Az ég kéklő tengerét csak egy-két kósza felhő töri meg, mint némán andalgó kishajók utaztak tova, messze elkerülve a Napocska fénylő korongját, akinek mosolygó arca mindenki szívébe boldogságot lop. Sugarai gyöngéden fésülik a tájat, a fák hamvas zöld sátrát, és hol itt, hol ott be is bújnak, de csak az elevenebbek, akik az apró réseket könnyedén meg tudják lelni. Ilyenkor pedig gyönyörű fényjáték, az árnyak titkos előadása veszi kezdetét. Mintákat rajzolnak a nyirkos földre, ami kellemesen illatozik, a fák törzseire, akik délcegen állnak egymás mellett, összekulcsolt karokkal, egymásba fonódva, mint örökös jó barátok.
Hiába süt a Napocska, hiába szórja fényét, a völgybe alig jut be valamennyi kevéske belőle. A titokzatos félhomályban, fehér madársisakok élnek. Nyúlánk szárukon üde zöld levelek és fehér virágok díszlenek.
Fejem felett, a lombsátor védelmében titkos otthonok, aprócska életeket rejtő hajlékok lapulnak. Lakóik egyre elevenebbek, egyre nagyobb hanggal bírnak, és talán egyre éhesebbek is. Csipogó kiáltásuk erről árulkodik. De nem csak én gondolom így, hanem szüleik is, akik csak keresnek, csak kutatnak, hogy teljesítsék a lehetetlent, jóllakatni egy egész feszekalj fiókáit. Minden tőlük telhetőt megtesznek, mindent alaposan átkutatnak, minden apró rovarságot nyakon csípnek és már reppennek is tova, vissza a folyton-folyvást kolduló fiókákhoz. De már nem csak a fészkek, odvak rejteke vigyázza a madarak új nemzedékét, hanem a fák ágai, a bokrok gallyacskái között, amik levelekkel dúsan fedettek ott lapulnak, ott izegnek-mozognak. Cingár hangjukkal van tele az erdő, ahogy szüleiknek jelzik hol létüket és szűnni nem akaró éhségüket. Széncinegék, barátcinegék, csuszkák, nagy fakopáncsok ifjai hangját hozzá felém a könnyed nyári szellő.
Az akácerdő talaja saras, az elmúlt hetek kiadós esőinek nyomát őrzi. Az apró pocsolyákba, a kis tavakban a Nap sugarai csillognak. Ide még könnyedén be tudnak bújni, hiszen az akácfák most kezdik el üde zöld leveleiket bontogatni. Ilyenkor már virágok, édes illatokat szóró, fehér virágok szoktak rajtuk díszleni, de most még csak az első virágok jelentek meg rajtuk. Későn jött a jó idő, későn jött a kellemes meleg és ők is magukon viselik a hideg tavasz emlékét.
Az erdőben ösvények vezetnek, vadak nyomait elevenen őrző ösvények. A nedves, saras földben vaddisznók, őzek, szarvasok patái rajzolódnak ki. Mesél nekem az erdő, újszülött borjakról, akik anyjuk nyomában szedék aprócska lábaikat, csíkos kis vadmalacokról, akik elevenen szaladgáltak, semmivel sem törődve, élvezve a gyermekkor minden pillanatát, óvatosan baktató rókákról, akik az éjszaka sötét leple alatt vadásztak, csillogó szemekkel, amikben Hold fénye ragyogott. Valahol nem messze tán róka ifjak várják őket haza, korgó gyomrú, nyughatatlan apróságok, makulátlan vörös bundába bújt kölykök.
Az erdő madarak dalától hangos. Flótáznak az énekes rigók, tisztán cseng daluk. Az egyiknek az énekéből a macskabagoly nyávogó hangját olvasom ki, megtévesztésig hasonlít rá. Strófáikat szórják a vörösbegyek, nevüket ismétlik a csilpcsalpfüzikék, a barátposzáták mintha mindenkit túl akarnának harsogni, könnyű nekik, hisz gyönyörű hangokat tudnak elvarázsolni a torkukból. Az egyik barátka éneke a vadszeder bokor mélyéből szól, nem lehet tőlem messze, de a sűrűség elrejti őt, védelmezőn fonja körbe testét. Fenn az erdő felett holló száll. Szárnyainak suhogása jelzi mennyire alacsonyan repül. A madárkoncertbe becsatlakoznak az erdei pintyek is és a messziből hallom egy éj fekete ruhás rigó énekét is. Az egyik fa mohás törzsén barátcinegék kutatnak. Ketten vannak, talán egy pár. Alaposan, odafigyelve szemlélik a puha, zöld moha kincseit. Egészen közel vannak hozzám, megállok és figyelem őket. Nem zavartatják magukat a közelségemtől, mit sem törődve velem, zavartalanul kutatnak. Az egyik egy pókot talál, duzzadt hasa a cinege csőrében pihen, majd egy pillanat alatt eltűnik, finom falattal gazdagítva megtalálóját. Hirtelen az egyik cinege széttárja szárnyát és távozik, pár pillanat és a társa is követi. Én nem megyek tovább, maradok, leülök a mellettem nyugvó farönkre. A puha moha hívogató, kellemes ülést adó, az erdő ezer hanggal telt, maradásra kényszerít. A fejem felett valaki óvatosan motoz, cingár, alig hallható vékony hangon csivitel. Hiába a hangos madárkoncert, a vékonyka hang mintha kiválna belőle. Aprócska madárka ül az akácfa ágán, pelyhes tollait a szél borzolja, testét a Nap melege cirógatja, melyben szó szerint csillog pihe-puha ruhácskája. Ellenfényben van, kamerám felé irányítom, óvatosan figyelem őt. Ki lehet? Alig látom, színezete a Nap fényébe veszik, de szépen lassan kirajzolódik előttem, hogy bizony ő egy talán pár órája fészkét hagyott kék cinege fióka. Csőre elárulja mennyire fiatal, hogy mennyire újdonság neki még a hatalmas erdőség, az idekint elterülő nagy világ. Csak áll, közben néha igazít, egyet, egyet tollain, mintha csinos akarna lenni a nagybetűs életben. De egy tapodtat sem mozdul, csak egy helyben áll, közben újra és újra vékony, alig hallható hangján csipogni kezd. Hiába a hangos madárkoncert, szülei tisztán hallják őt, és nagyon jól tudják apróságuk hol lapul. Újra és újra finom falatokkal érkeznek. Távolabbról ugyanilyen cingár hangok osonnak felém, talán testvérei hangja. Csöndben ülök, és figyelek, nézem a kis család életét. Testem a vadszeder bokrok takarásába veszik, ők pedig tudomást sem vesznek rólam. Nyugodt vagyok, hisz látom és érzem nem zavarom őket. Csak ülök és figyelek, hagyom hogy meséljen az erdő, hagyom, hogy újabb élményekkel gazdagítson, hogy a történet folytatását Nektek is el tudjam mesélni.
Vaddisznó patájának nyoma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése