Örvös légykapó látogatása

Tegnap délelőtt örvendetes esemény történt, újra tiszteletét tette kertemben, a frissen hazatért örvös légykapó. Hát éve tért be hozzám először egy hím egyede, azóta pedig évről-évre megtisztel jelenlétével. Három esztendeje pedig szinte napra pontosan jelenik meg nálam ez a gyönyörű, tarka madár. Most joggal kérdezhetnétek miért nevezem őt tarkának, hiszen mindösszesen két színt visel elegáns tollruhájaban. Nos pont ezért, mert a két szín, a fekete és a fehér, és azok elrendeződése, valóban takra megjelenéssel áldja meg őt. Ez a ruha pedig a hímek nászviselete. Nyugalmi tollazatuk sokkal fakóbb, szürkés színezetű, hasonló a tojókéhoz. 

Kertemben évről-évre, több odú is albérlőjét várja. Az egyik pedig nagyon tetszik az örvös légykapó hímek, hiszen minden évben megszemléli, megvizsgálja. Ezidáig azonban már vagy csuszkák vagy széncinegék sajátították ki. Idén kék cinege pár tüsténkedik ezen odú körül, de biztos nem vagyok egyenlőre benne, hogy ők is lesznek a lakói. 

Mintha évről-évre, újra és újra megismétlődnének az események, a légykapó az odút szemléli kívül, belül, kicsit nézelődik majd tova száll az erdő fáinak a védelme, és többet nem is látom őt abban az esztendőben. Idén is így történt, jött nézelődött, mintha megmutatta volna magát, hogy újra itt van, és tova is szállt, mint az előző években. Mégis most újra reményekkel telve nézek előre, hogy talán itt marad, ha nem is az én odúmban, de egy közeli kiadó kis lakást talál magának és a társának, és újra láthatom őt. Hogy ez így lesz e, nem tudom, csak bizakodni, reménykedni tudok benne. 

Az örvös légykapók a téli hónapokat a meleg Afrikában töltik. Költési területeikre általában április második felében érkeznek meg. Először a hímek térnek vissza, majd pár nap eltéréssel a tojók is megjelennek. A hímek csengő énekükkel és takaros othonokkal várják őket. Több nekik tetsző, lehetséges odút mutatnak a párjuknak revírjük területén, amelyik megtetszik a tojóknak abba beszállnak és hosszabban elidőznek, ezzel mutatják meg, szerelmük fészkének a helyét. 

A természetnek hála szeretett erdőségemben rengeteg kiadó odú várja a lakóit. A szép kort megélt fák törzsein harkályok által készített takaros otthonok álldogálnak, melyek valamelyike bízom benne a légykapó tojóknak is megtetszehet, amiben elkészítheti fészkét. Ha ez így lenne, akkor talán újra láthatnám őket. 

Találkozás egy festékhiányos énekes rigóval

 

 

 

Amikor, a tavaszi Nap sugarai meleg érintésekkel fésülik a fák sudarait, a barnuló avarral pajkos szelek játszadoznak szelíden, a fák rengetegében virághímes szőnyeg fedi be gondosan a talajt, az első lepkék könnyedén libegnek az enyhe levegőben, a csupaszon az ég felé nyújtózó  fák ágai között dalra fakadnak a hosszú utat megjárt énekes rigók. 

Az idei esztendőben március elején hallottam először az első énekes rigó gyöngyöző strófáit. Azóta már nem csak egyedül dalol, fajtársaival együtt, valamint a feketerigókkal, és többi dalra fakadt tollassal ezer hangú koncertet játszanak. 

Az idei tavasszal  madárbarát kertemben a szokottnál több énekes rigó teszi a tiszteletét. Évről-évre visszajáró vendégeim, vagy, ha pontosabban akarok fogalmazni lakóim. Hiszen a szép sudárra nőtt fenyőfám védelmező ágai között lapul meg gondosan elkészített fészkük. De nem csak a kertemben lakó rigókat tudom megfigyelni, hanem az erőben fészkelők is rendszeresen betérnek hozzám. 

Az énekes rigók igazán csinos madarak, annak ellenére, hogy felöltőjük kerül minden hivalkodást, melynek köszönhetően testük tökéletesen a környezetükbe tud olvadni. Szinte észrevétlenül tudnak motozni az avarban, és az aljnövényzetben, miközben betevőjük csigák, giliszták, férgek után kutatnak. Hátuk meleg olajbarna színezetű, alsótestük fehéres alapon szív alakú, barnás fekete foltokkal tarkított. Szemeik sötét színűek és nagyok, melyeknek köszönhetően a szürkületi időszakban is kiválóan látnak. Fejük tetején barnás színezetű foltot viselnek, ami számomra olyan, mintha csinos kis kalapba bújtak volna. 

Jelen történetem is egy ilyen csinos megjelenésű énekes rigóról fog szólni, aki egy kicsit különcnek számít a többi fajtársa között. 

Kora reggel volt, amikor kertem vendégeit figyeltem. A Nap a szürke felhők mögött pihent, sugarai nem simogatták a fák rengetegét és a kiskertem lakóit. A madarak gyöngyöző dalait repítette a szelíden osonó szél, a levegőben pedig a kikelet utánozhatatlan illata úszott.

A diófa ágai között vörös bundás mókuslakóm falatozott. Korgó gyomra éhségét finom diócsemegével enyhítette. Cinegék röppentek a fák ágai között, csuszka szaladgált fel s alá a diófa törzsén, szajkók udvaroltak egymásnak, finom falatokkal etették egymást. Feketerigók, énekes rigók, vörösbegyek keresgéltek a talajon betevő után, mindent átkutatva, minden száraz falevél alá benézve, hátha valami finom falat lapul meg alattuk. És lapult, láthatóan sikerrel jártak, újra és újra. Ahogy őket figyeltem, hirtelen egy különleges kinézetű madáron akadt meg a tekintetem. Nem volt olyan szembetűnő, mint a majd egy éve megfigyelt festékhiányos meggyvágó, de rajta is kiválóan látszott az eltérés. Jól látható volt, egyből szemet szúrt, hogy ő másabb, mint a kertben kutató fajtársai. Fején a barnás sapka fehér volt, amit még messziről is észre tudtam venni. Gyorsan a fényképezőgépemért nyúltam, megerősítést remélve. És igen, ahogy közelebb hozta őt a kijelző tisztán láttam, hogy valóban fehér folt díszíti a fejét, és a hátát fedő tollruha is fakóbb színezetű volt.  Pár percig tartott a látogatása, fényképeket és a videót is tudtam róla készíteni, miközben viselkedését figyeltem. Visszahúzódóbb, félősebb volt, mint a többi rigó, hiszen őket a többi madár, sőt a mókusok közelsége sem zavarja. Ez a festékhiányos énekes rigó viszont még a fára reppenő széncinegétől is megriadt, pedig a finom csemege, ami pillanatokkal előtte kutatott fel, a szép méretesre nőtt giliszta ott várta a talajon. Amint a cinege odébb állt visszatért, csőrével megragadta a zsákmányát és repült is vele tova, hogy nyugodtan, védett helyen el tudja fogyasztani. 

Egész álló nap, amikor időm engedte figyeltem a kertem, hátha újra feltűnik, de nem láttam. Talán még betér hozzám, talán még újra láthatom csinos, egyedi megjelenését.

Leucizmus, festékhiány esetén, a melanociták, melyek a melanin nevű festékanyagot termelik teljesen hiányoznak a bőr egyes területeiről. Ha ezek a sejtek hiányoznak a bőrből, akkor nem rakódik le melanin a tollakban, így egyes területek foltokban kifehérednek. 

 

 

 

Barátposzáta éneke az őszi alkonyatban

Barátposzáta hím 

Madárbarát kertemet nagyon sok faj látogatja. Kis birodalmamban minden a természetről és lakóiról szól.

Tegnap este, amikor a szürkület már sötét leplét hajtogatta az erdőre és kis kertemre, különös hangon akadt meg a fülem. A szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közül lágyan csengő strófák szűrődtek ki. Nem sokáig tartott a kis madárkoncert éppen pár pillanatig, de ebből a rövidke énekből is könnyen beazonosítottam, hogy egy barátposzáta dudorászott az őszi alkonyatban. Különleges élmény volt őt ilyenkor november legelején hallani. Hiszen ő is egy vonuló madárfaj, akinek egyedei, szeptemberben és októberben telelő területeik felé kezdik meg hosszú útjukat. Azonban évről-évre vannak barátkák, akik a hazánkban való áttelelés mellett döntenek. Ők nem vállalják fel a vonulás kockázatát, inkább a helyben maradást választják, ami szintén kockázatos lehet, ha kemény fagyokkal és hóval tarkított időszakokat tartogatnak a tél hónapjai. 

A barátposzáták fő táplálékai a rovarok, a pókok, a csigák, de az ősz beálltával áttérnek a bogyós gyümölcsök fogyasztására. Fő táplálékuk ősszel, a fekete bodza tápláló és energiában gazdag termése. Azt nem tudom, hogy ez a barátka marad-e nálunk a téli hónapokra, vagy csak egy kicsit megkésve kezdi meg vándor útját, ez még a jövő titka. Minden esetre, ha az áttelelés mellett dönt, akkor kertem etetőiben megfelelő táplálékokat fog találni. A hazánkban áttelelő, de egyébként költöző madárfajokat, madárbarát kertünkben lágy eleségek kihelyezésével segíthetjük. Többek között lédús almával, körtével, sajttal, túróval, puha natúr vajjal, ipari tepertővel segíthetjük életüket. De szívesen fogyasztják az apróra tört dió húsát, vagy a cinkegolyót is. A gyümölcsöket bokrok ágaira felszúrva, vagy a többi csemegével együtt, a talajetetőn is felkínálhatjuk a számukra. 

A hazánkban áttelelő madarak segítéséről, a későbbiekben még bővebben fogok írni. 

Hírnökök

 

Az ősz közepén járunk, amikor szinte napról-napra egyre több és több színben pompáznak az erdők ösvényei. A fák ágain könnyedén himbálózó levelek, akinek egy könnyed fuvallat is elég ahhoz, hogy elhagyják otthonukat, a zöld, a sárga, a barna, a vörös ezernyi árnyalatában játszanak. Az őszi ünnep a kiteljesedéséhez közeledik. 

Az erdők rengetege hallgatag, melyben a levelek zizegésének, az apró sipkás makkok koppanásának a nesze messzire oson a fák törzsei között. 

Ilyenkor októberben a természet ösvényein egyre több és több vonuló madárral találkozhatunk, akik északi otthonukból utaznak dél felé. Tegnap délután egy nagyon nagy, becslésem szerint 60-70 egyeddel büszkélkedő tengelic csapatot sikerül megfigyelnem. Fáról-fára, ágról-ágra reppentek, miközben egymással diskuráltak. Amikor szárnyakat széttárták még, ha messze is voltak, tisztán láttam élénksárga szalagjukat, ami a szárnyaikat díszíti. Gyönyörű kis tollasok, a legszínpompásabb énekes madaraink. Miközben megpihentek az ágak védelmében egymással kezdtek fecsegni. Kedvesen, lágyan csivitelő hangjukat messzi repítette az őszi szél. 

A hazánkban költő tengelicek nagy része állandó, de vannak, akik dél felé vonulnak. Ilyenkor ősszel azonban észak felől, telelő vendégként érkeznek hozzánk egyedeik. Amikor költő területükön hidegre fordul az időjárás dél felé kezdenek vonulni, melynek csúcs időszaka októberben van.  

A költési időszakot leszámítva, a tengelicek többedmagukkal, gyakran nagyobb csapatba állva élik a napjaikat. Réteken, mezőkön kutatnak táplálék után, előszeretettel szedegetik a bogáncs, az aszat félék, a bojtorján magjait. Ilyenkor szó szerint ellepik a tájat, miközben lágy csivitelésük töri meg a csendet. 

Az előrejelzések szerint hazánkban az időjárás napról-napra egyre hidegebbre fog fordulni. A magasabban fekvő helyeken talán az első hó is megérkezhet, hogy fehér lepelbe öltöztesse a tájat. Az északi tájakon pedig már beköszöntött az igazi hideg és nyirkos őszi idő. 

Az általam látott csapat, talán épp egy ilyen vonuló csapat volt, akik a mi vidékünket választják telelő helyükül. Az elmúlt napokban, az ország több pontján figyeltek meg téli vendégeket, csonttollúakat, fenyőpintyeket, csízeket, akiknek a megjelenése jelzés értékű, miszerint visszavonhatatlanul a hideg őszi napok közelednek.

Visszatértek a csízek

Csíz

 

A csízek, kis termetű pintyfélék, akikkel főként az őszi és a téli hónapokban találkozhatunk. Vonuló madarak, ők a hideg, téli hónapokat töltik hazánkban. Fészkelő területeik főként Európa északi országai, ahonnan az ősz beköszöntekkor szárnyra kapnak és megkezdik vonulásukat Európa déli irányába. Vonulásukat és letelepedésüket elsősorban a táplálék bősége határozza meg. Ahol elegendő betevőt tudnak maguknak találni, és az időjárás is számukra kedvezően alakul, ott töltik a téli hónapokat, ahonnan aztán tavasszal ismét útra kelnek, hogy visszatérjenek költési területeikre. Hazánkban kis számban fészkelnek, így a tavaszi és nyári időszakban csak elvétve találkozhatunk egyedeivel, de azokkal is inkább a hegyvidéki, fenyves erdőségekben. 

Szeptember utolsó napján, édesanyámék udvarában álló, szép terebélyesre nőtt almafáját, egy szép nagy számból álló csíz csapat látogatta meg. A csapat nagyon sok tagból állt, pontosan megszámolni nem tudtam, de becslésem szerint 40-50 egyed között lehetett a jelenlétük. Miközben a még zöld levelekkel büszkélkedő ágak között időztek, folyamatosan vékonyka, csacsogó hangjukat hallaták, mely hangokat már hosszú hónapok óta nem hallottam, csinos, törékeny külsejükben pedig nem gyönyörködhettem. 

A hazánkban telelő madarak megérkezte, a hűvös, ködös időjárás csalhatatlanul jelzi, hogy az igazi ősz beköszöntött.  

A csízek őszi vonulásának a csúcsidőszaka október és november hónapokban van. Ha pedig nagy hidegek köszöntelek be hazájukba, akkor invázió szerűen kelnek útra dél felé.

Ilyen, viszonylag korai időpontban, még nem sikerült csízeket megfigyelnem. 

Hinta dalocska

Széncinege tojó

Az ősz első hónapjának a közepén járunk, de az időjárás mit sem foglakozik azzal, hogy a naptár mit mutat. Hiába köszöntött be a szeptember a hőmérséklet napközben még mindig a nyarat idézi. Az éjszaka sötét leple alatt azonban már hűvösre fordul az időjárás, hajnalra pedig apró harmatcseppek ülnek ki a növényekre, csillogó felöltőbe bújtatva őket. A meleg idő, a nap simogató sugarai azonban megtévesztő lehet a természet lakói számára. 

Ma délután is nyáriasan meleg uralta a  természet ösvényeit, melyben a széncinege hímnek daloláshoz szottyant kedve. Csőrét széttárva, a tavasz egyik legszebb előadását kezdte énekelni, a szívemnek oly kedves hinta dalocskát. Hangja úgy gyöngyözött, mint a csendesen osonó kis patak kristálytiszta vize, mintha valóban a tavaszt, a kikeletet köszöntené. Hosszú hetek teltek már el a madarak dalai nélkül, hisz a költési és a fiókanevelési időszakuk régen véget ért. Hangjukat csak a kapcsolattartásra és a riasztásra használták. Ma délután azonban a széncinege kedves strófái, melyek oly jókedvűen csilingeltek, újra élettel töltötték meg az erdő fáinak rengetegét. 

Ha nem hallom közben a fák hulló leveleinek halk neszeit, az apró sipkás makkgyerekek kedves kopogtatásait  és érzem olyan tisztán az ősz utánozhatatlan illatát, gondolkodás nélkül elhittem volna neki, hogy ismét a tavaszi erdő ösvényét járom. 

Dobpergés az erdő rengetegében

Nyár végén már csöndesek az erdő ösvényei. A madarak dalai már nem szólnak, ha egyszer-egyszer szerencsénk van, újra hallhatjuk a csilpcsalpfüzike, a vörösbegy vagy a barátposzáta csöndes strófáit. Ezek a pillanatok pedig kincset érnek, hiszen hosszú hónapok állnak előttünk, hosszú csöndes hónapok. A fészkek mind üresen állnak, a madár szerelmet a múló nyár magával vitte. Ilyenkor minden neszre, minden halk suttogásra, kedves csipogásra odafigyelhetünk. A csöndben még a sárguló falevelek földetérését, a lábaink alatt csörgő avar kedves zizegését, a rovarok halk duruzsolását is jobban hallhatjuk. Minden nesz, minden hang jobban kivehető, jobban azonosítható.

Jelen történetemben, egy ilyenkor nem szokványos hangról fogok Nektek mesélni, mégpedig a nagy fakopáncs dobolásáról. Egészen biztos vagyok benne, hogy már Nektek is sikerült hallanotok, megfigyelnetek tarka harkályunk jellegzetes előadását, mely előadás a tél végi és tavaszi erdők fontos hozzátartozója. 

A nagy fakopáncs hímek egy ágcsonkon ülve, vagy egy más alkalmas helyen, csőrük hihetetlenül gyors ütögetésével idézik elő a dobpergéséhez hasonló hangot, melyet dobolásnak nevezünk. Ezzel a hanggal a nagy fakopáncs hímek általában már a tél második felében elkezdik revírjeiket kijelölni, és majdani párjukat magukhoz csalogatni. A harkályok dobolása, megegyezik az énekes madarak gyöngyöző előadásaival, csak ők így, ezzel a rájuk jellemző módon kommunikálnak egymással. Ami nekünk egy monoton dobolásnak tűnik, az nekik sokféle információt közvetít. Ezzel a hanggal jelölik és védik a területeiket, udvarolnak a kiválasztott párjuknak, őrzik odújukat és benne lapuló utódaikat. A nagy fakopáncsok mindkét neme dobolhat, de általában a hímek a hangosabbak, és az aktívabbak.  

Évről-évre madarász naplómba jegyzem, hogy mikor hallom meg először az esztendőben a nagy fakopáncs dobolását. Idén egy borongós, ködfátyol alá bújt téli napon volt szerencsém hozzá, egészen pontosan január 10-én. Ettől a naptól kezdve, minden egyes erdei sétámat színesítette az a számomra kedves hang. Ahogy teltek a hetek, ahogy a tavasz egyre elérhetőbbé vált, majd szépen lassan beköszöntött a jó idő, egyre több nagy fakopáncs doboló hangját repítette a langyos szél. A nyári hónapokban az erdő több faján sikerült meglelnem odújukat, melyekből júniusban cingár, könyörgő hangok neszei osontak elő, a folyton - folyvást éhes fiókák hangjai. A természetnek hála a környékünkön sok harkály lelte meg az otthonát, és jelenlétükben minden egyes sétám során gyönyörködni tudok.

Most augusztus, és az idei nyár vége felé járunk, amikor már a madarak énekei elcsendesedtek. Azonban idén, olyan feljegyzés került a madarász naplómba, mint eddig soha. Tegnap délután ugyanis a nagy fakopáncs dobolására lettem figyelmes. A hang éppen úgy szólt, éppen olyan átéléssel, mint tavasszal szokott, amikor a szerelem mámora ragadja el a szívüket. A pergő dobolásra a távolból válasz is érkezett, de sokkal csöndesebben, szolidabban. Hosszú percekig hallgattam, az ilyenkor számomra szokatlan hangot, és boldogság kerített a hatalmába, hogy egy újabb élménnyel ajándékozott meg a természet. 

Az okát pontosan nem tudom, hogy a nagy fakopáncs mit szeretett volna előadásával jelezni. Talán területének a védelmét erősítette meg, mert a nagy fakopáncsok egyedei egész évben territoriálisak, és általában az első revírfoglalásuktól egyazon területen tartózkodnak. Mindenesetre különleges percekkel ajándékozott meg, ezen a szép augusztus végi napon.                   

Csapatba verődött őszapók

Mi sem bizonyítja jobban az ősz közeledtét, mint tollas kis barátaim csapatba verődése. Aki értő szemmel és füllel követi a természet szerte ágazó ösvényein történő eseményeket, annak naptár sem kell ahhoz, hogy tudja, épp melyik hónapban jár az esztendő. A természet beszél hozzánk, üzeneteket küld, melyekből olvasni tudunk. 

A nyár utolsó hónapjának a közepén járunk, az ősz már csak karnyújtásnyira van tőlünk és az erdők, mezők lakóitól. Egészen halkan, szinte alig alig hallhatóan már a természet ajtaján kopogtat, melyet mi is hallhatunk, amikor az ösvényein szedjük a lábunkat. 

Én bármikor is térek rá az erdő szerte ágazó útjaira, mindig nagyra nyitott szemmel és füllel követem a körülöttem zajló eseményeket, figyelem a növények változásait, az állatok hangjait. 

Tegnap délután rég, hosszú hetek vagy, ha pontosabban akarok fogalmazni, hónapok óta nem hallott hangokra lettem figyelmes. "Szri - szri, szri - szri" gyorsan egymás után ismétlődtek az aprócska őszapók kedves hangjai. Tavasz legelején láttam utoljára csapatba verődött őszapókat, amikor még a nászidőszakuk előtt álltak. Most augusztus közepe van, a költési időszakuk nekik is véget ért, amikor ők is párba állva járták a természet ösvényeit és fiókáikat nevelték. Immár újra, nagyobb társaságban, összetartva élik a napjaikat. Együtt, közösen kutatják fel betevőjüket, miközben szinte megállás nélkül "szri - szri, szri - szri" kapcsolattartó hangjukkal jeleznek egymásnak. Ennek a hangnak köszönhetően tudják a csapat egyedei, hogy a többiek éppen hol tartózkodnak. Amikor az egyik madár szárnyra kap, és elindul újabb célja felé, a többi tollas követi őt. Messzire soha nem maradnak el egymástól. Amikor egy - egy ilyen csapatnak lehetek a szemtanúja, ámulva figyelem akrobatikus ügyességüket. Miközben a fák vékonyka ágain betevő után kutatnak, gyakran fejjel lefelé, olykor egy lábbal kapaszkodnak. Ügyességük utánozhatatlan. Éppen ennek köszönhetően, ők olyan helyeken is élelmet tudnak keresni, ahová más tollas nem tud merészkedni. Könnyű testüket, mozgékony lényüket még a fák legvékonyabb ágacskái is megtartják. 

Járjátok Ti is nyitott szemmel és füllel a természet ösvényeit, mert az erdők és a mezők ösvényei rengeteg kedves pillanatokat rejtenek. 

Csilingelő csengettyűk

 A kikelet hírnökei

 A kikelet hírnökei

 Osztrák csészegomba

Pár nappal ezelőtt még igazi szép téli időben lehetett részünk, melynek egy markáns meleg front vetett végett nem is akárhogy. A vastag dunnává sokasodott hópelyheket egy nap leforgása alatt vízzé olvasztotta, és hirtelen, egy szempillantás alatt a télből a tavaszba cseppentünk.

Szombaton késő délután a hó már csak kósza emlékként élt az erdő ösvényein, melynek a nap fényében csillogó cseppjeit a talaj elevenen őrizte. Az úton álldogáló kis gödröcskék vízzel megtelve, mint aprócska tavak várták a szomjas erdőlakókat. Az avar nehézkesen, a nedvességtől elnehezülve terítette be a földet, a leveleknek mozdulni sem volt kedvük hiába próbálta őket odébb taszigálni az erdősen, olykor viharosan fújó szél. Hiába volt nagy ereje a szélnek, most kellemes enyheséget, repített magával, olyat, amit tavasszal érezhetünk, amikor még a dühös szelek is megszelídülve szaladnak végig a délcegen álló fák törzsei között. Az erdő fái csupasz karokkal nyújtóztak az ég felé, és megadóan hajladoztak mindig abba az irányba, amerre a szél parancsolta nekik.

Ahogy utamon ballagtam előre hosszú hetek, hosszú csendesen ballagó napok után most újra neszekkel, kedves hangokkal telt meg az erdő. A kellemes meleg, a langyos tavaszias idő sorra fakasztotta dalra a cinegéket. A tavaszt váró, a kikeletet csalogató strófáikat boldogan énekelték, miközben elevenen szálldostak ágról-ágra, fáról-fára. De nem csak őket kerítette hatalmába a felhőtlen jókedv. Füttyögtek a csuszkák, csacsogtak a csízek, önfeledten kacagott a zöld küllő, kedvesen egymással diskuráltak az őszapók, a messziben pedig nagy fakopáncs verte bőszen a fa törzsét. Távol volt tőlem, de pergő hangját könnyedén sodorta felém a szél.

Lábaim előtt, az erdő ezernyi titka pihent, melyek szó nélkül mesélték el nekem a féltve őrzött pillanatokat. Szarvasok, őzek, rókák és vaddisznók hátrahagyott emlékei rejtőztek az ösvényen. Pata és mancsnyomok, puha földtúrások, kisebb nagyobb gödröcskék mesélték el az éjszaka óvó leple alatt zajlott eseményeket.

Sétám az erdő egyik rejtett szegletébe vezetett, oda, ahol a tél második felében hófehér harangok csalogatják a kikeletet. Évről-évre itt, a borostyánnal benőtt fa tövében ébrednek elsőként a hóvirágok, akik a reményt, a közelgő tavasz reményét hirdetik. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy előbújtak e a föld mélyén nyugvó hagymáikból. Bizakodó voltam, de a szívem mélyén tudtam, hogy az elmúlt hetek faggyal és az elmúlt napok hóval tarkított napjai nem nekik kedveztek. Még távolt jártam tőlük, de már felsejlett előttem az üde zöld leveleket viselő borostyánnal befutott sudár fa törzse, melynek védelmében lelték meg otthonukat. Az ő tövében lapulnak a hóvirágok, akik ha fehér szirmaikat szétnyitják, halk csilingelésük, mint apró harangok kondulása tölti be a fák rengetegét. Pár lépésre voltam tőlük, amikor már láttam egy apró fehér foltot, majd még egyet és még egyet. Amikor egész közel értem hozzájuk, tisztán láttam, hogy fagy és hó ide vagy oda, ők bizony semmivel sem törődve már elkezdték hirdetni az új évszak közeledtének a reményét. A legtöbben még összezárt szirmokkal álldogáltak, de két virág már elkezdte szétnyitni sziromleveleit és egészen halkan, csak az éber és értő füleknek hallhatóan csilingelni kezdtek.

Mire elértem az erdő ezen, rejtett szegletét, a nap már egyre lejjebb ereszkedett a felhőtlen égbolton. Alaposan szemügyre vettem a fák rengetegében elsőként ébredő hóvirágokat, megörökítettem őket és lassan visszafelé indultam. Útközben a madarak csivitelései kísértek, az avar védelmében, pedig több helyen is még egészen aprócska, de annál feltűnőbb színű osztrák csészegombával sikerült találkoznom. Ők is ilyenkor februárban kezdik meg termőtesteiket növeszteni, és egészen áprilisig díszítik szokatlan szépségükkel az erdő talaján pihenő korhadó faágakat és famaradványokat. Még egészen picik voltak, szinte alig észrevehetők, de elénk cinóbervörös színük hamar elárulják ottlétüket még ilyen aprócska állapotukban is.

Hogy a tél hátralevő része milyen időt tartogat a természet lakóinak nem tudom, de minden esetre, ez a szokatlan enyheség csak átmenetinek ígérkezik abban biztos vagyok. A február még előttünk áll, de ahogy lépkedünk előre, minden egyes nappal a kikelt közeleg. Ahogy időm engedi még megfogom látogatni a hóvirágokat, hiszen pompájuk majd csak az előttünk álló hetekben fog kiteljesedni, akkor pedig ismét megmutatom Nektek is szépségüket.

 Széncinege hím

 Fák rengetege

Februári madárdalok 

Madárdalos nyárutó

Fekete rigó hím 

Amikor a tél lassan engedni kezd fagyos szorításából, és a nap egyre melegebb sugaraival simítja végig a természet ösvényeit, elérhető távolságba kerül a tavasz. Olykor még itt-ott hófoltok tarkítják az ösvényeken, amikor egy szép februári alkonyon először megszólal a fekete rigó. Koromfekete tolla szinte teljesen belevész az alkonyba, de ekkor még szolidan csengő strófái ügyesen elárulják hollétét. Ezekben a tél végi napokban csendesen dudorászik mintha csak önmaga szórakoztatására énekelne, nem is sejti, hogy annak aki hallja előadását milyen nagy örömet okoz. Egyik legkedvesebb élményem, amikor a szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közül, egymásba kapaszkodó strófái bújnak elő, melyekkel a tavaszt csalogatja. Ettől a naptól kezdve, nem telhet el egyetlen pirkadat és alkonyat sem, hogy ne hallanám dallamos, tisztán csengő énekét.

A tél végéről egészen nyár közepéig megszokott a fekete rigók éneke, melynek több funkciója is van. A hímek csengő énekükkel próbálják elcsábítani a tojók szívét, védelmezik revírjeiket, valamint amikor már családot alapítottak tisztán csengő, messzire hallatszó előadásukkal védelmezik fészküket és a benne lapuló utódaikat. Ezekben a hónapokban sokkal erőteljesebb, sokkal messzebbre osonó az énekük, mint a tél éljen, hisz fajtársaik tudomására kell hozniuk, hol húzódik az ő fenségterületük.

