A nyár első napján

Kék cinege fióka 

Fehér madársisak 

Akácerdő

Az erdő rengetegében 

Az ég kéklő tengerét csak egy-két kósza felhő töri meg, mint némán andalgó kishajók utaztak tova, messze elkerülve a Napocska fénylő korongját, akinek mosolygó arca mindenki szívébe boldogságot lop. Sugarai gyöngéden fésülik a tájat, a fák hamvas zöld sátrát, és hol itt, hol ott be is bújnak, de csak az elevenebbek, akik az apró réseket könnyedén meg tudják lelni. Ilyenkor pedig gyönyörű fényjáték, az árnyak titkos előadása veszi kezdetét. Mintákat rajzolnak a nyirkos földre, ami kellemesen illatozik, a fák törzseire, akik délcegen állnak egymás mellett, összekulcsolt karokkal, egymásba fonódva, mint örökös jó barátok. 

Hiába süt a Napocska, hiába szórja fényét, a völgybe alig jut be valamennyi kevéske belőle. A titokzatos félhomályban, fehér madársisakok élnek. Nyúlánk szárukon üde zöld levelek és fehér virágok díszlenek.  

Fejem felett, a lombsátor védelmében titkos otthonok, aprócska életeket rejtő hajlékok lapulnak. Lakóik egyre elevenebbek, egyre nagyobb hanggal bírnak, és talán egyre éhesebbek is. Csipogó kiáltásuk erről árulkodik. De nem csak én gondolom így, hanem szüleik is, akik csak keresnek, csak kutatnak, hogy teljesítsék a lehetetlent, jóllakatni egy egész feszekalj fiókáit. Minden tőlük telhetőt megtesznek, mindent alaposan átkutatnak, minden apró rovarságot nyakon csípnek és már reppennek is tova, vissza a folyton-folyvást kolduló fiókákhoz. De már nem csak a fészkek, odvak rejteke vigyázza a madarak új nemzedékét, hanem a fák ágai, a bokrok gallyacskái között, amik levelekkel dúsan fedettek ott lapulnak, ott izegnek-mozognak. Cingár hangjukkal van tele az erdő, ahogy szüleiknek jelzik hol létüket és szűnni nem akaró éhségüket. Széncinegék, barátcinegék, csuszkák, nagy fakopáncsok ifjai hangját hozzá felém a könnyed nyári szellő. 

Az akácerdő talaja saras, az elmúlt hetek kiadós esőinek nyomát őrzi. Az apró pocsolyákba, a kis tavakban a Nap sugarai csillognak. Ide még könnyedén be tudnak bújni, hiszen az akácfák most kezdik el üde zöld leveleiket bontogatni. Ilyenkor már virágok, édes illatokat szóró, fehér virágok szoktak rajtuk díszleni, de most még csak az első virágok jelentek meg rajtuk. Későn jött a jó idő, későn jött a kellemes meleg és ők is magukon viselik a hideg tavasz emlékét. 

Az erdőben ösvények vezetnek, vadak nyomait elevenen őrző ösvények. A nedves, saras földben vaddisznók, őzek, szarvasok patái rajzolódnak ki. Mesél nekem az erdő, újszülött borjakról, akik anyjuk nyomában szedék aprócska lábaikat, csíkos kis vadmalacokról, akik elevenen szaladgáltak, semmivel sem törődve, élvezve a gyermekkor minden pillanatát, óvatosan baktató rókákról, akik az éjszaka sötét leple alatt vadásztak, csillogó szemekkel, amikben Hold fénye ragyogott. Valahol nem messze tán róka ifjak várják őket haza, korgó gyomrú, nyughatatlan apróságok, makulátlan vörös bundába bújt kölykök. 

Az erdő madarak dalától hangos. Flótáznak az énekes rigók, tisztán cseng daluk. Az egyiknek az énekéből a macskabagoly nyávogó hangját olvasom ki, megtévesztésig hasonlít rá. Strófáikat szórják a vörösbegyek, nevüket ismétlik a csilpcsalpfüzikék, a barátposzáták mintha mindenkit túl akarnának harsogni, könnyű nekik, hisz gyönyörű hangokat tudnak elvarázsolni a torkukból. Az egyik barátka éneke a vadszeder bokor mélyéből szól, nem lehet tőlem messze, de a sűrűség elrejti őt, védelmezőn fonja körbe testét. Fenn az erdő felett holló száll. Szárnyainak suhogása jelzi mennyire alacsonyan repül. A madárkoncertbe becsatlakoznak az erdei pintyek is és a messziből hallom egy éj fekete ruhás rigó énekét is. Az egyik fa mohás törzsén barátcinegék kutatnak. Ketten vannak, talán egy pár. Alaposan, odafigyelve szemlélik a puha, zöld moha kincseit. Egészen közel vannak hozzám, megállok és figyelem őket. Nem zavartatják magukat a közelségemtől, mit sem törődve velem, zavartalanul kutatnak. Az egyik egy pókot talál, duzzadt hasa a cinege csőrében pihen, majd egy pillanat alatt eltűnik, finom falattal gazdagítva megtalálóját. Hirtelen az egyik cinege széttárja szárnyát és távozik, pár pillanat és a társa is követi. Én nem megyek tovább, maradok, leülök a mellettem nyugvó farönkre. A puha moha hívogató, kellemes ülést adó, az erdő ezer hanggal telt, maradásra kényszerít. A fejem felett valaki óvatosan motoz, cingár, alig hallható vékony hangon csivitel. Hiába a hangos madárkoncert, a vékonyka hang mintha kiválna belőle. Aprócska madárka ül az akácfa ágán, pelyhes tollait a szél borzolja, testét a Nap melege cirógatja, melyben szó szerint csillog pihe-puha ruhácskája. Ellenfényben van, kamerám felé irányítom, óvatosan figyelem őt. Ki lehet? Alig látom, színezete a Nap fényébe veszik, de szépen lassan kirajzolódik előttem, hogy bizony ő egy talán pár órája fészkét hagyott kék cinege fióka. Csőre elárulja mennyire fiatal, hogy mennyire újdonság neki még a hatalmas erdőség, az idekint elterülő nagy világ. Csak áll, közben néha igazít, egyet, egyet tollain, mintha csinos akarna lenni a nagybetűs életben. De egy tapodtat sem mozdul, csak egy helyben áll, közben újra és újra vékony, alig hallható hangján csipogni kezd. Hiába a hangos madárkoncert, szülei tisztán hallják őt, és nagyon jól tudják apróságuk hol lapul. Újra és újra finom falatokkal érkeznek. Távolabbról ugyanilyen cingár hangok osonnak felém, talán testvérei hangja. Csöndben ülök, és figyelek, nézem a kis család életét. Testem a vadszeder bokrok takarásába veszik, ők pedig tudomást sem vesznek rólam. Nyugodt vagyok, hisz látom és érzem nem zavarom őket. Csak ülök és figyelek, hagyom hogy meséljen az erdő, hagyom, hogy újabb élményekkel gazdagítson, hogy a történet folytatását Nektek is el tudjam mesélni.

Vaddisznó patájának nyoma 

Vaddisznó túrás

Széncinegék fészek hagyott fiókái

Tavasz végén ezernyi titkot rejt az erdő. Az ösvények fölé üde zöld sátrat terít a természet, melynek védelmében aprócska életek lapulnak meg. Az ágakon pihenő levelek sokasága féltőn fonja körbe a fészkeket. Egyikben - másikban tojások, az új élet ígéretei rejtőzködnek az anyai ölelésében, vannak amikben sárga csőrű, egész álló nap könyörgően csipogó fiókák lármáznak, mint akik menten éhen vesznek, és olyan hajlekok is akadnak, amik már lakók nélkül álldogálnak. 

Az erdő rengetege, cingár, esdeklő könyörgésektől hangos. Mintha minden fán, annak minden ágán aprócska széncinege ifjak csacsognának. A lomb védelmezi őket, csak néha - néha kerülnek szemeim elé, de hangjuk betölti az erdő minden szegletét, még a völgy legeldugottabb zugát is. "Te-te-te, te-te-te, mama, papa jer ide! Finom hernyó hozzatok, hisz már éhes is vagyok!" Számomra így cseng rimánkodó strófáik. Hiszen éhesek, folyton - folyvást éhesek, pirkadattól alkonyatig szüleiknek könyörögnek, megállás nélkül. Ők pedig nem ismernek fáradságot, boldogan reppennek ágról - ágra, fáról - fára, hogy gyűjtsék, serényen szedegessék az erdő kínálta finom falatokat, amikből az esős hetek után nincsen hiány. Hernyók, legyek, pókok, szúnyogok sokaságát rejtik a fák leveleinek sűrű rengetege. Ők pedig éber tekintetükkel ügyesen megtalálják a finom csemegéket. Ügyesen nyakon csípik a rovarságot, és már viszik is a zajongó ifjaknak, hol az egyiknek hol a másiknak, hol a harmadiknak és így tovább. Mindenkinek jut, minden apróság jól lakik, és cseperedik egyre nagyobbra és nagyobbra minden áldott falat után.

A széncinege szülők miután fiókáik elhagyják fészküket még bő egy hétig táplálják csemetéiket, egészen addig, amíg teljesen önállóak nem lesznek. Miután a fiatalok már tudnak önmagukról gondoskodni a családi kötelékek felbomlanak, és mindenki saját boldogulását kezdi el keresni. Ilyenkor nyár elején a szülők még egyszer költésbe kezdhetnek, de fészekaljuk kevesebb utódból áll, mint az első költés idején. Ahogy az akácfák leveleiket bontogató rengetegében sétáltam újra és újra megálltam, hiszen épp egy cinege család legifjabb tagjai kérlelték szüleiket. Ahogy figyeltem őket csak a hímet láttam. Szegény csapzottan, kimerülten térült - fordult, csőrében mindig más és más betevő lapult. Amikor újra és újra egyik - másik fiókája mellé reppen látszott, hogy a kicsik milyen jól tápláltak apjuk mellett. Nem is csoda, hiszen szegény egy pillanatra sem állt meg, mint akinek egy lélegzetvételnyi ideje sincsen. Csak reppent ide, reppent oda, hogy mindenkit jól tudjon lakatni. De mintha a kicsiknek a gyomra végtelen lett volna. Óriásira tátott csőrrel várták az újabb és újabb csemegéket, miközben szárnyaikat rebegtették, mintha ezzel próbáltak volna kedveskedni apjuknak. A tojó nem mutatkozott, talán már a következő költés tojásait melengeti, melyekben aprócska életek lapulnak. 

Fészek hagyott seregély fiókák

A seregély pár, fészek hagyott fiókáinak hangjától hangos a kertem. A diófa, éppen leveleit bontogató ágai között gubbaszt két aprócska madár. Testüket védtelenül éri a hideg eső, a levegő hűvös alig éri el a hőmérő higanyszála a 10 fokot. A szívem szakad meg miközben az ablakból figyelem őket. A lehető legrosszabb időpontot választották a kirepülésre. Tegnap még az odú védelméből szűrődött ki könyörgő hangjuk, de mára elérkezettnek látták az időt, hogy életüket idakint, az erdő fáinak védelemben folytassák. Az időjárás azonban nem kegyes hozzájuk, én pedig nagyon féltem őket, hiszen még aprók, esetlenek és szó szerint bőrig vannak ázva a hideg időben. Szüleik, amennyire csak tőlük telik finom falatokkal megpakolt csőrökkel éreznek hozzájuk, a kicsik pedig, amint meglátják közeledésüket, jellegzetes hangjukon, amennyire hangosan csak tudnak jeleznek nekik. Hatalmasra tárják csőrüket és egy szempillantás alatt elnyelik a laktató csemegéket. Szerencsére a fűszálak védelmében, a fák levelein, rengeteg a hernyó, a rovar, amik biztos betevő nekik. Ha jó idő nincs is, de testüket erősítő falatokban nincsen hiány. 

Sajnos az előrejelzés még holnapra sem jósol javulás, sőt az éjszaka meg hidegebb levegővel fogja átjárni az erdő fáinak rengetegét. Most a Napocska mosolygó, melegséget és erőt eladó arca kellene, most arra lenne Nekik a legnagyobb szükségük, de esélyét sem látom, hogy az égbolt minden szegletét betakaró fellegek mögül elő tudna bújni. Egy pici rés, egy kósza lyukacska sincsen. A szürke fellegek egymásba szoros összekapaszkodva terülnek el az égen. 

Mást nem tudok tenni, csak reménykedem, hogy épségben át tudják vészelni ezt a hatalmas kihívást, az időjárás nehéz terhét, ami idekint fogadta őket a nagyvilágban.

