Az óév utolsó reggelén

Szajkó 

Csíz

 Széncinege

 Barátcinege

Széncinege hangja és a kis téli madárkórus

Az óév utolsó napja kellemesen enyhe, már-már tavasziasnak mondható idővel köszöntött ránk. Az égbolton, a lustán andalgó felhők mögül, a nap sugarai időről-időre előbújtak, és kellemes melegséggel cirógatták a természet ösvényeit és lakóit. A fák sudarában csízcsapat várta izgatottan, hogy őket, az ő testüket is átfűtse a téli napfény. Miközben pedig várakoztak, kedves hangjukon diskuráltak egymással, és mindenki folyton-folyvást a másik szavába vágva akart szóhoz jutni. Szeretem a csízeket, akik téli vendégként érkeznek hozzánk, a tőlünk északabbi tájakról. Kedves jelenlétükben, eleven viselkedésükben és csivitelő hangjukban októbertől egészen március végéig gyönyörködhetünk. Ezen a téli reggelen nekem is újra megadatott az élmény, hogy újra láthattam és hallhattam őket.

Talán a kellemes enyhe idő, talán a nap eleven fénye volt jótékony hatással a madarakra, mert ezen a reggelen újra, a szívemnek és a fülemnek legkedvesebb hangokkal telt meg az erdő ösvénye. A csupaszon, védtelenül álló fák sudarai felett, a már jól ismert holló pár rótta egyre nagyobb és nagyobb köreit. Egy-egy erőteljes szárnycsapás után, melynek suhogását tisztán hallani lehetett, vitorlázni kezdtek, és könnyedén utaztak a levegőben. Mindeközben mély, oly jól ismert „korrr-korrr” hangjukon beszélgettek egymással. Megálltam és percekig figyeltem őket a fák ágai közötti réseken. Ahogy telt az idő a két madár egyre közelebb és közelebb került egymáshoz, majd szinte teljesen összeértek éjfekete, a nap fényében csillogó tollaik. Jól láthatóan ez már a nász jele volt. Ez a pár, már évek óta itt költ a hegyoldal egyik szép sudárra nőtt tölgyfáján, és akárhányszor is összehoz velük a szerencse, mely nagyon gyakorinak mondható, mindig együtt, összetartva látom őket. A hollók hosszú éveken át párban járnak, sőt leggyakrabban egész életüket egymás mellett élik. Hiába van még tél, egyáltalán nem volt furcsa ez a nászrepülésük, hiszen ők már januárban neki kezdenek a fészkük tatarozásának, rendbehozatalának, mert enyhe teleken már februárban, de legkésőbb márciusban a tojó a tojásait melengeti otthonuk védelmében. Miközben kíváncsian szemléltem őket egészen furcsa hangon kezdtek egymással társalogni. Többször hallottam már ezt a különös hangot, mely fémesen, élesen csengő.

Ahogy utamon tovább haladtam a tölgyfa ágai közül egerészölyv hangját utánozta egy rafinált szajkó. „Hiéé-hiéé” kiáltása erősen és megtévesztően hangzott, de nem dőltem be a turpisságnak, tudtam, hogy egy csinos mátyás lapul a sűrűben. Nem tettem meg sok lépést az ösvényen, mire előttem jó 25-30 méternyire, egy barna, a környezetébe tökéletesen beleolvadó szép termettel megáldott madár tárta szét hatalmas szárnyait. Nos ő az ölyv volt, a szajkók legnagyobb réme, akinek hangját oly tökéletesen utánozni tudják. Élénk tekintetével, kifinomult hallásával jöttömet hamar észrevette, mire széttárta szárnyait, és eltűnt a fák sűrűjének a védelmében. Nem telt be sok idő, a rémült szajkó is megnyugodott, abbahagyta kiabálását, és az erdőre visszaszállt a csend.

Az ösvényen haladva a szederbokrok védelmében barna folt tűnt elő. Csinos őzsuta rágcsálta egyik zöld levelet a másik után, miközben figyelme egy pillanatra sem lankadt. Az ínséges téli hónapokban biztos betevőt jelent az őzeknek a hideg, fagyos időben is zöld szederlevél, melyek ősszel nem száradnak el. Letértem az ösvényről, és hagytam szegényt, hagy eszegessen, hisz ilyenkor minden betevő számít, mellyel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja.

Szépen lassan andalogva haladtam előre az utamon, amikor a talajt gondosan betakaró tölgylevelek között élénksárga kis bogyón akadt meg a tekintetem, mely egy kis színt lopott az uralkodó barna színek közé. Ez a fényesen sárga aprócska bogyó nem más volt, mint a fakín termése. A fakínnal általában a tölgyerdőkben találkozhatunk, melyek élete szorosan kötődik a tölgyfákhoz, hisz rajtuk élnek, ha pontosabban akarok fogalmazni, élősködnek, hiszen ők félélősködő növények. Ez annyit jelent, hogy fotoszintézisre képesek, de a vizet és a fejlődésükhöz szükséges egyéb tápanyagokat a gazdanövényből, az ő esetükben a tölgyfáktól szívják el. Ezzel sajnos károsítják, gyengítik az őket önkéntelenül tápláló fát és, ha elszaporodnak, akkor akár el is pusztíthatják azt.

Miközben megálltam és a sárga termést szemléltem, a nap korongja egyre magasabbra kúszott az égbolton. Nem sütött zavartalanul, mert a fellegek még ekkor is andalogva úsztak, újra és újra eltakarva a melengető sugarakat. Azonban a madarak boldogsága határtalan volt az enyhe reggelen, mely már a délelőttbe lopakodott. Széncinege hangolt a tölgy ágai között, és mintha sejtette volna, hogy még nincs itt az ideje a hinta dalocskájának, de ennek ellenére ő mégis megpróbálkozott vele. Félősen, de annál csengőbben hallatta egyik strófáját a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” csilingelt a dala, mely tavaszt lopott hirtelen a szívembe. A cinegét követték a csuszkák, akik ezen a délelőttön örömükben messze osonóan füttyögtek, majd kisvártatva barátcinegék kezdtek csacsogni, és egy jó 12-14 főből álló őszapócsapat, eleven cserregésével tette még színesebbé a téli rögtönzött kis madárkoncertet.

Az erdő az óév utolsó napján élettel, hangokkal, kedves motozásokkal telt meg, melyben órákat tudnák eltölteni, hisz a szívemnek igazi boldogságot és örömet jelentenek ezek a pillanatok.   

   Fakín

 Téli tölgyes

Hirtelen jött havazás

Balkáni gerle

Balkáni gerle

Szajkó

Szajkó

Egy karácsony előtti, havas délelőttön született történettel és fotókkal szeretném az idei esztendőt elbúcsúztatni. Fogadjátok sok szeretettel.
A karácsony előtti napokban kemény, -15 fokos hideg és vastag, több mint 20 centiméteres hótakaró vette uralma alá az erdők, mezők ösvényeit. Az éjszakák a csillagok és az egyre növekvő hold fényében ragyogtak. Hiába terítette le az este sötét fátylát az erdőre, az éjszakai égbolt lakói és a vastag, mindent beborító hódunna olyan világossá varázsolta a kiserdőt, hogy az ablakomból tisztán látni lehetett a fák között, élelem után kutató őzeket. Szeretem ezeket, a téli éjszakákat, figyelni az erdő titkos, sötétbe burkolózó életét, mert egészen különleges érzéssel és hangulattal tud eltölteni.

A derült napok után csütörtök reggel hirtelen jött havazás vette kezdetét. Az égboltot nehéz, szürke fellegek borították be, majd alig, hogy kivirradt, elindultak útjukra az első, egészen aprócska hópihék. Most nem táncoltak, nem időztek sokáig a levegőben, hanem egészen gyorsan, mint akiknek sietős dolguk akadt szaladtak lefelé a talaj irányába, ahol már a nemrégiben aláhullott társaik várták őket. Ahogy teltek a percek úgy jelent meg egyre több és több pihe a levegőben, majd kisvártatva olyan sokan lettek, hogy alig lehetett az erdőig ellátni. A szép nagy, hízott pelyhek pedig egyre csak vastagították, az amúgy is méretes hódunnát.

A hirtelen jött égi áldás a szokottnál is több vendéget terelt be a kertem etetőihez, melyekben bőséggel megpakolt, finom falatok várják napról-napra az éhes csőrű és szájú látogatóimat. Szajkók igazi kis hada érkezett az erdő felől, és láttak neki a reggelijüknek. Mellettük még nagyon sok széncinege, barátcinege, kékcinege, nagy és közép fakopáncsok, csuszkák, eredi pintyek, mezei verebek, egy félénk vörösbegy és a soha nem hiányozható gerlepár is tiszteletét tette. Miután a mátyások és a gerlék jóllaktak, a fák ágain, felborzolt tollaikba burkolózva tűrték a fagyos hideget és a szűnni nem akaró sűrű havazást. A cinegék nem pihentek, egy pillanatra sem álltak meg, egyik magot a másik után hordták a bokrok védelmébe, és hegyes kis csőrükkel ügyesen törték meg azokat. A nagy fakopáncsok ezen a reggelen is az etetők urai szerettek volna lenni, mindenkit csak űzték, hajtották és zavarták, fajtársaikat és a többi tollas vendéget is. De a többi madár szemfülessége határtalan volt, így időről-időre ügyesen cselezték ki az uralkodni vágyó harkályokat.

Kisvártatva kedvenc kis mókusvendégem is megjelent. Az erdő irányából érkezett, lábait gyorsan egymás után szedte, miközben a fák ágain megpihent havat a mélybe taszította. Amikor a diófám törzséhez ért tanácstalanul álldogált, láthatóan semmi kedve nem volt a nyakig érő hóba belegázolnia, de nem volt más választása. Így gyors, szinte szemmel alig követhető mozdulatokkal viharzott a havon, miközben hatalmas ugrásokkal próbálta elérni, hogy minél kevesebbet tartózkodjon a hideg, fagyos égi áldásban. Gyorsan a rejtekhez ért, egy szem diót a szájába vett, és ugyanolyan gyorsasággal, mint ahogy jött, újra a diófa ágai között termett. Miután jóllakott elindult az erdő felé, hogy meleg fészkébe megpihenjen és megbújjon a zord idő elől. 

A vastag hó, a kemény fagyok minden kis erdőlakó életét kemény próbatétel elé állítja. A természetben egyre nehezebben tudnak hozzájutni az élelemhez, ezért nagyon nagy könnyebbséget és biztonságot jelentenek nekik az egész télen át, folyamatosan megtöltött madárbarát kertek etetői. Mely etetők minden áldott napon, az etetési szezon kezdetétől a végéig kiadós lakomával várják az éhes és didergő kis tollasokat. Ha lehetőségetek adatik, Ti is gondoljatok a természet ösvényein élő kedves madarakra, és helyezzetek ki nekik egy kis elemózsiát. A segítségetekért cserébe pedig meglássátok, mennyi kedves megfigyelési élményben és boldog pillanatban lesz részetek, ezeken a borús téli napokon is.  

Széncinege

Mókuska

Téli erdő, imádom ezt a kilátást

A negyedik vasárnap angyala

Áldott, Békés és Szeretetben Gazdag Karácsonyi Ünnepeket kívánok Nektek szeretettel!

A negyedik vasárnap angyala

A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, halványlila lepelbe öltözött angyal jelenik meg az égbolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, azt pengeti, és közben szépen énekel hozzá. De ahhoz, hogy meghallhassuk, szívünk tiszta kell, hogy legyen, és jól kell figyelnünk. A Béke nagyszerű dalát énekli, mely a karácsonyi gyermekről és Isten birodalmáról szól, mely eljő majd a Földön. Sok kis angyal kíséri a nagy angyalt, együtt énekelnek és örvendeznek a mennyben. Daluktól valamennyi mag, mely a földben szunnyad, felébred, és maga a Föld is figyel.

Hófödte decemberi reggelen

Nagy fakopáncs hím

 Szajkó

 Szajkó

Szombat kora reggel sötétszürke fellegek ülték meg az égbolt minden szegletét, még a legrejtettebb zugokban is a félhomály uralkodott. A virradat nehezen köszöntött rá az erdőre, és mintha ezen a reggelen esze ágában sem lett volna átadni a helyét a nappali világosságnak. Majd egészen lassan, komótosan csak helyet nyert ezen a reggelen is. Nyolc óra felé járt az idő, amikor könnyed pihék kezdtek el táncolni a mozdulatlan levegőben. Ahogy teltek a percek egyre több és több kristály érkezett fentről a magasból és halk, szinte alig hallható csilingelő zenéjük betöltötte a tájat. A milliónyi hókristály újra felfogta a fényt és a reggeli világosságot. De mégis oly csodálatosan szép volt az idei első, igazi havazás. Örömmel néztem táncukat, mintha felhőtlen jókedve kerítette volna őket is hatalmába. Csak könnyedén lebegtek, és mintha eszük ágában sem lett volna célhoz érniük. Végül annak rendje és módja szerint mindannyian betöltötték rendeltetésüket, és egyre-egyre vastagodó bundába öltöztették az erdők, mezők ösvényeit. Puhán feküdtek rá mindenre, ami az útjukba került, súlytalan fehér takaróval fedték be a fák, a bokrok csupasz ágait, a fűszálakat, és a talajon pihenő őszi avart.

Az égbolt kiszakadt dunnájából egész álló nap, egész este csak hullottak és hullottak a könnyed pihék, egy kósza pillanatra sem hagyott alább a havazás.

Vasárnap reggel, amikor felébredtem és kinéztem az ablakon szívemnek a legkedvesebb téli látvány fogadott. Advent harmadik vasárnapjára a természet a legszebb és legcsillogóbb felöltőjébe burkolózott, az utánozhatatlanul fehér hó ruhába. Több mint 20 centiméter vastagon pihentek a kristályok, mindent beleptek a természet minden egyes szegletét, és minden lakóját.

Az erdő ösvényén a csend uralkodott, melyet egy korán ébredő csuszka pár eszmecseréje tört meg. „Tveet-tveet” kedves csacsogásuk, mintha meglepetten csengett volna, talán arról beszélgettek, hogy merre induljanak élelem után, hisz a vastag hó mindent beborított, nehéz helyzet elé állítva az erdő tollas kis lakóit. Kisvártatva a csuszka pár diskurzusába a széncinegék és a kék cinegék is bekapcsolódtak, mintha mindenki a másik szavába akart volna vágni, és mindenki a saját ötletét szerette volna közzé tenni. Ekkor hirtelen a csilingelő madárcsipogásoknak a szajkó recsegő hangja vetett véget, és, mint egy döntőbíró állt pöffeszkedve, felborzolt tollakkal a fa hóval fedett ágán, oktatva a többieket. Mindenki csak állt és némán figyelt, még a nagy fakopáncs is mozdulatlanságba burkolózott, abbahagyva az öreg fa gyógyítását. Majd amilyen hirtelen rákezdett mondandójára, olyan hirtelen abba is hagyta, széttárta kék tolldíszt viselő szárnyait, egyet még morgolódott felszállás előtt, és tovarepült a kiskertem irányába. A többiek pár pillanatig még tanácstalanul álldogáltak, majd követve a szajkót ők is útjukra indultak. Az erdőre visszaszállt a csend, csak a hópihék halk zenéje lopakodott tova a fák törzsei között, amikor egy-egy tollas lakó a mélybe taszította az ágakon megpihent takarót, és hirtelen olyan volt, mintha újabb havazás kezdődött volna. A tájat csak a hónak a fehérje és a fák, bokrok ágainak a barnája uralta, egyéb szín nem volt látható, és talán ez még ünnepélyesebbé varázsolta ezt a decemberi vasárnap reggelt. A vastag hóval fedett ösvényen őzek és vaddisznók patáinak nyomai rajzolódtak ki szépen sorban haladva egymást követve. Majd a vaddisznók láthatóan letértek az útról, és betevő után kutathattak. A friss hó feltúrva állt, melyet száraz levelek díszítettek, amik közül talán valami kis élelmet sikerült előbányászniuk.

Könnyed sétám után lassan hazafelé indultam, és ahogy közeledtem a kiskertem felé úgy lett egyre jobban hangokkal telt a levegő. Az etetőimnél rengeteg madár vendégeskedett, akik egymásnak átadva a helyet, alig győzték éhségüket csillapítani. A téli csendet az ő kedves csipogásuk, önfeledt csacsogásuk törte meg, nagyon nagy örömömre.      

 Hófödte tisztás és hűséges kis társam Bogyó

 Kékcinege

A harmadik vasárnap angyala

A harmadik vasárnap angyala

Advent harmadik vasárnapján egy fehéren ragyogó angyal jön le a Földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakozik a szívében, és megérinti a fénysugarával. Azután ez a fény ragyogni kezd az emberek szemében, és elér a kezükhöz, lábukhoz, egész testükhöz. Így, még aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, és hasonlítani kezd az angyalokhoz, feltéve, hogy tiszta szeretet lakozik a szívében. Ezt a fényt azonban nem láthatja minden ember. Csak az angyalok látják, és azok, akiknek szintén ott van a szemében ez a fény. Csak ha ott van a szemünkben ez a fény, akkor mehetünk el a karácsonyi gyermekhez, a megváltóhoz és láthatjuk meg őt.

Látogatás egy új mesebeli világba

Szerintem nem mondok el azzal újdonságot magamról, hogy mennyire szeretem a természet kincseit felfedezni, és amennyire tőlem telik egyedi módon megörökíteni. Szeretem átadni Nektek kedves olvasóim az általam látottakat, az átélt élményeimet és azt a sok szépséget mellyel a természet időről-időre megajándékoz. A fotóim elkészítésénél mindig arra törekszem, hogy azt lássátok Ti is, amit akkor én láttam, abban a pillanatban, amikor a természet megadatta bármelyik kis alanyommal a találkozást. Időt nem sajnálva próbálom megragadni a pillanat varázsát, mely pillanat egyszer adatik meg az ember életében.

Vasárnap délelőtt egy nem mindennapi, antik objektívet volt szerencsém kipróbálni, mely ezentúl, fontos kis társam lesz a kirándulásaimon. Ez a régi idők orosz objektíve teljesen manuális módon működik, mely megadja számomra a fotózás egy másfajta, eddig ismeretlen élményét. Úgy érzem, vele, egy új világ nyílik meg előttem, és lehetőséget ad rá, hogy a természet különleges, szinte már a mesébe illő arcát mutassam majd meg Nektek.  

Így a tél elején nem sok téma akad a növények, a rovarok fotózására, de erdei sétám alkalmával szerencsére sikerült találnom egy kedves kis gombacsoportot, és egy csodás élénk rózsaszín terméseket rejtő csíkos kecskerágó bokrot, melyek kiváló alanyaim lettek az objektív kipróbálására. Ezek a képek melyeket most Veletek is megosztok, az első próbálkozásaim, és be kell, hogy valljam engem teljesen magával ragadott nem csak a használata, hanem a fotók egyedi hangulata, ahogy visszaadják a természet varázslatos szépségét. Jól tudom, hogy van még mit tanulnom, finomítanom, hisz össze kell, hogy hangolódjunk egymással, mint az összes többi objektívemmel, de már most érzem, és ki merem jelenteni, hogy sok szép percet és élményt fogunk együtt átélni és eltölteni. Ezeket az élményeket pedig, mint eddig is, Veletek is meg fogom osztani.     

Csíkos kecskerágó

Csíkos kecskerágó

A második vasárnap angyala

A második vasárnap angyala

A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.