A fekete rigók évente általában két fészekaljnyi fiókáit nevelnek fel, és amikor a második fészekalj apróságai is önállóvá váltak akkor énekük elcsendesedik, hiszen már nem kell sem revírjeiket, sem családjukat védelmezniük. Azonban az idei esztendő egészen különleges, hiszen a fekete rigó mind a mai napig dalra fakad.

Nyomozni kezdtem az ügyben, szakértő véleményét is kikértem, de ő is furcsán állt az eset előtt. Szerinte talán még nem ért véget a költési időszaka ezért énekel, de az egészben csak az a különös, hogy ez az előadás nem úgy cseng, mint a fióka nevelés időszakban. Akkor erőtől duzzadó, most pedig melankolikus, éppen olyan, mint tél végén. Minden délután, amikor az udvaron vagyok kiül az akácfa, levelekkel sűrűn fedett ágai közé, és elkezdi szolid, minden hivalkodást kerülő előadását. Mintha önmagának dudorászna, mintha csak a saját szórakoztatására énekelgetne. Amikor meghallom énekét meg próbálom felvenni a kamerámmal, de olyan halk, hogy sajnos egyáltalán nem adja vissza az általam hallott éneket.

Különleges, hogy hallhatom és gyönyörködhet benne, és furcsa is, nagyon furcsa, mert a fekete rigók nem szoktak újra dalra fakadni, mint például a csilpcsalpfüzikék, a házi rozsdafarkúak vagy a vörösbegyek. Az ő énekük ősszel megszokott, hogy szép napsütéses, meleg szeptemberi, októberi napokon újra elveszik aprócska hangszerszámaikat, és dalolni kezdenek a sárguló levelek védelmében.

Kíváncsian várom, hogy meddig hallgathatom a rigó strófáit, mely most is, amikor ezeket a sorokat is írom kiszűrődik az erdő fáinak a védelméből.

Fekete rigó éneke 

Őszi madárdalok - Vörösbegy

Vörösbegy

A kellemesen meleg őszi időben igazán dalos kedvükben vannak az énekes madaraink. A természet ösvényeit járva újabb és újabb előadásokban van szerencsém gyönyörködni, akár csak kora tavasz idején. A szeptemberi kórus új tagjai ezennel a vörösbegyek, akik éppen úgy, mint a csilpcsalpfüzikék ősszel, a vonulásuk időszakában ismét dalra fakadnak.

A vörösbegyek költöző madarak, de enyhe az enyhe telek van, hogy maradásra bírják őket. Ebben az estben számukra is létfontosságú ez erdők bokrain álldogáló élelmek, mint a bodza, a kökény, a fagyal, melyek kínzó éhségüket olthatják. Valamint ők is, éppen úgy, mint a hazánkba észak felől érkező példányok, szívesen veszik az emberi segítséget, és nagy szeretettel látogatják a madárbarát kertekbe kihelyezett etetőket, mely biztos élelemforrást jelent számukra a hideg és fagyos időszakban.

Ilyenkor ősszel, amikor a nap előbújik a felhők mögül, és kellemesen meleg sugaraival a tájat simogatja, ők is szívesen dalra fakadnak. Akinek pedig szerencséje van hallani, ezt a gyöngyöző előadást annak a szívébe egészen biztosan boldogság, és megnyugvás költözik. Hisz éneke olyan tisztán cseng, olyan gyöngyözően és élesen, melyhez fogható számomra nem létezik.

A meleg őszi napokon, melyből az idei esztendőben nincsen hiány, gyakran hallom nem csak ez erdő ösvényein, hanem a kiskertemben is ennek a kedves kis madárnak az előadását. Sőt, a minap éppen a csilpcsalpfüzikével énekelt közösen. A füzike a tölgyfa sudarában dalolt, míg a vörös mellénykét viselő madárka a bodzabokor, egyre szegényebb ágán álldogált, és énekelte világgá strófáit. Ezeken a kellemesen enyhe napokon az erdő, egyébként már csendes ösvényein, újra a hangoké a főszerep. Csacsognak a cinegék, boldogan füttyögnek a csuszkák, szajkók rikácsolnak, nagy fakopáncsok kopogtatják a fák törzseit, fenn a magasban, a fák sudarai felett pedig a holló pár rója a köröket, miközben tisztán hallom szárnyaik suhogását, és mély jellegzetes kiáltásukat. A madarak hangjai mellett a gyenge szélben halkan csörögnek az egyre száradó falevelek, és földet érve csendesen kopognak a meleg sapkát viselő makkgyerekek.

Az erdők élettel és hangokkal telve várnak Titeket is. Ha lehetőségetek van rá, barangoljatok a természetben, és zárjátok szívetekbe, a természet nyújtotta kedves élményekkel.  