Erdei csengettyűk

Fürtös salamonpecsét 

Az idei esztendő tavaszán, a szokottnál is nehezebb az erdő lakóinak az élete. A talaj száraz és repedezett, nedvesség csak a mélyebb rétegekben nyugszik. A fák odvaiban megbújó rejtekek üresen, víz nélkül álldogálnak, akárcsak a talajon a kisebb, nagyobb medrek. Mindenki a kiadós csapadékról, az éltető, erőt adó vízről álmodik és utána sóvárog. Azonban nem csak a csapadék hiánya az, ami próbatétel elé állítja az erdő lakóit. Az elmúlt pár nap kivételével a hideg, a gyakran fagyos éjszakák, a hűvös nappalok és a viharos szél nehezíti az életüket. A szokottnál jó három hetes, szinte egy hónapos hátrányban van az élővilág. A fák ágain félősebben bújtak elő az üde zöld levelek, árnyékukban a tavaszutó virágai még csak most kezdenek óvatosan kibújni az avar vastag dunnája alól, pedig ilyenkor már teljes pompájukban szoktak ragyogni. De így kell elfogadni, ez egy ilyen, kicsit furcsa kikelet. A lényegen pedig semmit sem változtat, még ha később is, de láthatom mindannyiukat. 

Jelen történetem az tavaszi erdő aprócska csengettyűiről fog szólni, akik nem mások, mint a fürtös salamonpecsétek. A természetnek hála, az erdő rengetegében több helyen is meglelték otthonukat, azonban a csapadék hiánya, a hűvös levegő őket is, mint a többi tavaszi virágot nagy próbatétel elé állította, melyet nem mindegyik tudott teljesíteni. 

A fürtös salamonpecsétek nem szeretik a szárazságot. Ha nincs számukra elegendő nedvesség, ha a tavasz nem tartogat kellő esőzést, nem tudnak teljes szépségükben ragyogni. Ez az idei esztendő pedig nagy bánatomra ilyen. Nem szeretem látni, amikor a természet lakóinak sanyarú, nehéz a sorsa, melyet most az erőt adó víz hiánya okoz. 

A szokottnál sokkal, de sokkal kevesebben vannak, és alig akad pár tő, akik virágaikat tudják dédelgetni. Legtöbbjük testén csak levelek díszlenek. Akiknek azonban megadatott az erő, hogy virágokat is tudjanak nevelni, ők jelenleg bimbósan álldogálnak az erdő rengetegében, a zöldellő fák árnyékában, és bizakodnak, hogy egy felhőcske megáldja őket az erőt adó vízzel. 

Az időjárásnak hála, az elmúlt éjszaka kisebb eső áztatta meg az erdők és mezők ösvényeit, egy kis nedvességet adva, szomjasan álldogáló lakóinak. Még ha nem is sok volt, de több, mint a semmi, és ilyen nehéz időszakban a kicsit is nagy becsben kell tartani. Hiszen minden áldott csepp élettel tölti meg őket. 

Tavaszi virágok pompájának vége a bükkerdő ösvényein

Bogláros szellőrózsa 

Az idei tavasz más volt, mint a többi. Az erdők, mezők ösvényeit dédelgető kellemes meleg levegő nehezen érkezett meg. Hiába köszöntött be az április, a május, a természet ösvényeire újra és újra a fagyos éjszakák lopakodtak hangtalan, de a nappalok sem hozták el pár nap kivételével az igazi kikeleti időjárást. 

A tavaszi virágpompa a bükkerdő szerte ágazó ösvényein, a délcegen álló fák rengetegében a végéhez közeledik. A fák ágain egyre több és több üde zöld levél díszlik, napról-napra egyre sokasodnak, pláne az aranyat erő májusi esők után. A lombsátor szépen lassan összezáródik, egyre kevesebb fényt engedve be a talajra. A Nap cirógató sugarainak útját már a levelek állják, csak imitt-amott tudnak belopakodik, a réseken, ahol utat találnak maguknak. 

A növények egy csoportja a lombfakadás előtt virágzik, amikor még bőséges fény jut el a talajra. Mire a fák és bokrok levelei kihajtanak, ezek a néhány hétig látható virágok eltűnnek, már csak az értő szem veheti észre árulkodó zöld levelüket az aljnövényzet sűrűjében. A föld alatt azonban ekkorra már ott nyugszanak a jövő magjai, azok a gumók, amelyek tartalékaiból a következő kora tavaszi virágzáshoz elegendő tápanyaghoz jut a növény. Nekik köszönhetően jövő tavasszal, ami most még oly elérhetetlennek tűnik, újra a virágok színes pompájában tudunk majd gyönyörködni erdei sétáink során. 

Közép fakopáncs különleges hangja

Tavasszal az erdők ösvényein szó szerint zsong az élet. Madarak csengő dalait repíti a langyos szellő, jóleső érzéssel töltve meg szívünket. Ám, ami a mi fülünknek kedves koncert, számomra a világ legszebb koncertje, az a tollas barátainknak fontos mondanivalókat közvetítő hangok sorozata, amelyek elsősorban fajtarsaiknak és párjuknak szólnak. 

Ha értő füllel járjuk az erdők szerte ágazó ösvényeit, figyeljük tollas barátaink hangját, viselkedését, akkor gyakran mi is megérthetjük a madarak mondanivalóját, közlendőjét.

Ma egy egészen különleges hangról fogok mesélni Nektek, egy nyávogó, panaszosnak tűnő hangról, és ennek az előadójáról, aki nem más, mint egy harkály, egészen pontosan a közép fakopáncs. 

A tél második felében, a harkályok egyre gyakrabban hallható dobolással kezdik el revírjük, területük határait kijelölni. Azonban dobpergés szerű előadásukat nem csak a fenségterületük kijelölése használják, hanem a hímek ezzel próbálják a tojók kegyeit is elnyerni. De a közép fakopáncs más előadást alkalmaz, őt dobolni nagyon ritkán hallhatjuk, viszont egészen egyedi hanggal, harkályoktól igencsak szokatlan előadással jelölt ki revírjét, és próbálja a tojót elkápráztatni, udvarolni szíve választottjának. Ez pedig a nyávogásra megtévesztésig hasonlító hang, pontosabban fogalmazva hangok sorozata. Egészen furcsa hallani ezt az erdő fáinak a sudarából, de egyáltalán nem hihetetlen. 

Pár napja, amikor az erdő ösvényén szedtem a lábam, a természetnek hála újra átélhettem, újra hallgattam a közép fakopáncs különleges előadását, amit sikerült is rögzítenem. 

Kora délután volt, a Nap akadálytalanul ontotta melegét a kéklő égbolton, a lassan andalgó, kósza felhők nem állták az útját. A fák rengetegét kellemes meleg, a kökénybokrok virágainak édes illata járta át. Széncinegék, barátposzáták, vörösbegyek, erdei pintyek, énekes és feketerigók dala osont végig a sudarakban, jóleső érzéssel töltve meg szívem. Miközben a madarak koncertjében gyönyörködtem, furcsa hang ütötte meg a fülem. Furcsa, de ismerős hang, hiszen hallottam már máskor is. Kamerámat a hang irányába fordítottam, bízva benne hátha sikerül a hang tulajdonosát, a közép fakopáncsot is rögzítenem. A természetnek hála sikerült. Hiszen az akácfa koronájában kutatott, ágait vizsgálgatta, közben pedig újra és újra hangját hallatta. Nem volt egyedül, párja is ott volt tőle nem messze, akinek az előadása szólt. Egy kis ideig időzítek, majd szárnyaikat széttárva, egymást követve, a tölgyerdő felé vették az irányt. Nagy az esélye, hogy a tölgyes egyik korhadó fájában lapul a pár odúja, hiszen gyenge csőrük miatt, csak puha fába képesek otthonukat megácsolni. A odúkészítés munkálataiban pedig mind a tojó, mind pedig a hím fontos szerepet vállal, akárcsak a tojások melengetésében és a fiókák felnevelésében.  

Hazánkban természetvédelmi oltalom alatt álló madarfaj, valamint Natura 2000 jelölőfaj, természetvédelmi értéke 50.000 forint/egyed.

Tyúktaréj

Az üde lomberdőkben ilyenkor tavasszal sorra szirmaikat bontogatják a szebbnél-szebb vadvirágok. Fehér, rózsaszín, lila, sárga, zöld színeket szőnek a természet virágszőnyegébe. Mindannyian gyönyörűek, mindannyian fontos tagjai az erdők ösvényeinek, hogy kikeletkor a fák rengetegét is édes illatok járják át. 

Az egyik aprócska termetű virág a tyúktaréj, akinek virágai szinte alig látszanak ki az avar puha dunnája alól. A természet gyönyörű kinézettel áldotta meg, hiszen a Nap sárgájában pompázó virágai olyanok, mint a földre pottyant csillagok. 

A délceg fákkal büszkélkedő bükkerdőben is meglelték otthonukat, és áprilisban, amikor a lombkorona még csupaszon áll fejük felett ők is virágaikat nevelgetik, sárga színt lopva az erdő virághímes szőnyegébe.