Adventi kalendárium - Az öreg Decembert köszöntő cinege

 

Az erdő ösvényeit puha avar fedte be gondosan. Vastag, meleg dunna, aminek a védelmében életek sokaság pihent, édes álmát aludva. 

Az Ősz csöndesen, szinte teljesen észrevétlen ballagott tova, fáradtan, erőtlen tért nyugovóra. Kényelmesen elfeküdt a völgy mélyébe, avarral vetett puha ágyába. Sűrű köd takarta be féltőn testét, mint melengető pokróc. 

Az erdő szélén vadszeder bokrok állnak, akinek sem az Ősz, sem a Tél nem parancsol. Ágaikon zöldellő leveleket ringat a jeges szél. Színük fakó, hisz a madárdalos Tavasz, amikor meglátták a napvilágot már rég elmúlt. Hosszú hetek, végeláthatatlan napok teltek el azóta, de ennek ellenére még zöldek, ha sápadtabbak is, de zöldek. Meleg bundába bújt őzek, daliás szarvasok szedték őket sorba. Üde, friss ízüket a Nyár rég magával vitte, de ilyenkor válogatni már nem ildomos, aki finnyáskodik éhes marad, annak gyomrát folyton éhség mardossa. 

A bodzabokrok kesze-kusza, nyúlánk ágai között hetekkel ezelőtt termések lapultak. Fényes, mélybordó bogyók, szorosan összebújva. A gallyacskák mélyen meghajoltak alattuk, tisztelettudóan, engelemesen. Madarak érkeztek, könnyedén szálltak le rájuk és ették sorba az ősz legtáplálóbb csemegéjét. 

Az egyik bokor ágai között most is egy madárka állott. Fázósan, tollait felborzolva várakozott. Fejecskéjét  melengető kék sapkába bújtatta, ami úgy csillant, mint az ég kékje, felhőtlen napokon. Fázós testét sárga kabátka fedte. Arcocskája hófehér volt, mintha sápadt lett volna. Egyik lábáról a másikra topogott, izgatottan, mintha valakit várna. Lábacskái alatt csillogó dérkristályok pihentek. A fagyos éjszaka leheletét őrizték a bokrok ágai, a fák gallyacskái, az aszott fűszálak és a Földön elfeküdt levelek. Ekkor a keleti égen felsejlett a Napocska, és óvatosan kinyújtóztatta első sugarát. Addig - addig nyújtóztatta míg el nem érte a rá várakozó Kék cinegét. Most is, mint minden áldott reggelen őt várta a madárka. Tél végén, ami még oly elérhetetlennek tűnik, kedves barátja simítása egyre melegebbet tud neki adni, ami előcsalja első dalát. Most a cinege némán álott, csak hagyta, hogy fázós testét a Napsugár simogassa. Percek teltek így el, hosszú percek, majd hirtelen a kismadár csőrét széttárta és boldogan, csilingelő szavait ismételte. A hála szavai hagyták el cseppnyi csőrét, mely mindegyike a Napocskának szólt. 

Elevenen motozni kezdett, boldogan, könnyedén reppent az ágak között, csőre pedig be sem állt. Csak csacsogott és csacsogott. 

• Keresek, kutatok, míg rovart nem találok! - csilingeltek szavai. 

A egyik ágacska hónaljában aprócska pók pihent, a cinege egy szempillantás alatt nyakon csípte és már nyelte is le a kora reggeli finom falatot. 

• Kicsit ér, kicsit ér, mégis több a semminél! - folytatta mondandóját, miközben izgatottan tovább kutatott. 

Eközben a Napocska szépen lassan, óvatosan, egyre feljebb merészkedett égbolt otthonán, minden sugarát a tájra küldte. Minden sugarával a későn ébredő reggelt cirógatta, a fák között ébredező lakókat melengette. 

A Kék cinege szárnyait hirtelen széttárta és repült a magasba, fel a hegy legtetejére, oda, ahol  öreg barátja lakik. Évtizedek emlékeit őrző Tölgy, akinek arcán mély ráncok mutatják a hosszú, mögötte álló éveket. A Tölgy aludt, mély, téli álomba merülve, de a cinege minden áldott nap, legyen az tavasz, nyár, ősz vagy tél meglátogatta őt. Amikor kellemes meleggel áldotta meg az időjárás természet ösvényeit, kiállt a legfelső ágára és boldogan énekelt. Azonban ilyenkor télen énekszó nem tudta piciny torkát elhagyni, így kedves csiviteléssel köszöntötte öreg barátját. Könnyedén röppent fel a Tölgy legmagasabb ágára. Aprócska szemeiben a Napocska fénye csillant, felöltője szerényen tündökölt. Fejecskéjét jobbra majd balra fordította. Pöttöm teste alatt hatalmas erdőség terült el, ezernyi életet gondosan védelmező rengeteg. A távolban, a messzi hegyek ormai felett fellegek gyülekeztek. Sötét szürke, komor tekintetű fellegek. A messzeségből halk koppanások csöndes neszei osontak felé. A cinege tudta, jól tudta ki közeleg. A mogorva arcú fellegek sebesen szaladni kezdtek az égen, mint akiket északi szelek űznek. Percről - percre, pillanatról - pillanatra egyre jobban beborították az égboltot, kisvártatva pedig Napocska barátja mosolygó arca is a takarásukba veszett. A cinege ekkor hirtelen, mint akinek sürgős dolga akadt, halkan búcsút vett barátjától, és septében szárnyra kapott. Sebesen szállt a fák sudaraiba, a bokrok rejtekeibe, a völgyek mélyébe, bejárat az egész erdőt. Miközben hangosan csivitelt: 

• Itt van a Tél megérkezett!

Kedves, öreg December, már az erdő szélén lépked! - hadarta a szavakat egymás után. 

Hangja messze szállt, mindenki meghallotta, mindenkihez eljutott a hír, a Tél megérkeztének a híre. Miközben mondandóját ismételte, egy hópihe szállt aprócska testére. Kedvesen üdvözölték egymást, mint régi jó barátok. Az első pihét követte a többi, az erdőt csöndes kacagás töltötte meg. Milliónyi hópihe kedves zsivaja járta át a fák rengetegét. Ekkor az öreg December belépett az erdőbe. Szakállában jégkristályok csilingeltek, szemei csillogtak, járása nehézkes volt, egyik kezében évszázadok emléket őrző bot pihent, fáradt testének könnyebbséget adva, csizmái nyomán hópihék reppentek könnyedén, követve őt, minden lépését. Nem szólt, némán ballagott előre útján, mégis mindenki értette őt, szavak nélkül is. A cinege kéklő sapkáját még jobban a fejébe húzta, piciny gomb szemei alig látszódtak ki alóla. Óvatosan megállott öreg barátja előtt, büszkén kihúzta didergő testét, csőrét nagyra nyitotta, kedves hangján pedig elevenen a Decembert köszöntötte:

• Kedves öreg December, üdvözöllek Téged! 

Havat hozol, fagyokat, mégis örülök Néked! 

Hozd el nekünk a Karácsony kedves Ünnepét, hogy a zöldellő fenyő ágon boldogan ünnepelhessünk újra, épp úgy, mint rég! 

Az öreg December szemében piciny könnycsepp bújt meg és bármennyire is tiltakozott ellene, az utat talált magának. Arcán lassan lefolyva, ősz szakállába cseppent, ahol rögvest aprócska jégkristály vált belőle. A kristály tündökölni kezdett, fénye elevenen szaladt végig az erdő szerte ágazó ösvényén. Minden lakó látta, mindenkit beragyogott a remény sugara, és minden lakó tudta és érezte, hogy a fagyos, szótlan December érző szíve segíti majd őket a Tél viszontagságos napjai alatt. 

Őszi rendszeres madárvendégeim - Kék cinege

Lassan véget ér az erdők fáit színesítő október. Léptei alatt halkan csörög a frissen hullott avar. Kertemben szinte percről-percre nő a levelek sokasága, egyre vastagszik a természet meleg dunnája. Ami dunna alatt, ezer meg ezer szám pihennek meg a hosszú téli hónapok alatt a rovarság tagjai. Sárga, barna, zöld, bordó ezer meg ezer árnyalata színesíti a föld paplanját. Gyöngéd szél oson végig a fák koronái között, de bármennyire is gyöngéd, száz, ezer szám szedi a leveleket. Peregnek a levelek, amik az elmúlt éjszakák fagyos leheletétől legyengülve várják sorsuk beteljesülését. 

Kertem fáin madarak aprócskák tömege motoz napról-napra. Az ágak rejtekében, a gallyak védelmében sürgölődnek, csöndesen, szinte némán, mintha ott sem lennének. Hol itt, hol ott tűnik fel egy-egy kék cinege. Semmivel sem törődve, szűnni nem akaró szorgalommal vizsgálják az ágak rengetegét, és az azokon egyre szegényesebben pihenő leveleket. 

A kertemben álló akácfákat valamiért a csinos kék és sárga felöltőt viselő kék cinegék nagyon kedvelik. Amikor látom őket ámulva figyelem ügyes, akrobatákat megszégyenítő mozgásukat. Sötét szemeiben a Nap fénye csillan meg újra és újra. Arcocskájukat kedves báj üli meg. A kék cinegék számomra olyanok, mintha folyton-folyvást mosolyognának, mintha minden pillanatban derűs jókedv uralkodna rajtuk. Talán izgága lényük, szűnni nem akaró, eleven kíváncsiságuk teszi őket olyan kedvessé. 

Életvidáman szálldosnak ágról-ágra, egy pillanatra sem állnak meg. Nem pihennek egy kósza szempillantásra sem. Sorra, egymást követve vizsgálják át éber tekintetekkel a színes leveleket, a gallyak hónapját. Újra és újra egészen kimereszkednek az ágak legszélére, ahol olyan vékonykák a gallyacskák, hogy mélyén meghajolnak könnyű testük alatt. 

Ilyenkor ősszel a kék cinegék is rendszeres vendégeim. Szinte egész álló nap jelen vannak a kertemben, és annak ellenére, hogy az etetőben már napraforgómag várja az éhes csőröket, ők mégis főként a fákat tisztogatják egyenlőre. Addig amíg találnak biztos betevőt, addig a napraforgómag csak másodlagos a számukra. 

A válogatásom következő résztvevője a szolid tollruhát viselő barátcinege lesz. Elöljáróban annyit osztok meg most Veletek, hogy kertem egyik legbátrátkozóbb tollasa, akivel tényleg, a szó szoros értelmében igaz barátság alakulhat ki. 

Zizegő esőcseppek

A nyár nagy részében az eső után vágyakoztak a kertem, az erdő és a kis tisztás lakói. A száraz hetek után az elmúlt napokban újra és újra frissítő záporok érték el a vidékünket. 

Tegnap kora reggel, amikor az erdő ébredezni kezdett, már szürke, eső reményét tartogató fellegek terpeszkedtek el az égbolton. Minden beborítottak, a Napocskának sem adtak semmi esélyt, hogy sugarait ki tudta volna nyújtóztatni. Mosolygó arca a komor fellegek mögött pihent. Késő reggel pár csepp eső indult útjára a magasból, majd sorban követői is földet érték. Innentől kezdve pedig, szinte az egész nap csakis róluk szólt. Hol gyengéden, egészen óvatosan hullottak alá, hol pedig dühösen, semmi finomságot nem ismerve kopogtat az erdő, a mező talaján. Sokuk azonban nem ért el a földig, a fák, a bokrok levelein pihentek meg, mázsás koloncként húzva le ágaikat, vékony gallyaikat. Az erdő csöndes volt, csak az eső cseppjeinek hol halkabb, hol erősebb zenéje törte meg. Késő délután alkonyati sötétség borult a tájra. Mintha se nappal nem lett volna, se éjszaka. Hirtelen fényes csóvát hagyva maga mögött, villám cikázott át az égbolton, nyomában mély morajlás szalad végig a fák rengetege között. Majd újra villám csapott le, és ismét megdörrent az ég, még hangosabban, még áthatóbban. Az esőt mintha dézsából öntötték volna, sűrűn, nagy cseppekben rohantak lefelé felhő otthonukból. Az erdő fái közé sűrűn szőtt, fehér lepel terült el. Ködfátyolba burkolózott a táj. 

A kertemben csuszkák, cinegék, erdei pintyek, szajkók időztek. Voltak akik a legnagyobb eső közepette is, szűnni nem akaró elvenséggel élelem után kutattak, de voltak akik, az esőtől ázottan, csapzott tollakkal csak álltak és talán az eső végéről álmodoztak. Szajkó pihent a cseresznyefa ágai között, tollait cseppek sokasága húzta le, mint nehéz teher. Csak maga elé meredten gubbasztott, senkivel és semmivel nem törődve. Talán még bóbiskolt is egy kicsit. Szemeit újra és újra lehunyta. Az akácfa ágai között szén és kék cinegék motoztak, a fa törzsén pedig csuszka kutatott betevő után. Hiába esett az eső kedvüket nem szegte, szorgosan kutatták át a fa rejtekeit, megbújt eleségeket keresve. A talajon erdei pintyek szedték lábaikat, fejüket pedig csak nagy ritkán emelték fel. De amikor az eső még dühösebben kezdett esni, a szél pedig minden erejét összeszedve nyargalt végig a kerten ők is menedékbe vonultak. 

Hosszú, hosszú percek teltek el, mire kicsit csendesedni kezdett az eső. És, mint egy varázsütésre, újra a madarak vették birtokba a kertet. Elevenen szálltak fáról-fára, akrobatikus mutatványokat mutattak be a vékonyka ágakon, fel-le szaladgáltak a törzseken, élettel töltve meg a kertem. De hirtelen, mint egy lecsapó villám, karvaly ütött rajta az egyik kismadáron. Olyan sebesen, olyan hirtelen, hogy esélye sem volt áldozatának menekülni. Az éles karmok gyenge testébe furódtak, a ragadozó madár sárga szemei pedig örömittasan csillogtak. Zsákmányát megragadta, és már vitte is tova, az erdő fáinak a rengetegébe. Bent a sűrűségben, valamelyik fa ágai között fészke lapulhat, amiben éhes fiókái várják az éltető betevőt. Egy aprócska madár élete, egy másik madár életben maradását jelenti. Ez a természet rendje, de mégis összeszorult szívvel néztem a karvaly után, ahogy a fiatal cinkét vitte el éles karmai között. Az eszem tudja, hogy így van rendjén, de szívem mégis a sajnálattól vert hevesen, a kicsi cinege halál miatt. A kertemben hosszú időn át a mozdulatlanság, a csönd lett az úr. Csak az eső cseppjeinek koppanása zizegtette a fák leveleit, majd újra erős szél támadt, és ismét dühös vihar kezdte erejét fitogtatni. 

Kék cinege, aki barna tollakkal tarkított

 

Flavisztikus kék cinege:

Normál tollruhás kék cinege:

A természetnek hála, napról-napra újabb és újabb élményekkel gazdagodom. Az erdő ösvényein és a kertemben, a madárbarát birodalmamban, már nagyon sok megfigyelési élményben volt ez idáig is részem. 

Ma ismét egy különleges esetről szeretnék Nektek beszámolni.

Ilyenkor a nyár második felében, az erdők rejtekeiben lapuló fészkek már üresen állnak. A fák rengetege között fiatal madarak ismerkednek a nagyvilággal. Vannak akik még szüleik védő szárnyai alatt tanulják az élet rejtelmeit, vannak akik már teljesen önállóan járják saját útjukat, de olyanok is akadnak, akik akár más fajok fiatal egyedeivel összeállva keresnek-kutatnak a fák, a bokrok sűrűjében. 

A nyár ezen időszakában, ha a szerencse is mellénk szegődik sok madarat tudunk megfigyelni. Felnőtt egyedeket, és fiatal fészek hagyott tollasokat egyaránt. 

A fiatal madarak igazán kedves megjelenésűek. Tollazatuk színe fakóbb, mint a szülőké, arcukon gyermekei vonásokat viselnek, viselkedésüket pedig olykor még esetlen. Szűnni nem akaró kíváncsisággal röppennek ágról-ágra, fáról-fára, csillogó szemekkel kémlelnek minden rejteket, mindent megvizsgálnak, ahol betevő lapulhat, ami finom falatokat rejthet. 

Tollazatuk alapján könnyen meg lehet őket különböztetni, hiszen felöltőjük fakóbb, és eltérőbb, mint a felnőtt madaraké. A halványabb színezet, a szolid tollruha segíti őket, hogy életük kezdeti, felfedező szakaszában könnyebben a környezetükbe tudjanak olvadni. Ilyenkor a fiatalok tapasztalatlanok, figyelmetlenek, könnyen a ragadozók prédájává válhatnak. 

A fiatal madarak tollruhájukat szépen fokozatosan átcserélik, és általában életük első évében válik olyan színezetűvé, mint a felnőtt madaraké. A tollváltás fajonként eltérő, amit több tényező is befolyásol. 

A minap, kertemben, egy különleges színezetű tollason akadt meg a tekintetem. Első ránézésre úgy gondoltam, hogy ő egy fiatal kék cinege, de mégis más volt mint a többi fajtársa. A fejét díszítő sapka barnás színezetű volt, mely barnás szín a tarkóját és hátat is díszítette. Az egész madár furcsa, hol egészen élénk, hol fakó színezetű tollakat viselet testén. Az erdő ösvényein, a kertemben a természetnek hála gyakran láthatok fiatal madarakat, akiket alaposan szemügyre tudok venni. A kék cinege ifjak hasonlítanak szüleikre, meghatározásuk életük ezen szakaszában is könnyű. Lényegi eltérés, ami szabad szemmel távolabbról is látható, a színek fakósága. Közel sem olyan élénk, olyan figyelemfelkeltő a színezetük, mint a szülőké. 

A kék cinegék tollruhájában a sárga, a kék színárnyalatok dominálnak, valamint a fehér és a fekete színek láthatóak. A fiatalok is ezeket a színeket viselik tollaikon, csak fakóbbak, halványabbak.

Amikor az élmény utáni este a képeket nézegettem a számítógépemen, láttam, hogy ez a kék cinege nem idén fészket hagyott fiatal. 

Hosszas nyomozás után sikerült kiderítenem, hogy ez bizony egy felnőtt egyed, akinek a tollruhája azért olyan különleges, mert pigmenthiányos. Erre a szakkifejezés flavisztikus, azaz mérsékeltebb színeződés jellemzi. A flavisztikus egyedek ritkák, kutatásomat sem tudtam sok adattal bővíteni.  

A természetnek hála már láthattam különleges kinézetű tollasokat. Meggyvágót, énekes rigót, és most egy barnás tollakat magán viselő kék cinegével hozott össze találkozást a természet. 

Az eset óta a kék cinegét, aki számomra nagyon különleges, több alkalommal is láttam. A talajon a fűszálak között, az akácfa ágainak a rejtekében keresett-kutatott. Olyan fürge, olyan izgága, hogy újabb fotókat sajnos nem tudtam róla készíteni, de talán, ha ő is úgy akarja, lesz még rá alkalmam, hogy megörökítsem különleges szépségét.