Őszi reggelen.

Csuszka

 Salgói vár

 Nagy őzlábgomba

 Nagy őzlábgomba

November közepén járunk, bő két hét, és beköszönt a tél. A fák levelei, már mind-mind a talajt melengetik puha avarszőnyeggé sokasodva, ágaik pedig csupaszon nyújtózkodnak az ég felé. Az elmúlt időszakban, a csapadékos időjárás miatt, elmaradt szokásos reggeli kirándulásom, pedig csak ilyenkor van lehetőségem rá, hogy a természet ösvényeit járjam, mert a korán beköszöntő este hamar sötétséggel fedi be a tájat. A múlt hétvégén azonban kegyes volt hozzám az időjárás, mert vasárnap reggel útra tudtam indulni szokásos sétámra. Szombaton délután esett, nálunk eső, de a magasabb hegyekben 6-700 méter felett, hópihék hullottak alá a talajra. Idén korán jött a tél, a szokottnál korábban, amit én egyáltalán nem bánok, mert már nagyon várom, hogy a hó szegény évek után, idén igazi havas napokkal kedveskedjen a természet. Nálunk a hőmérő higanyszála napközben plusz 3-4 fok között tanyázott, így ebben az időben esőcseppek potyogtak a szürke felhőkből, pedig reménykedtem benne, hogy a mi hegyvidékünkön is, ahol a Karancs-hegy eléri a 720 méteres magasságot havazni fog, de sajnos nem így lett. Vasárnap reggel, amikor utamra indultam, a szürke felhők felszakadozni látszottak, a madarak itatójában pedig befagyott vízréteg árulkodott arról, hogy a sötétség leple alatt a levegő fagypont alá süllyedt. Minden este napraforgómaggal töltöm meg az etetőimet, almadarabokat, és ipari tepertőt helyezek ki, hogy mire reggel pirkadni kezd, tollas barátaim meg tudják tölteni éhes kis csőreiket. Ők pedig jönnek is szép számmal. Ezen a reggelen is a madarak kedves kis hangjától volt hangos a kertem, ahogy egymással beszélgettek. Örömmel tölt el, hogy ennyi kedves látogatója van a kertemnek, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy élelmet, biztonságos búvó, és éjszakázó helyet találjanak. Ahogy kertemtől egyre jobban távolodtam, úgy lett egyre csendesebb, és szó szerint, néma az erdő. Mintha egyedül csak én lettem volna benne. Csak a csupasz fák, a bokrok, és az egyre kékebb égbolt kísért utamon. Az erdő talaját vastag avarszőnyeg borítja, melyben az állatok által kitaposott ösvényeknek csak a hűlt helyét találtam. Ezen a reggelen mentem, amerre a lábam vitt, sűrűn benőtt bokrok között, mohás fák árnyékában, nem féltem, hogy eltévedek, mert jól ismerem ennek az erdőnek minden egyes szegletét, és előbb utóbb, bármerre is megyek, haza találok. A sűrű bokrok között egy halk, cserregő hang törte meg a néma csendet, látni nem láttam a hang tulajdonosát, de felismertem őt, egy ökörszem volt az. Megálltam és szemeimmel kutatni kezdtem, hol bujkálhat, de hiába, nem merészkedett elő, majd hirtelen megcsörrent az avar, és a legsűrűbb bokor tövében, mint egy aprócska barna egér tűnt fel, szinte csak pillanat volt, hogy láthattam, kiváló rejtő tollazatában, rövidke farkát hetykén az ég felé meresztette, bókolt egyet, majd egyik ágról a másikra reppenve, tovatűnt a szemeim elől. Tovább folytatva bújócskázó utamat, az avarban nem messze egymástól, két nagy őzlábgombára bukkantam. November elején már volt hozzájuk szerencsém, az erdőnek egy másik szegletében, de azóta, több fagyos éjszakát is túl kellett élniük, és ők túlélték, hiszen teljes pompájukban, délcegen álltak a bokor védelmező ölelésében. A csendet halk, szinte alig hallható füttyentés törte meg, elindultam irányába, és lépésről lépésre, egyre közelebbről hallatszott, mígnem a kőrisfa ágai között feltűnt a szemeim előtt, a fekete sapkácskát, és élénk narancspiros mellényt viselő hím süvöltő. Megálltam, és tovább kutattam, hátha többen vannak, de csak ő volt egyedül, akit sikerült szemügyre vennem. Közben a füttyögés elhalkult, és a fán hintázó terméseket kezdte bontogatni, amikor az egyikkel végzett kiejtette csőréből, mely könnyedén hullott alá a talajra, majd jött a következő, és a következő. Jól kellett laknia, hiszen hosszú, és hideg volt az éjszaka. Amikor elindultam a süvöltő még mindig falatozott, semmivel sem törődve. Már jól eltávolodtam tőle, amikor ismét füttyögni kezdett, mintha valakit hívna, talán a csoport többi tagját. Elhagyva a rejtett, puha ösvényt az ismerős hegyoldalra értem, a falevelek hiányában jól szét lehetett látni, és a távolban a fák között a Salgói vár rajzolódott ki. Legutóbbi látogatásomkor még a színes levelek hintáztak könnyedén az ágakon, amikor pedig a puha szellő végigsimította őket, lassú tánccal a talajra hullottak. Most azonban a várat körülölelő erdő fái csupaszon, lombruha nélkül álldogáltak, elszenderedve téli álmukba. Ilyenkor novemberben már alszik az erdő, és a mező, ebben az időszakban igazán ritkaságnak számít, hogy virág pompázzon, pláne a fagyos éjszakák után. De most a vajszínű ördögszem, még mindig szirmait bontogatva álldogált a hegyoldal elszáradt fűszálai között, és olyan szép látványt nyújtott, hogy percekig gyönyörködtem benne. A nap egyre magasabbra kúszott az égbolton, és melengető sugarai apró pókokat csaltak elő az avartakaró biztonságos védelméből. Hosszú, kecses lábaikat lassan, egymásután szedve, sorban bújtak elő éjszakai pihenőhelyükről, amikor pedig megérezték a nap meleg sugarait megálltak, és csak várakoztak, hogy átmelengesse őket. Ahogy figyeltem az avart egyre többen merészkedtek elő, de minden apró mozdulatra ijedten bújtak vissza az elszáradt levelek védelmébe. Miközben az apró pókokat figyeltem, a csuszkák kedves "tveet-tveet" hangja ütötte meg a fülemet. Egy szép kort megélt, szeret ágazó ágakkal büszkélkedő, tölgyfa törzsén szedték lábaikat, miközben minden apró rést alaposan átvizsgáltak. Ketten voltak, biztos vagyok benne, hogy egy hím, és a párja, mert ők egész évben együtt maradnak, még akkor is, amikor véget ér a költési időszakuk. Revírjeiket még ilyenkor ősszel, és télen is féltékenyen őrzik a kelletlen betolakodóktól. Barátságos madarak, az ember közelségét is nagyon jól tűrik, a természetnek hála nem csak a kertemben, hanem az erdő ösvényein is gyakran találkozom velük, és minden egyes találkozáskor elcsodálkozom, egyedüli, csak rájuk jellemző famászási tudományukon. Hosszú karmaikkal olyan ügyesen meg tudnak kapaszkodni a fák törzsén, hogy fejjel lefelé is kiválóan közlekednek, egyszóval nagyon ügyes, és leleményes kis tollasok. Lassan hazafelé vettem az irányt, a nap korongja elé, időről időre szürke felhők kúsztak, mígnem a kék égboltból csak aprócska rések maradtak.

Ilyenkor november közepén már egyre kevesebb a látni, és a hallani való a természet szerteágazó ösvényein, de hiszem, és tudom, hogy aki nyitott szemmel, és füllel járja az útját, annak ilyenkor is kedves, és szép élményekkel telik meg a szíve.  

 Vajszínű ördögszem 

 Vajszínű ördögszem