Nagy őzlábgomba
Nagy őzlábgomba
November eleje van, a nappalok egyre rövidebbek, és igen hamar beköszönt az este. Reggelente azonban az óraállítás miatt egy kicsit hamarabb virrad. Hat óra után már teljes világosság fogadja azt, aki ebben a korai időpontban a természet ösvényeit járja. Annyira hívogató a szép őszi táj, hogy, ha van egy kis szabadidőm azt biztosan az erdőben töltöm el. A nap éppen akkor ébredezett amikor utamra indultam, sárgás fénye gyengéden simogatta az erdő fáinak koronáit, a szél, pedig csendesen, szinte alig érezhetően hintáztatta a fák színes leveleit. Ilyenkor ősz vége felé, már elég egy gyenge simítás, hogy búcsút vegyenek otthonuktól, és lassan táncra kapva a talajra hulljanak. A november elejei erdő már teljesen más arcát mutatja, mint hetekkel ezelőtt. A növények már téli álomra készülődnek, levetik színes ruhájukat, így sokkal világosabb a táj, a lombkoronák hiányában. Szeretem az őszi erdő ösvényeit járni, mert a frissen aláhullott levelek, úgy borítják be a talajt, mint a legpuhább szőnyeg, és olyan kellemes rajta a járás, mely semmi máshoz nem hasonlítható. A nap sugarai szinte percről percere egyre lejjebb merészkedtek az erdőben, és ahogy felfelé néztem, a magas fák karcsú ágai között, a szikrázó kék égbolt volt látható. Csend, és nyugalom ölelt körbe, melyben tisztán lehetett még azt is hallani, amint egy levél földet ér. Ahogy a tisztásra értem, a fejem felett, a jól ismert hollópár körözött, és mély "korrr-korrr" hangjukon beszéltek egymáshoz. Éjszaka hideg volt, fagyosan hideg. Amikor lefekvés előtt kimentem a kiskertembe a csillagok úgy ragyogtak, mint milliónyi gyémánt, melyeknek a fénye beszűrődött a fák közé. A csillagfényes éjszakának köszönhetően hajnalra a hőmérő higanyszála nulla fok alá süllyedt, amikor pedig utamra indultam még mindig tartotta magát a -4 fok. A tisztás növényei hófehér dérruhába öltöztek, és igazán csodás látványt nyújtottak. Van még egy két virág, mely dacol az ősszel, és a hideg idővel, mit sem törődve azzal, hogy idejük lassan múlóban van, ők még virítani akarnak. Ösztörűs veronikák, erdei csillaghúrok, közönséges cickafark, és a seprence egy-egy kósza virága nyújt egy kis üde színfoltot, a már száradó fűszálak között. Lassan azonban ők is téli álomra hunyják a szemüket. Ahogy az ősz beköszöntött, az eldugott eredi ösvények, újra járhatóak lettek, mostanra pedig, ahogy a levelek is aláhullottak egyre jobban szét lehet látni, és egyre több érdekesség tárul a szemem elé. Tavasszal a tisztás széli erdőben, a csilpcsalpfüzike kedves kis dalában volt szerencsém gyönyörködni, mely dal, sétáim fontos hozzátartozója lett, hiszen nem telt el úgy egyetlen látogatás sem, hogy ne láttam, és hallottam volna a hím füzikét. Sejtettem, hogy fészke, és abban meghúzódó kis családja, itt élhet valamelyik fa, vagy bokor ágai között, és azt védi ilyen bőszen, csengő énekével. Akkor azonban ezen titokra nem derül fény, de ami késik nem múlik, mert ezen a szép napsütéses reggelen, ott ahol napról-napra a füzike hallatta az előadását, egy fa törzsének villájában, a talajtól mindössze 1 méternyire megtaláltam a mára már üresen tátongó fészket. Jobban mondva nem is volt üres, mert egy szép színes, kósza falevél pihent meg benne. Mostanra, hogy ilyen jól átláthatóak a bokrokkal, és fákkal benőtt erdőszélek sok apró titokra fény derülhet. Utamat tovább folytatva elértem, egy szép sudár tölgyfákkal tarkított erdőrészre. A fákat, már csak itt ott díszítették falevelek, melyek a barna számtalan árnyalataiban játszottak, és a talajon puha szőnyegként terültek el. Az avarból, szinte alig láthatóan, fiatal őzlábgombák kukucskáltak ki, keresvén az éltető fényt. Az őzlábgombák a ligetes erdőket, és erdőszéleket választják élőhelyükül, ahol ősszel lombhullás után, már a nap simogató sugarai melengetik a talajt, és csalják elő őket. Ezen a szép őszi reggelen találkoztam először velük, és bíztam benne, hogy szerencsém lesz még többet is megfigyelnem. Miközben a gombákkal ismerkedtem a nap egyre feljebb kúszott az égbolton, és a hideg, fagyos idő, ekkorra csak a múlt emléke lett. Az erdő ösvénye a magas hegyoldalra vezetett, és mire a tetejére értem, inkább melegem volt, mintsem fáztam volna. Nem mesze tőlem, a sűrű, puha avarban, egy sudár gombán akadt meg a tekintetem, mely nem más volt, mint egy szép magasra nőtt nagy őzlábgomba. Hosszú, kecses tönkjével, melyet jó 30 centiméteresnek saccoltam, és igencsak méretes kalapjában, méltóságteljesen álldogált, mintha a körülötte, az éppen csak előbújó apróságokra vigyázott volna. Fenséges látványt nyújtott, én pedig nagyon hálás voltam, hogy a természet magajándékozott ezzel a találkozással. A kis gombasereget magára hagyva, tovább folytattam utamat, és nem sokkal tőlük, egy csupaszon álló, már téli álomba szenderült kökénybokor ágán, egy barna mintás erdei rablót pillantottam meg. Nem számítottam rá, hogy a fagyos éjszaka után még találkozhatok rovarral, arra meg pláne nem, hogy egy szitakötővel. Kecses, vékony testével, nyugodtan, mozdulatlanul napfürdőzött, és láthatóan esze ágában sem volt még téli álomra hunyni szemeit. Az erdei rabló az egyetlen szitakötőfaj hazánkban, mely kifejlett állapotában telel át, azaz valóban téli álmot alszik. Azonban ő még kihasználja a kellemes őszi időt, és ameddig csak lehet ébren marad. Mikor elérkezettnek látja, az időt elhúzódik fa kérgének a repedésébe, vagy más biztonságos, védett helyre, ahol a téli, hideg időszakot át tudja majd vészelni. Ilyenkor novemberben már minden egyes napsütéses nap ajándék, a természet legszebb ajándéka, melyet az erdők, mezők lakói, és mi embereik is jó tudunk, mert a ködös, nyirkos, és hideg idő bármikor beköszönthet, mely ugyancsak az őszhöz tartozik.
Használjátok ki Ti is a kellemes novemberi időjárást, sétáljatok az erdők, friss, puha avarszőnyeggel borított ösvényein, és fedezzétek fel azt a sok apró kincset, melyeket a természet feltár előttetek.
Erdei rabló szitakötő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése