Égi tünemény.

Csütörtökön reggel is, mint minden áldott nap, előmerészkedett a szél a völgyek mélyéből, és dühösen szalad végig az erdők, mezők ösvényein. Fenn az égén egyre komorabb felhők gyülekeztek, időről-időre eltakarva az ébredező nap korongját. Ahogy teletek a percek úgy lett egyre sötétebb, majd a fényesen cikázó villámlást, mély robaj követte, megdördült az ég. A villámok egymást követve csaptak le a magasból, majd megnyíltak az ég csatornái, a kövér esőcseppek pedig egymást követve hullottak alá a száraz, repedezett talajra. Végre megérkezett az éltető csapadék, melyet a növények szomjasan szívtak magukba. A sebesen robogó sötét felhők nem sokáig időztek felettünk, mint akiknek sürgős dolguk akad, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tovább is álltak. De éppen csak, hogy delet ütött az óra újabb reményt keltő fellegek tűntek fel a nyugati égbolton. Nem csaptak nagy feltűnést, és az első mennydörgés után sűrű cseppekkel kezdték öntözni a tájat. Ez így ment egész délután, egyik eső követte a másikat. Késő délután volt, amikor a szelíd nyári záporokat egy dühös vihar váltotta fel. Mérgesen csattogtatta villámait, és mély robajló hangjával kísérte őket. A szél haragtól telve csavargatta a fák karjait, és tépte a leveleiket ahol csak érte. Azok tűrték amíg csak bírták, de voltak akik gyengék voltak, nem tudtak elég erősen kapaszkodni,  ők sorban váltak meg otthonuktól, és hullottak alá a talajra. De nem csak a levelek nem bírtak a védekezni a dühös széllel szemben, recsegtek, ropogtak az ágak, és halkan talajt értek. Mire leszállt a szürkület, a vihar elcsendesedett, kezdett megnyugodni a táj. Kopogott az erdő, és egy vörösbegy dala osont a fák között. Lelki szemeim előtt láttam, amint elázott tollruháját felborzolja, aprócska csőrét szélesre tárja, és rákezd csengő énekére. Mintha még midig esett volna, de már csak a leveleken elidőzött cseppek halk koppanása hallatszott, amint talajt értek.
Péntek reggel ébredés után kimentem a kertembe, szétnéztem, nem okozott e károkat az előző este tomboló vihar. A cseresznyefa korán megsárgult leveleit verte le a koronából, és az akác gyenge ágai hevertek a földön. Szerencsére több kár nem érte a kertem lakóit. Az erdőből még ekkor is halk koppanások jelezték, hogy voltak olyan cseppek, melyek az éjszakát a leveleken töltötték, és csak reggel merészkedtek le a talajra. Az ég derült volt, egy-két felhő díszlett csak rajta, a nap pedig még alacsonyan, valahol a hegy mögött járt. A kertet körbeölelő erdő, és annak szép sudárra nőtt fái között van egy nagyobbacska rés, melyen látni lehet az égboltot. A napkelte rózsaszínre szokta színezni a felhőpamacsokat, de ezen a reggelen a felhők között a szivárvány színei tűntek fel. Irizáló felhők jelentek meg, melyek csodálatos szép látványt nyújtottak. Ez a jelenség főként a középmagasan haladó felhők széleinél figyelhető meg. Minél egységesebb a felhő vízcseppjeinek mérte, és azoknak az elhelyezkedése, annál szemet gyönyörködtetőbb, és élénkebb lesz a felhő színezete. Ezen a reggelen igazán pompás színekben, a szivárvány csodás színeiben játszott a felhők, melyek éppen a felettem díszítették az égboltot. Gyorsan beszaladtam a fényképező gépemért, hogy meg tudjam örökíteni, ezt a nem minden napos látványt. Körülbelül három-négy percig lehetett látni, majd fakulni kezdtek a színek, és szépen lassan eltűnt ez a kis égi tünemény.

A június tőlem tegnap így búcsúzott, ilyen szép természeti jelenséggel.       

Égi tünemények.

 

Az idei ősz szeptembere, az első két hétben nyáriasan meleg időjárással kedveskedett nekünk. Napközben a hőmérő higanyszála a 30 fokot súrolta és napokon keresztül még egy kósza felhő sem tarkította az égboltot. Az ősz megérkeztéről csak a hűvös, harmatos reggelek és az egyre színesedő lombruhába öltözött fák tanúskodtak. Szombaton reggelre azonban megérkezett a változás, egész álló délelőtt kövér esőcseppek hullottak alá a talajra, délután pedig, mint kergetőző gyerekek, úgy szaladtak a felhők az égbolton, melyekből időről időre égi áldás érkezett. Amikor a komor fellegek tovatűntek a nap sugarai előmerészkedtek, de sokáig nem melengették a tájat, mert újabb esőt hozó sötét szürke, hatalmas pamacsok takarták el. Egy ilyen borulat után villámok táncoltak az égen és a mennydörgés mély, messzire hangzó hangja robajlott, melybe szinte beleremegett a táj. Ahogy csendesedni kezdett az eső, a nap elől tovaszaladtak a felhők és újra előbújt, vele együtt pedig, az egyik legcsodálatosabb égi jelenség tűnt fel, egy gyönyörű szivárvány, majd pillanatok múlva még egy, szinte közvetlenül mögötte. A szivárvány mögött még az elmúlt vihar sötét felhői díszlettek, a hátam mögül pedig a nap sugarai sütötték meg a tájat.A hatalmas ív külső része vöröses, míg a belső pereme ibolyaszínben tündökölt. A másik szivárvány halványabb színekkel büszkélkedhetett, mintha ő csak félősen megbújna mögötte és színei pedig úgy kezdődtek, ahogy a másik véget ért, azaz fordítva. A belső része volt vörös, míg a külső íve ibolya színű melyek sokkal halványabban rajzolódtak ki, mint a fő szivárványon. 

A szivárvány egy olyan optikai jelenség, melyet az eső vagy a pára cseppjei okoznak, amikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk. Akkor alakulnak ki, amikor a levegőben lévőn vízcseppeket a nap fénye alacsony szögből éri. Valójában a szivárvány nem az égbolt egy pontján keletkezik, hanem a mi, azaz a szemlélő és a Nap helyzetétől függően és minden esetben az égbolt azon részén figyelhetőn meg ami a nappal átellenes. A szivárványnak több változata is kialakulhat, leggyakrabban magányosan egyedül tűnhet fel az égbolton, de előfordulhat dupla és akár tripla is, de ennek nagyon kicsi az esélye. Azonban szivárvány színeit nem csak esős időben figyelhetjük meg, hanem vízeséseknél, apró harmatcseppekkel borított tisztásokon, melyek a makró fotókon jól láthatóan feltűnnek, vagy akár holdvilágos éjszakán is megláthatjuk, a hold korongja körül. De bárhol és bármikor is sikerül is megfigyelnünk ezt a különleges égi jelenséget, azt biztosra veszem, hogy a szemlélőjét rabul ejti a szépsége.