Nyár végén már csöndesek az erdő ösvényei. A madarak dalai
már nem szólnak, ha egyszer-egyszer szerencsénk van, újra hallhatjuk a
csilpcsalpfüzike, a vörösbegy vagy a barátposzáta csöndes strófáit. Ezek a
pillanatok pedig kincset érnek, hiszen hosszú hónapok állnak előttünk, hosszú
csöndes hónapok. A fészkek mind üresen állnak, a madár szerelmet a múló
nyár magával vitte. Ilyenkor minden neszre, minden halk suttogásra, kedves
csipogásra odafigyelhetünk. A csöndben még a sárguló falevelek földetérését, a lábaink
alatt csörgő avar kedves zizegését, a rovarok halk duruzsolását is jobban
hallhatjuk. Minden nesz, minden hang jobban kivehető, jobban azonosítható.
Jelen történetemben, egy ilyenkor nem szokványos hangról
fogok Nektek mesélni, mégpedig a nagy fakopáncs dobolásáról. Egészen biztos
vagyok benne, hogy már Nektek is sikerült hallanotok, megfigyelnetek tarka
harkályunk jellegzetes előadását, mely előadás a tél végi és tavaszi erdők
fontos hozzátartozója.
A nagy fakopáncs hímek egy ágcsonkon ülve, vagy egy más
alkalmas helyen, csőrük hihetetlenül gyors ütögetésével idézik elő a
dobpergéséhez hasonló hangot, melyet dobolásnak nevezünk. Ezzel a hanggal a
nagy fakopáncs hímek általában már a tél második felében elkezdik revírjeiket
kijelölni, és majdani párjukat magukhoz csalogatni. A harkályok dobolása,
megegyezik az énekes madarak gyöngyöző előadásaival, csak ők így, ezzel a rájuk
jellemző módon kommunikálnak egymással. Ami nekünk egy monoton dobolásnak
tűnik, az nekik sokféle információt közvetít. Ezzel a hanggal jelölik és védik
a területeiket, udvarolnak a kiválasztott párjuknak, őrzik odújukat és benne
lapuló utódaikat. A nagy fakopáncsok mindkét neme dobolhat, de általában a hímek
a hangosabbak, és az aktívabbak.
Évről-évre madarász naplómba jegyzem, hogy mikor hallom meg
először az esztendőben a nagy fakopáncs dobolását. Idén egy borongós, ködfátyol
alá bújt téli napon volt szerencsém hozzá, egészen pontosan január 10-én. Ettől
a naptól kezdve, minden egyes erdei sétámat színesítette az a számomra kedves
hang. Ahogy teltek a hetek, ahogy a tavasz egyre elérhetőbbé vált, majd szépen
lassan beköszöntött a jó idő, egyre több nagy fakopáncs doboló hangját
repítette a langyos szél. A nyári hónapokban az erdő több faján sikerült
meglelnem odújukat, melyekből júniusban cingár, könyörgő hangok neszei osontak
elő, a folyton - folyvást éhes fiókák hangjai. A természetnek hála a környékünkön sok harkály lelte meg az otthonát, és
jelenlétükben minden egyes sétám során gyönyörködni tudok.
Most augusztus, és az idei nyár vége felé járunk, amikor már
a madarak énekei elcsendesedtek. Azonban idén, olyan feljegyzés került a
madarász naplómba, mint eddig soha. Tegnap délután ugyanis a nagy fakopáncs dobolására
lettem figyelmes. A hang éppen úgy szólt, éppen olyan átéléssel, mint tavasszal
szokott, amikor a szerelem mámora ragadja el a szívüket. A pergő dobolásra a
távolból válasz is érkezett, de sokkal csöndesebben, szolidabban. Hosszú
percekig hallgattam, az ilyenkor számomra szokatlan hangot, és boldogság
kerített a hatalmába, hogy egy újabb élménnyel ajándékozott meg a természet.
Az okát pontosan nem tudom, hogy a nagy fakopáncs mit
szeretett volna előadásával jelezni. Talán területének a védelmét erősítette
meg, mert a nagy fakopáncsok egyedei egész évben territoriálisak, és általában
az első revírfoglalásuktól egyazon területen tartózkodnak. Mindenesetre
különleges percekkel ajándékozott meg, ezen a szép augusztus végi napon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése