2017. január 6., péntek

Óévbúcsúztató séta.


Közép fakopáncs









A tavalyi esztendő utolsó napján nagyon hideg reggelre ébredtek az erdők, és a mezők lakói. Amikor utamra indultam a hőmérő higanyszála -8 fokot mutatott, igazi fagyos téli idő volt. Az égboltot még egy kósza felhőpamacs sem tarkította, és a levegő is mozdulatlanul állt, minden adott volt ahhoz, hogy kemény fagy vegye hatalmába a természetet, az éjszaka csöndes leple alatt. Szeretem ezeket a téli napokat, amikor olyan tiszta, és éles a levegő, hogy szinte hasítja az ember arcár. Ez a reggel is ilyen volt. A nap álmosan ébredezett a hegy mögött, és aranysárga sugaraival, gyöngéden simogatta a fák csupasz koronáját. A kis tisztás csendes, és kihalt volt, az éjszakai pára vastag, hófehér dérruhába öltöztette az elsárgult fűszálakat, a fák elszáradt leveleit, és a vaddisznótúrások miatt hepehupássá vált talajt. Nem sokkal előttem vendége volt a tisztásnak, igaz én nem láthattam, de hátrahagyott nyoma arról tanúskodott, hogy szarvas szedte erre patáit. Az erdőszélen egy korán ébredt vörösbegy csetteget, felborzolt tollaival mintha csak a nap sugarait várta volna, hogy a hosszú, és fagyos éjszaka után átmelegítse aprócska testét. Lent a völgyben még félhomály ült, de odafent a hegytetőt már a nap cirógatta. Ilyenkor télen tágasak a természet szerteágazó ösvényei, és nem kell nekem ahhoz kitaposott út, hogy bebarangoljam az erdőt. Szeretek új helyeket felfedezni, olyanokat ahol még nem tettem tiszteletemet, olyanokat, melyeket csak ilyenkor lehet végigjárni, amikor nincsenek levelek, és szerteágazó fajtások a bokrokon. Az erdei ösvényről letérve egy homokos domboldalra vezetett fel az utam, ahol a puha talaj rengeteg állat látogatásának az emlékét őrizte. Voltak patanyomok, őzeké, szarvasoké, voltak túrások, melyeket a vaddisznók hagytak maguk után, és puha tappancs nyomokat is sikerült felfedeznem, melyek egy rókától származtak. Itt már a nap sugarai fényüket szórták, és kellemesen langyossá varázsolták a levegőt. Ekkor lehetett igazán érezni a különbséget, hogy milyen fagyosan hideg volt lent az árnyékos völgyben, a napsütötte domboldalon pedig, mennyivel melegebbnek érződött a levegő nap sugarainak hála. Nem is kellett ennél több a madaraknak, kedves hangjukon egymás ellen csiviteltek. A puha talajt több helyen kimosta a csapadék, és ott a fák gyökerei tűntek elő a homok takarásából. Az egyik vaskos gyökérnél mozgás jeleire lettem figyelmes, egy aprócska árny reppent egyik résből a másikba. Megálltam, mozdulatlanul figyeltem hátha kijjebb merészkedik, és fény derül rá ki is lakik ott. Sejtésem az volt, mert az ilyen gyökerekkel átszőtt, kisebb-nagyobb résekkel tarkított helyeket nagyon kedvelik az ökörszemek. Azonban biztos szerettem volna lenni benne, hogy tényleg ő az. Nem is kellett sokat várnom, mert pillanatokkal később tőlem mintegy méternyire reppent el, alacsonyan, és izgatottan. Besurrant az egyik résbe, majd vissza, mint egy aprócska barna egér, úgy bújócskázott, közben pedig megállás nélkül csetteget, ezzel adva tudtomra, hogy nem tetszik neki a látogatásom. Az ökörszemek hímjei a revírjeik környékén élnek egész évben, és biztosra veszem, hogy ott lehet az ő kis birodalma, melyet oly izgatottan védelmezett. Nem akartam még jobban dühbe gurítani, így jobbnak láttam, ha továbbállok. Már jól eltávolodtam tőle, de még akkor is hallottam ideges veszekedését. Tovább folytattam utamat a hegy teteje felé, közben pedig, időről időre visszapillantottam az alant elterülő hatalmas erdőre, gyönyörködtem szépségében. Nagyon szeretem az erdőt, pláne az ilyeneket, melyekben emberi kéz nem tesz kárt, és ahol a fák megélhetik a szép öregkort, ezzel adva esély számos madárfajnak, köztük a közép fakopáncsnak, hogy otthonra tudjanak bennük ők is lelni. Nem véletlenül említettem meg a közép fakopáncsot, mert ahogy megálltam, és a tájban gyönyörködtem, megláttam amint egyik öreg tölgyfa törzsén keresgélt. Csőrével, mely jóval kisebb, mint rokonáé a nagy fakopáncsé, a fa kérgét feszegette, élelem reményében. Az ő gyenge csőre nem alkalmas arra, hogy a kemény fába vájjon, ő csak a kérget tudja lefejteni vele. Odúját is csak elkorhadt, puha fába tudja elkészíteni, ezért is nagyon fontos, hogy egy fa meg tudjon öregedni, hogy lakhelyet tudjon adni olyan madárnak is, mint ez a piros bóbitás fakopáncs. A természetnek hála felénk több példánya is él, és gyakran hoz vele össze találkozót. Percekig figyeltem őt, jól látható volt, hogy munkája kifizetődött, finom falatokkal enyhíthette éhségét. Miután végzett a lakomájával, széttárta fekete fehér mintás szárnyait, és éppen a fejem felett repült tova, én pedig jól láthattam halványpiros színben pompázó hasát. Nagyon szép madár, élénkpiros fejfedője különös kinézetet kölcsönöz neki. Én is tovább folytattam kapaszkodásomat a hegy teteje felé, és egy pillanatig sem voltam egyedül. Az erdő lakó folyamatosan szebbnél szebb hangokkal szórakoztattak. Csuszkák füttyentgettek, cinegék beszélgettek, szajkók veszekedtek, lehet, hogy még az ősszel aláhullott makkon, és a távolból a zöld küllő is hallható volt, amint valamin kacagott. Annyira el voltam foglalva a hangokkal, hogy észre sem vettem, hogy a hegy tetején társaságom akadt, de ők szemfülesek voltak, és abban a szent pillanatban, amikor megjelentem lábra ugrottak, és mint akiket nagyon megzavartak tovaszaladtak, majd eltűntek a fák ölelésében. Három szarvastehén pihengetett, napfürdőzött fent a tetőn, én pedig akaratlanul, de megzavartam őket, így el kellett hagyniuk az elszáradt falevelekből álló kényelmes fekhelyüket. Csodás volt onnan fentről a kilátás, erdő, és fák mindenfelé, amerre a szemem csak ellátott, nem is vágyom szebbe, bevallom. Leültem egy puha mohával gondosan betakart fatörzsre, semmi mást nem csináltam, csak a természete hangjait hallgattam, és a táj szépségében gyönyörködtem. Hosszú percek teltek el így, majd lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy visszainduljak. De nem azon az úton melyen érkeztem, hanem egy sokkal lankásabb részen, amerre a szarvasok is távoztak. Lefelé ereszkedve, halkan szinte alig hallhatóan tengelicek csacsogását hallottam, tétováztam ők lehetnek e, de nem csalt a fülem, a napsütötte faágon ücsörögtek, és csöndesen, beszélgettek. Lefelé haladva a lombelegyes erdő akácra váltott, és amerre csak néztem az aláhullott fadarabokat a puha moha, mint a legszebb zöld ruhácska fedte be. Az erdőszélen szederbokrokkal benőtt részen kellett átjutnom, ahol már nem volt olyan könnyű a haladás, úgy ragaszkodtak ruhámhoz, hogy alig tudtam szabadulni tőlük, mindannyian ahányan csak voltak maradásra akartak bírni, de nekem mennem kellett, nagy nehezen, vigyázva rájuk csak kiértem az ösvényre. Mire visszaértem a völgybe a nap már magasabban járt, de mindhiába, ilyenkor télen nem tud olyan magasra kúszni az égbolton, hogy sugarai elérjenek a mélyére. Így ott újra fagyos, hideg levegő várt, a fűszálakat takaró a vastag dérnek pedig, esélye sem volt, hogy olvadásnak induljon. A csend, és a némaság lett újra az úr, madaraknak nyoma sem volt, amelyikük csak tehette elkerülte a völgyet, ahol a nap hét ágra süt, inkább ott melengették magukat. A kis tisztásnak a nagy részét már sütötte, örömüknek a süvöltők hangot is adtak. Mire hazaértem nagy sürgés, forgás fogadott a kertemben, kis vendégeim egymásnak adták át a helyet az etetőkön, hogy mindenki jóllakhasson, a finom falatokból.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése