegy legtetején álló fák sárguló sudarát simogatta. A keleti égbolt pereme halvány rózsaszín színben úszott, és már ekkor tudni lehetett, hogy szép őszi nap elé nézünk. A kertemben egy hatalmas diófa áll, melynek sárguló levelei között rég nem látott szép nagy terméseket érlelt be, a számára kedvező időjárás. Minden évben terem ez a fa, hol kevesebb, hol több a dió rajta, hol kisebbek a szemek, hol nagyobbak, de ez az év szinte tökéletes termést hozott, nem csak az én, hanem a kertemben vendégeskedő erdőlakók számára is. A diót mindig úgy szüretelem, hogy jusson és maradjon is. Teszek el a magunk részére is, de hagyok bőséggel a talajon is, a betérő korgó gyomrú, és éhes csőrű látogatóimnak. A télire eltett készletekből pedig, minden egyes nap helyezek ki nekik az etetőkbe, hisz az ősszel elrejtegetett tartalékaikat nem mindig sikerült megtalálniuk, így, ha ez az eset bekövetkezik, éhesen biztosan nem maradnak a hideg téli hónapok alatt.

Kora reggel volt, amikor az ablakban állva néztem az ébredező erdőt, amikor egy öt tagból álló szarvastehén csordán akadt meg a tekintetem. Komótosan, ráérősen ballagtak át a fák védelmében, az első meg-megállt és bevárva a többieket. A kis csapatban négy tehén volt, és egy idén született borjú, aki láthatóan már szépen cseperedett, de testmérete még jóval elmaradt a többekétől. Amikor a szarvasok eltűntek, a diófa sárga levelei között motozás jeleire lettem figyelmes. Először azt gondoltam, hogy a szajkó vagy a nagy fakopáncs szüretel a lomkorona védelmében, de kisvártatva láttam, hogy bizony ez nem madár, hanem egy csinos sötét szőrkabátkát viselő mókuska. Boldogságom határtalan volt, hogy újra megtisztelt jelenlétével egy csinos bundás mókuska. Kisvártatva, szép nagyra nőtt karmait a fa törzsébe mélyesztette és lemerészkedett a talajra. A már aláhullott levelek között bőszen keresni, kutatni kezdett, amikor hirtelen rábukkant egy szem dióra, serényen a szájába emelte, és már vitte is magával, fel a fa tetejébe, majd akrobatikus ügyességgel átugrott a cseresznyefára és meg nem állt, míg el nem érte a kertem mögött álldogáló hatalmas juharfát, és eltűnt a szemeim elől. Az újbóli találkozás mindössze pár percig tartott, de mindennél többet ért, hogy láthattam őt. Ekkor már sejtettem, hogy újra be fog térni hozzám, hisz a bőséges diótermés csábító az ő számára is, és ilyenkor ősszel van a gyűjtögetés, a spájzolás időszaka. Hiszen minden szorgos kis mókus jól tudja, hogy lassan közeleg a tél, és addig kell élelmet gyűjteniük, amíg a természet bőséggel megadja a számukra.    

Novemberi vadvirágok

 Százszorszép

Közönséges ínfű

 

Lassan, de biztosan a végéhez közelít az ősz, ami ebben az esztendőben igazán még meg sem érkezett. Az enyhe időjárás mind a mai napig tartja magát, de reggelente már csillogó harmatruhában és a köd könnyed fátylában úsznak a természet ösvényei. Napközben azonban, ahogy a köd feloszlik, kellemesen melengetik a tájat a nap szikrázó sugarai.

Az elmúlt hosszú őszi hetek ez idáig még nem hozták meg a fagyokat, de az előrejelzés szerint, a hét második felében talán már az ilyenkor megszokott kerékvágásba tér a hőmérséklet. A fagyoktól mentes éjszakáknak és nappaloknak hála egyes vadvirágok még szépen bontogatják kedves kis szirmaikat. Ők a rövid nappalos növények, melyeknek elegendő egészen rövid, alig nyolc órás világos, nappali időszak. De akadnak olyan virágok is, akiknek virágzása nem függ a nappalok hosszúságától. Az év bármely évszakjában nevelhetnek bimbókat és virágokat, akár egész esztendőben, beleértve a téli hónapokat is.

A kis tisztáson még szépen pompázik a fehér szirmokkal büszkélkedő őszirózsa, aki tipikusan rövid nappalos növény. Az erdőszélen pedig élénk rózsaszín virágú, pelyhes kenderkefüvek tarkítják a színes őszi avart. De nem csak az ő szépségükben volt szerencsém legutóbbi sétámon gyönyörködni, hanem a százszorszépében is, aki a legjobb példája a fényközömbös növényeknek. Velük enyhe téli napokon is találkozhatunk, és, ha a nap sugarai előbújnak a felhők mögül virágai, teljesen szétnyílnak. Ha viszont a napsugarak takarásba kerülnek összébb záródnak rózsaszínnel szegett fehér szirmai, estére és éjszakára pedig teljesen összecsukódnak.

Az imént említett virágokon kívül, ugyancsak az erdőszélen egy ilyenkor egészen ritka fajra is sikerült rábukkannom, aki nem más volt, mint a közönséges ínfű. Ősszel még nem volt szerencsém találkozni vele, hiszen ő tavaszi virág, és legszebb pompáját áprilisban, májusban éli. Mégis, most az őszbe lopakodott tavasz előcsalta őt, és teljes szépségében ragyogott, a sárga falevelek védelmébe bújva. Bár egészen alacsony termetű növény, mégis feltűnő, kasmírkék szirmai, mágnesként csalta a tekintetemet.

A természet mindig, minden pillanatban kedves élményekkel ajándékoz meg, melyek olykor egészen szokatlanok, de mindegyike fontos kincs a számomra.  

 Pelyhes kenderkefű

 Őszirózsák

Novemberi reggelen

Elékezett az ősz utolsó hónapja, mely idén szokatlanul meleg levegővel, szikrázó napsütéssel tölti meg az erdők, mezők ösvényeit. Sorra dőlnek meg hosszú évtizedek meleg rekordjai, melynek hatását a természet magán viseli, hisz nem ehhez szokott, nem ez a neki kedvező időjárás. De nem tudnak mást tenni a lakói, alkalmazkodnak a szokatlan körülményekhez.

Vasárnap reggel, amikor sétámra indultam a levegő kellemesen enyhe volt, melyben az avar fanyar illata osont a fák egyre csupaszabban álló sudarában. Az ágakon itt is, ott is könnyed ködfátyol ült, ami igazán kellemes hangulatúvá varázsolta a kora reggeli, ébredező órákat. Szeretem ködöt, szeretem a sejtelmes szépségét, melyben a táj egészen más, titokzatosabb arcát mutatja. A fák védelmében hol halkabban, hol erdősebben hallatszott a levelek zizegése, ahogyan búcsút véve otthonuktól hullottak le a koronákból. Esés közben halk nesszel libegtek, ellejtve utolsó táncukat mielőtt földet értek volna. Egyikük-másikuk tétován indult útra, mintha nem bírtak volna, nem akartak volna beletörődni a sorsukba, hogy gyorsan mulandó életük, a végéhez ért.

Ahogy a nap elődugta sugarait a szürke felhők takarásából, a madarak halk motozással betevő után kezdtek kutatni. Cinegék egész kis hada szálldosott ágról-ágra, miközben aprócska csőrük egy pillanatra sem állt be, vékonyka hangjuk egészen betöltötte az ösvény minden szegletét. Izegtek-mozogtak, kerestek-kutattak, és egy kósza szemhunyásnyira sem álltak meg. Csinos fekete fejfedőiken a nap ébredező sugarai csillogtak, szemeik pedig a szűnni nem akaró kíváncsiságtól ragyogtak. Nagyon szeretem a cinegéket, kedves kis lényük hamar elvarázsolja a szívemet, ahogy ernyedetlen szorgalommal, rendkívül élénken és virgoncan keresgélik a napi betevőjüket. Még a legzordabb időben is boldogság és jókedv ül kedves arcocskájukon. Hosszú percekig figyeltem a vidáman tevékenykedő csapatot, miközben feltűnt köztük egy csinos, kék tollruhát viselő csuszka pár is. Fejjel lefelé szedték, hosszú karmokkal megáldott lábaikat, mint ügyes akrobaták, miközben a kéreg repedéseiben megbújt rovarok után kutattak. Valami nem tetszhetett nekik, mert hirtelen hangos riasztásba kezdtek, és túlharsogták a cinegék csendes diskurálását. Az erdei úton haladva, lassan elértem a kis hegy tetejére, ahonnan tisztán látni lehetett a Karancs-hegy vonulatait, ahogy őszi ünneplőjükben pompáztak. A tölgyfák legtöbbjei még magukon viselték a bebarnult koronájukat, melyek között üde zöld foltok jelezték a fenyők, a sárgák pedig a vörösfenyők és a bükkfák jelenlétét. A mélyen fekvő völgyekben ködfelhők gomolyogtak, mintegy puha, könnyed bundával betakarva az alatta nyugvó erdőséget. Csodás volt a kilátás. Hátamat, egy szép kort megélt hatalmas tölgyfának döntve figyeltem a tájat, melynek látványa percről-percre úgy változott, ahogy a ködfátyol éppen betakarta a völgyeket. Könnyedén úszott az alattam elterülő mélységben, és, úgy hullámzott, mint a tenger vize nyugodt, szélcsendes napokon. A hegytetőn újra és újra előbújtak a nap sugarai, és olyan kellemes meleggel áldották meg a levegőt, hogy egy vörös mellényes madárka kedvet kapott gyöngyöző énekének az előadásához, melyhez kisvártatva a széncinegék is csatlakoztak, nem messze pedig a zöld küllő kacagása harsogta túl, a kis énekesek őszi koncertjét. Mintha jót nevetett volna rajtuk, hogy novemberben dalolnak, amikor már nem szokás. De szokás ide vagy oda, a kellemes idő, a testüket simogató meleg, az élelem bősége jókedvre derítette a kis tollasokat, mely arra késztette őket, hogy ennek az örömnek hangot is adjanak. Így hát nekik hála ezen a reggelen az ő kedves nótájuk kísérte végig az utamat.       

   Széncinege

 Csuszka

Visszatértek a mókusok

Mókusapróság

Testvérek

Már hosszú hetek óta nem meséltem és számoltam be nektek Szotyiról, Bojtiról és aprócska kis csemetéikről, akik a nyár nagy részét a kertemben, és a mögötte elterülő erdőben töltötték. Sajnos valami oknál fogva nyár végén a mókuscsalád szőrén-szálán eltűnt, egyik napról a másikra. Az egész álló nap itt tüsténkedő kis mókusoknak hirtelen nyoma veszett. Pedig gyermekkoruk nagy részét itt töltötték, játszottak, mókáztak és ismerkedtek az őket körülvevő világgal, de valami történhetett, hogy megváltak a kertemtől, de sajnos pontosan nem tudtam mi lehetett az. Sejtésem az volt, azonban biztos nem lehettem benne, de a kis rókákra gyanakodtam, akik éppen abban az időszakban hagyták el kotorék otthonukat, és napjaik nagy részét, az erdőnek ezen részén, sőt olykor-olykor kiskertemben töltötték. Eleinte anyjuk kísérőjeként tűntek fel, majd később már egyedül is a környéken múlatták az idejüket. Voltak esetek, amikor itt pihengettek, a nagy juharfa sudarának a védelmében, talán azért, mert biztonságban érezték magukat. De amíg ők biztonságot kerestek, a mókuscsaládnak ez nagyon nem tetszhetett, mert ők bizony félnek a rókáktól, ha kicsike az a róka, ha nagy. Rájuk veszélyt jelenthet, ezért inkább odábbálltak, nagyon nagy bánatomra. Olyan furcsa volt a kertem nélkülük, olyan sokat jártak a fejemben és gondoltam rájuk, de el kellett fogadnom, hogy ez a természet rendje, hiszen, ha nem érzik a biztonságot, elhagyják addigi helyüket. Nekem pedig nem volt más választásom megszoktam a nélkülük való életet, még, ha nehezen is ment. Fájt a szívem, hogy nem figyelhettem önfeledt kis játékukat, nem láthattam cseperedésüket. De nem tudtam mit tenni, amikor elkapott a hiányuk, a fotóikat nézegettem, azt a több százat, amik róluk készültek, és titkon reméltem, hogy talán egyszer még meglátogatnak, és újra találkozhatok velük, akár egy-két röpke pillanatra is.

Időközben az erdőben szörnyű dolog történt. Nem szeretek erről írni, de sajnos vannak ártó emberek, akik nem tisztelik egy cseppet sem a természetet és annak lakóit. Egy napon, kora este, a messziből puska dördülése hallatszott, mely hang hallatára elszorult a szívem, hisz tudtam, hogy ez a hang azt jelentette, hogy egy erdőlakónak ártatlan életét vették el.  A kis rókák mamáját lőtték le, hogy honnan tudtam, hogy őt? Sajnos onnan, hogy megtaláltam ez erdő fái között az avarban fekvő testét. Nem tudom Nektek szavakkal leírni, amit akkor ott éreztem, kezem, lábam remegett, szemeimben könnycseppek gyülekeztek, utat követelve maguknak, és zokogásban törtem ki. Nem szoktam ilyenekről mesélni, az ártó emberek tetteiről, de sajnos jelen van a világban, és ezen a délelőttön én is újra szembesültem vele. Attól a naptól fogva a kis rókák eltűntek, napközben soha nem bukkantak fel, úgy, mint azelőtt. A vadkamerám éjszaka viszont rögzítette őket több alkalommal is. Szegény aprókák fiatalon megtanulták az életre szóló leckét, így csak a sötétség biztonságot adó leple alatt mertek már előjönni. Ahogy napközben a kis rókák nem jelentek meg a kertem és az erdő környékén, a mókusok újra kezdtek előmerészkedni. Hol az egyik, hol a másik tűnt fel a diófám legtetején, miközben a termést szüretelték. Ahogy teltek a napok és a hetek, újra visszatértek az apróságok, mert igen még mindig nagyon kicsik. Arcuk vonásai még mindig gyermekiek, de ügyességük túltesz a felnőttekén. Sokat komolyodtak az elmúlt hosszú hetek alatt, idejüket már nem mókázással töltik, hanem nagyon komoly feladattal, a gyűjtögetéssel. Szőrbundácskájuk is sötétebb lett, de elevenen csillogó, apró kis gyöngy gombocskáik mit sem változott.

A következő időszakban újra több bejegyzésem fog róluk szólni, hiszen szorgos kis életük rengeteg titkot, és kedves pillanatot rejt, melyet majd Veletek is megosztok.         

       

 Rókakölyök

Építkeznek a mezei verebek

Mezei veréb

Mezei veréb

 

Lassan beköszönt az ősz utolsó hónapja, de a hőmérséklet sehogy sem akar az ilyenkor megszokott kerékvágásba térni. Tudom, nagyon sokan örülnek a kellemes időnek, a nap melengető fényében úszó nappaloknak, a kristálytiszta kék égboltnak és az enyhe, szokatlanul enyhe hőmérsékletnek. Azonban szép idő ide vagy oda, aki szemmel és füllel követi a természetben zajló eseményeket, az látja és hallja, hogy ennek a kellemes időnek vannak árnyoldalai is. Hiszen az állat és növényvilág nem ehhez szokott, őket sokkal jobban megzavarja, megkavarja ez a szokatlan meleg.

Az én kis kertemben, szám szerint öt darab odú várja a kedves vendégeit, amelyeket ilyenkor ősszel szépen kitisztítok, hogy rendezett hajlék várja a betérő lakóit.  Tavasszal és nyáron a költési időszakukra veszik bérbe a takaros kis lakásokat, míg ősszel és télen ezek az odúk biztonságos és védett éjszakázó helyet kínálnak nekik.

A napokban, az egyik odúmnál egy mezei veréb pár tűnt fel. Amikor időm úgy engedte figyelem őket, szemmel követem napjaikat, hisz viselkedésük egészen különös volt. A hím naphosszat az odú bejáratában üldögélt, és csak ritkán hagyta el bérelt kis lakását. A tojó is feltűnt néha-néha, szétnézett majd tovareppent. Tegnap délelőtt a hím őrködését az építkezés váltotta fel, csőrében száraz ágakat, apró gyökérdarabkákat, a pongyola pitypang puha repülőszőrös magvait hordozta. De nem csak a hím, a tojó is egész délelőtt tüsténkedett, építőanyagokkal megpakolt csőrrel, térült-fordult. Nagy volt a készülődés, akárcsak tavasszal, a költés közeledtekor. De, hogy költőfészek készül e, vagy csak az éjszakázó fészküket készítik az nem tudom, de szívből remélem az utóbbin tüsténkednek. Hiszen a mezei verebeknek szokása, hogy a tojó és a hím ősszel a számukra megfelelő odút, melyet a tél folyamán alvó és pihenőhelyül szeretnének használni, szépen kitatarozzák, rendbe teszik. Belsejébe száraz gyökerekből, vékony ágacskákból, fűszálakból, tollakból, puha és meleg alvófészket építenek, mely a téli fagyos éjszakákon nem csak melengeti őket, hanem kényelmet is nyújt a számukra. Csak bízni tudok benne, hogy ezen, dolgozott a veréb pár, és nem a költésen törik a fejecskéjüket. Amikor majd időm engedi figyelemmel követem őket, és talán fény derül rá, hogy mit is rejt a kis lakás.          

Párban a mezei verebek

Mezei veréb