Salátaboglárka
A föld vastag avarpaplan alá bújva pihent. A fák még csupasz
karokkal nyújtózkodtak az ég felé, mint akik elgémberedett karjaikat próbálják
kicsit kinyújtóztatni. Levélruhája még egyiknek sem volt, árnyékot nem vetettek
az alattuk elterülő talajra. Így a napocska melengető sugarai minden erdőlakót
elétek, mindenkit még azokat is akik a föld mélyében pihentek. A meleg sugarak
simítására, és az erdő tündérének kedves énekére, a salátaboglárka is mocorogni
kezdett, biztonságos, meleg vackában. Egy napsütéses tavaszi napon pedig
elődugta első levelét. Óvatosan helyet kért a száraz levelek között, akik
örömmel engedték az üde zöld boglárkát útjára. Fényes levelein a nap sugarai
csillogtak, és hiába volt olyan aprócska minden kíváncsi szem rá szegeződött,
hiszen egy kis színt, egy kis tavaszi üdeséget lopott a megfakult avarba.
A kikelet napjai egymást követték. Az erdő fáinak sűrűje
szerelmes dallamoktól volt hangos. A madarak boldogan flótáztak, pici szívük
minden szegletét öröm járta át.
A nap fénylő korongja mind hamarabb és hamarabb ébredt,
semmi kedve nem volt már sokáig lustálkodnia. Mosolygó arcával szikrázóan
ragyogott reggeltől estig. Csak néha jöttek apró felhők nyugat felől, de ők sem
zavarták meg boldogságát. A hegy legtetejét simogatta meg legelőször, ahol
karéjos levelű tölgyfák élnek. A fák között pedig ott lapult a boglárka, aki
ezen a reggelen már bimbót hozott. Az erdő tündére fényes levélen ücsörgött és
halkan énekelt:
-Boglárka, boglárka tavaszi erdő virága.
Nyisd ki kelyhed,
hagy lássam, tündöklő szemeid hagy csodáljam!
A salátaboglárka, a tündér kedves énekének nem tudott
ellenállni, és szépen lassan elkezdte virágkelyhét széttárni. Szirmai olyan
sárgák és olyan fénylők voltak, mint a nap korongja, szépsége pedig beragyogta
az ébredező tájat.
Amikor a nappal szép lassan tovatűnt, helyét pedig az
öregesen cammogó alkonyat vette át, az erdő tündérei összegyűltek a tisztáson,
kiültek a fűszálak hegyére, és boldogan meséltek el egymásnak, hogy ki melyik
virágot, melyik fát és bokrot, melyik aprócska rovart ébresztette fel téli
álmából. Hangjuk olyan csöndes volt, mint a pillangó szárnyának suhogása,
melyet csak az hall meg, akinek a szíve telve van az erdő iránt érzett
szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése