Téli erdő kincsei

Vörös róka 

 Vörös róka

 Borz lábnyoma

 Vadcsapás

 Közönséges boróka

 Fakín

 Gubacs a tölgyfa levelén

 Csertölgy makkok

 Csertölgy makk

 Közönséges fagyal

Amikor a természet szerteágazó ösvényeit járom, nyitott szemmel és füllel haladok az utamon. Hisz annyi apró kincs lapul a fák, a bokrok, vagy éppen az avar árnyékában, annyi halk nesz oson tova a szél könnyed szárnyán, melyek csak arra várnak, hogy észrevegyük, megismerjük és megcsodáljuk őket. Én pedig mindent meg szeretném ismerni, minden kincsét melyet feltár előttem.

A kellemesen enyhe idő múlthéten vasárnapjának a reggelén, engem is a szabadba csábított. Sejtettem ahol már nem lesz hólepel, ott sár lesz, nagyon nagy sár, de annyi baj legyen, kedvem ez nem szeghette. Az égbolton szürke felhők kavarogtak, és vékony ködtakaró ülte meg az ösvényeket. Éppen, hogy indulni készültem egyik kedves látogatómon akadt meg a tekintetem, a szép vörös bundát viselő róka komán. Az erdőszélén állva keresett kutatott, talán éjszaki portyája húzódott el, és a világosság még a szabadban érte. Rám nézett, majd tovább folytatta a keresést, egyáltalán nem hozta zavarba a jelenlétem, én is figyeltem őt, majd valami csemegét a szájába vett rágott rajta kettőt, lenyelte, útját pedig tovább folytatta a sűrű fák irányába.

Rég nem hallottam ilyen kedvesen elevennek az erdőt. Csuszkák füttyögtek, olyan teli torokból, hogy egészen messzire száll az előadásuk. Széncinegék énekelték a tavaszt váró dalocskájukat, mely strófákba a kékcinegék is becsatlakoztak. Úgy gyöngyözött az énekük, mint a kis patak vize, mely dallamok a nap kellemesen melengető sugarait is előcsalták. Ahogy a sugarak előbújtak, úgy lett a hangoktól egyre teltebb a levegő, sorra nyíltak meg a madarak csőrei, melyekből a strófák kedvesen csilingeltek.

A domboldal, naptól rejtett részén még hófoltok tarkállottak, mely foltok az arra járt erdőlakók nyomait őrizték. Szavasok, őzek, vaddisznók, patái, rókák mancsai, és egy különleges lenyomat, amilyet eddig még nem láttam, csak határozó könyvekben, ezt pedig nem más hagyta maga mögött, mint az igazán csinos, éjszakai életet élő borz. Többször is felvette őt a vadkamerám, éjszaka láttam már én is, amikor az erdőszélén cammogott, de sajnos fotót még nem tudtam róla készíteni. Minden estre a nyomának is nagyon megörültem, és annak, hogy itt él ő is ebben a szép, nagy erdőben.

Tovább haladva utamon, a hófoltok teljesen eltűntek, olvadt levét, szomjasan nyelte el a föld. Utam alatt nyitott szemmel kerestem, a téli erdő kincseit, azokat a szépségeket, melyekben ilyenkor is gyönyörködhetünk. Kincsek és érdekességek pedig akadtak szép számmal. Csinos, csipkézett szélű zuzmók, melyek a bokrok és a fák ágain pihennek. A fiatal tölgyfákon maradt levelek, melyek dallamosan csilingelnek, amikor a gyenge szél beléjük kap. A fagyalbokrokon álldogáló, csillogóan fekete bogyók, melyek még várják az éhes csőröket. Az ilyenkor is csodás hamvas kék színű tűlevélruhát viselő borókabokrok, melyeken szinte a leveleikkel megegyező színű termések díszlenek. Apró sipkás makkok, akik elbújva az avar védelmében várják sorsuk beteljesedését. A kökény bokrok ágait díszítő, aprócska duzzadó rügyek, melyek mind, egytől egyig, izgatottan vágynak a tavaszi napsugarak melengető simítását. A tölgyleveleken nyugvó borsószemnyi gubacsok, melyek otthonokat rejtenek, a rovarok otthonait. Az üde sárga bogyók, a téli erdő érdekes színfoltjai, melyek becsületes neve fakín. De rajtuk kívül jelen voltak még az erdő éber fülei, a júdásfülegombák, a téli fülőkék, és a szarvasagancsgombák. 

Egy kis séta alatt is rengeteg szépséget tár fel előttünk a természet, melyeket Ti is megfigyelhettek, ha nyitott szemmel járjátok az erdők szerteágazó ösvényeit.    

 Zuzmó

 Júdásfülegomba

 Szarvasagancsgombák

 Fiatal tölgyfa

A dobolás nagymesterei

 

Oly messzinek tűnik még a valódi tavasz, ennek ellenére, a természet lakói már érzik, hogy új évszak van készülőben. Hetek vannak még hátra a télből, de lassan és biztosan kifelé lépkedünk belőle.

Sorra találják meg újra hangjukat a kis tollasok. Vannak, akik messzire szálló füttyeiket hallatják, vannak, akik csengő dalaikat éneklik, vannak akik csapatokba verődve fecsegnek és csacsognak, és olyanok is vannak, akik világgá dobolják érzéseiket.

Az idei télen tegnap halottam először, a dobolás nagymesterének, a nagy fakopáncsnak az előadását, amint egy korhadó fán álldogálva, csőrével bőszen ütögetve dobolt el revírjének határait.

A harkály dobolása fontos hozzátartozója az erdő életéhez és hangjaihoz. Ő így, ezzel a hangadással jelöli ki területét, ezzel udvarol szíve választottjának, és messzire hangzó előadásával védelmezi családját, és utódait. Neki ez olyan, mint a széncinegének, az erdei pintynek vagy a többi énekes madárnak a csengő dalolás.

Nekünk embereknek egyformának, teljesen hasonlónak tűnik a harkályok dobolásának a hangja, pedig valójában koránt sem egyforma. Más, amikor revírjét védi az illetéktelen behatolókkal szemben, másabban szól, dallamosabban, amikor kiválasztottjának, a tojónak udvarol, és megint másként hangzik, amikor már az odú mélyén lapuló családját védelmezi. Ha figyelmesen hallgatjátok, talán Ti is észre tudjátok venni az előadások közti különbséget.

Járjátok utatokat nyitott füllel, mert ahogy telnek a napok, és a hetek egyre több dallamot, egyre több éneket fog szárnyaira venni a szél, és repíteni messzi, az ébredező fák törzsei között. A csendes téli hónapoknak lassan végre, újra kedves madárénekektől lesznek hangosak a természet ösvényei. Hallgassátok, figyeljétek meg Ti is, melyik madárnak, milyen strófa bújuk elő énekes csőréből.  

Csillagszemű hóvirágok

Pontosan egy hónapja ért véget, az első hóvirág téli álma. Sápadt kis arcocskáját elődugta a föld mélyéből, kíváncsi szemeivel szétnézett, de látta még a tél javában tart.

A változékony enyhe idő sorra csalta elő társait is, és dacolva a hóval, a fagyos éjszakákkal, ők csak növekedtek és növekedtek. Tegnap pedig a tavaszias napsütés, gyengéd simítására teljesen kinyitották aprócska csillagszemeiket, és legszebb pompájukba tündökölnek. 

Az elmúlt egy hónapban többször is megörökítettem fejlődésüket, mely fotókkal szeretném elbúcsúztatni az esztendő első hónapját, a januárt. Fogadjátok sok szeretettel!  

Odú mustra, csuszka módra

Az idei télen úgy változik az időjárás egyik napról a másikra, hogy még nekünk embereknek is nehéz követnünk, akkor mit szóljanak ehhez az állatok, a növények, a természet kisebb-nagyobb lakói.

Egyesek dalra fakadnak, mások revírjeiket jelölik, a virágok szirmaikat bontogatják, a rovarok téli rejteküket elhagyva szárnyalnak, a bodzabokrok rügyeiből aprócska levelek kukucskálnak elő, csodálkozó tekintetekkel, mintha arra a kérdésre várnák a választ, hogy mi történt megérkezett a tavasz? Testükön érzik a levegő enyhe simítását, a nap melengető erejét, és nem tudnak mást tenni, mint hinni a jeleknek, mely ezen a télen már nem először csapja be őket.

A kis tollasokat is becsapja a kellemes időjárás, éppen a mai nap, egy csuszka pár szemrevételezte szorgoskodva az egyik odúmat. A hím hangos füttyel revírjét jelölte, a tojó pedig alaposan végigmustrálta a kiadó albérlet minden egyes szegletét. Hosszú perceken keresztül figyeltem őt. Alaposan átvizsgálta kívülről a kis lakást, majd eltűnt a belsejébe, hogy ott is végigfürkéssze a lakóra váró kis otthont. Dolga végeztével, az etetőre szállt csipegetni kezdett, a hím pedig őrködött, mihelyst valaki az odú közelébe mert repülni, ő nagy sebbel lobbal elzavarta.

Nagyon korai még az odúfoglalás, annak ellenére, hogy a csuszkák egész évben, a költési időszakon kívül is párban maradnak, és revírjeiken belül. Talán az újra beköszöntött tavaszias idő mely megzavarta őket, minden esetre, ha neki kezdenek az építkezésnek, azt úgyis látni fogom. Hiszen ők teljesen, szó szerint magukra szabják az odút, és annak bejáratát. A tojó apró sárdarabokat hord a csőrében, és röppnyílást addig szűkíti, ezzel a saras anyaggal, amíg az nincsen teljesen az ő testméretükre szabva. Ez nekik egy védekezés, hogy az illetéktelen, nagyobb testű madarak, ne tudjanak a fészkük közelébe férkőzni, és abban kárt tenni.

Szemmel fogom követni, hogy ez a mai csak egy kis fellángolás volt a csuszka párnál, melyet szívből remélek, hisz a tél vége még messze van, vagy valóban neki kezdenek az építkezésnek.

Bármi is legyen a fejleményeket Veletek is megosztom.

Kiskertem vendégei

 Nagy fakopáncs

 Meggyvágó

 Zöldike

Barátcinege

Múlt héten szombaton, egyre szürkébb felhők sokasodtak az égbolton, majd apró pelyhekben, eleinte egy kicsit félősen útnak indultak az első hókristályok. Percről-percre egyre többen és többen lettek, igazi hóvihar vette hatalmába a tájat. Az észak felől osonó szél pedig láthatatlan kezére vette őket, és úgy táncoltatta mindegyiküket, mintha bálban lennének, a természet gyönyörű, elegáns báljában. Öröm nézni a havazást, olyan kellemesen megnyugtató és magával ragadó.

Egész éjjel esett, reggelre vastag, mintegy jó 10 centiméteres puha lepel fedte be a kiskertem és az erdő ösvényét. Melengető hósipkát viseltek a madáretetők, puha lepel takarta a fák, a bokrok ágait, és a talajt, melyből már egyetlen fűszál sem tudott kikukucskálni. Mindenki a dunna alatt pihent, és aludta az igazak, édes álmát.

Éppen, hogy a pirkadat első jelei megjelentek a szürke, vastag felhőkkel betakart égbolton, lassan kezdtek kiválni a fák csodás fehér ruhába bújt sudarai. Nem is kellett ennél több az éhes csőrű madaraknak, szépen sorban ébredezni kezdtek, és egymást követte, tették tiszteletüket a kertemben kihelyezett etetőknél. Feketerigók, szajkók, széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, erdei pintyek, nagy és közép fakopáncsok, fakuszok, zöldikék, meggyvágók, csízek, és a hamvas küllő volt a kis éttermeim kedves vendégei.

A havazás egy kósza pillanatra sem pihent meg, egész délelőtt egymást követve hullottak alá a pelyhek, és csilingelő zenéjük betöltötte kertem minden szegletét.  

 Erdei pinty

 Fekete rigó

Mókuslak a fenyőfa karjai között

Szotyika

 Szotyika otthona

Kertemben három, szép sudárra nőtt fenyőfa éli a mindennapjait, akik nagyon régi lakóim. Ezek a fák már nagyon sok élőlénynek adtak, és adnak a mai napig is védelmező otthont. Sűrű tűlevéllel borított ágaik, télen-nyáron, biztonságos búvóhelyet és fészkelő helyet kínálnak fel a kertemet látogató élőlényeknek.
Már napokkal ezelőtt felfigyeltem rá, hogy egy új lakó építkezik a fenyő karjai között, de nem tudtam mire vélni, hogy a kész fészek mit keres a talajon. Átvizsgáltam, hogy kié lehet, a földre pottyant otthonnak a darabkái. Puha, száraz fűszálak, puha falevelek, kisebb-nagyobb fenyőágak, apró mohadarabkák alkották a megsérült otthont, mely otthon fontos hozzávalói, napról-napra fogyatkozni kezdtek, mintha valaki elhordta volna őket, talán oda ahonnan lepottyantak, vissza fel a fenyő ágai közé.
Hetekkel ezelőtt kertem fürge kis vendége, mindig az erdő felől érkezett kora reggelente, és amikor jóllakott, ugyanabba az irányba távozott. Az elmúlt napokban azonban nem az erdő felől jött, hanem az előkert irányából, és sokkal korábban megjelent, akkor, amikor még a szürkület uralta a tájat. Elkezdtem magamban összerakosgatni a látottakat, és hogy többet itthon tartózkodtam napközben is, jobban oda tudtam figyelni vörös bundás vendégemre. Vagyis ha pontosabban akarok fogalmazni lakómra, mert, mint fény derült rá, Szotyika építkezett és még építkezik, a fenyőfám sűrű ágai közé. Minden nap csinosítja, kényelmes kis fészkét, hogy tökéletes legyen számára. Amióta rezidenciáját áthelyezte az én kertemben, egész álló nap itt él velem, jön-megy, fut-szalad, keres-kutat, eszik-iszik, és láthatóan nagyon jól érzi magát, akárcsak én. Hisz minden pillanat, amikor csak látom, a jókedvről szól, mert kedves, mókás kis szokásit szemmel követni óriási élmény a számomra.

Ez a kis vörös bundás úgy döntött, hogy hozzám költözik, mely költözésnek fő oka a kertem által kínált bőséges táplálék, a folyamatosan elérhető friss víz, a béke, és a nyugalom lehetett. Én pedig hihetetlenül boldog vagyok, hogy így döntött, mert nagyon kedvelem őt. Amikor időm úgy engedi, figyelemmel követem kis életét, melyről Nektek is folyamatosan be fogok számolni. Ha pedig a természet is úgy akarja, rengetek kedves pillanatban lesz részem, részünk a kis mókás mókusnak köszönhetően.         

Szotyika

Hófödte erdei ösvények

Vasárnap reggel sűrű, fehér pihék hullottak alá szelídén az égből. Milliónyi apró pihe indult útjára, onnan fentről, a szürke fellegekből, mely ez idáig otthonuk volt. Hosszú percekig tartó utazásuk végén mindannyian biztonságban földet értek. Sorra akadtak fen a fák csupasz karjain, a bokrok sűrű gallyain, a fenyők üde zöld ágain, akik méltóságteljesen hajoltak meg alattuk. De otthonra leltek a puha avarban, a fűszálakon, melyek már elszáradva pihennek a talajon elfeküdve.

Fehér volt az egész erdő, és a tisztás minden zuga, még a legrejtettebbek is. Puha dunnaként fedtek be mindent, amin meg bírtak kapaszkodni, és, ha egyiküknek sikerült, akkor a többiek is szépen sorban követék, megfogták láthatatlan kezeiket, szorosan összekapaszkodtak, mígnem egybefüggő hó paplanná nem váltak.

Az erdő néma volt, csak a jeges szél halk szava törte meg a csendet, mely szárnyára kapta az aprócska pihéket, jól megtáncoltatta őket, majd hagyta, hagy folytassák tovább kalandjukat. Mely kaland végén, az egész táj a legszebb ünnepi viseletében pompázott, csillogóan fehér hókristály ruhában.