 Őszi erdő

Őszi madárdalok - Csilpcsalpfüzike

Csilpcsalpfüzike

Legutóbbi bejegyzésemben a széncinege hím, ilyenkor szeptemberben igen ritkának számító dalolásáról számoltam be nektek. Az énekes madarak kórusa azóta, egy újabb taggal gyarapodott, mégpedig a csilpcsalpfüzikével. A füzike előadása ilyenkor szeptemberben nem mondható ritkaságnak, sőt kellemesen meleg októberi napokon is hallhatjuk nevét ismételgető gyöngyöző énekét. Az erdő csendes ösvényei járva hamar meghallhatjuk kedves előadását, mely így szól „csilp-csalp, csilp, csalp, csilp-csalp”. Semelyik más madár énekével nem téveszthetjük össze, hisz valóban úgy hangzik, mintha nevét ismételgetné, és azt kiáltaná világgá, hogy „Én vagyok, én vagyok, a csilpcsalpfüzike én vagyok!” Kiáltás, pedig a gyenge szél a szárnyaira kapja, és viszi, repíti, hogy az erdő minden szegletébe eljusson ez a kedves, tavaszt idéző strófa.

A csilpcsalpfüzikék költöző madarak. Vonulásuk már augusztus végén megkezdődik. De ha az időjárás számukra kedvezően alakul, melyben bőséggel találnak élemet, akkor még októberben is hazánkban tartózkodnak. A nap sugaraiban fürdő napokon pedig énekükben is gyönyörködhetünk.

A természetnek hála a közeli erdőben is élnek csilpcsalpfüzikék, és évről évre megfigyelhetem őket. Enyhe tavaszokon már márciusban hallom a hím kedves, revírvédő énekét. A hímek általában előbb érkeznek vissza költési területeikre, mint a tojók, mely idő olykor hetekben mérhető. Mihelyst a hím visszatér, egyből el is foglalja területét, melyet csengő dalával védelmez, és adja a többi madár tudtára, hogy bizony ez az ő territóriuma. De előadásával nem csak a területének a jogát hirdeti, hanem ezzel próbálja meg elnyerni a tojók kegyeit is.

Tavasszal amilyen korán megjelennek, ősszel olyan sokáig itt maradnak, hisz, ha az időjárás enyhén alakul, és még elegendő táplálékhoz tudnak jutni, akkor nem sietnek vissza a telelő területeikre. A füzikék főként rovarokkal, pókokkal táplálkoznak, de ősszel, ha Ti is megfigyeltek gyakran felbukkannak a fekete bodzabokrok ágai között, hisz ilyenkor szívesen fogyasztják tápláló és energiában dús terméseit. Ez a gyümölcs a vonuló madarak egyik legfontosabb tápláléka, mely felkészíti szervezetüket, hogy a hosszú vándorutat teljesíteni tudják.

Járjátok Ti is nyitott szemmel és füllel a természet ösvényeit, és gyönyörködjetek az őszi erdők és mezők szépségeiben.  

 Csilpcsalpfüzike éneke

Őszi madárdalok - Széncinege

Lassan az ősz első hónapjának a közepén járunk, de az időjárás mit sem foglakozik azzal, hogy a naptár mit mutat. Hiába köszöntött be a szeptember a hőmérséklet még mindig a nyarat idézi. A meleg idő, a nap simogató sugarai azonban megtévesztő lehet a természet lakói számára. Jól tudom, hogy sokan örülnek az őszbe lopakodott nyárnak, de sajnos ennek súlyos következményei lehetnek. Most biztosan nem értitek, miért írom ezt, hisz a melegnek örülni kell, sokkal kellemesebb, mint az esős, ködös és hideg, valódi őszi idő. Természetesen ez mind igaz, de mégis, az élővilágot nagyon megzavarja ez az időjárási helyzet.

Életem nagyon fontos része a természet és annak lakói. Napjaimat rájuk odafigyelve, őket segítve élem. Ezért, ha bármilyen különös, szokatlan esemény történik az egyből szemet vagy fület szúr. Az elmúlt napokban érdeklődve figyeltem a kertemben és az erdőben folyó eseményeket, mely események hátterében egészen különös dolog állt, legalábbis ilyenkor szeptemberben egészen különösnek mondható. A barátcinegék boldogan kergetőztek, akárcsak kora tavasszal az udvarlás idején. Egy széncinege tojó pedig az odúmat vizsgálgatta hosszú időn keresztül, miközben a hím a fa ágán álldogálva figyelte őt. Ez a vizsgálat nem egyszeri eset volt, mert azóta, több nap is eltelt, és a csinos cinegelány még mindig az odú körül sündörög.

Ma délután is nyáriasan meleg uralta az időjárást, melyben a széncinege hímnek daloláshoz szottyant kedve. Csőrét széttárva, a tavasz egyik legszebb előadását kezdte énekelni, a szívemnek oly kedves hinta dalocskát. Hangja úgy gyöngyözött, mint a csendesen osonó kis patak kristálytiszta vize, mintha valóban a tavaszt, a kikeletet köszöntené. Hosszú hetek teltek el a madarak dalai nélkül, hisz a költési és a fiókanevelési időszakuk már régen véget ért. Hangjukat csak a kapcsolattartásra és a riasztásra használták. Azonban ez az ének, ezek a gyöngyöző strófák fontos dolgot jelentenek a cinege életében, mégpedig azt, hogy újra revírt foglalt. Énekével területét jelöli, azt a területet, melyet védelmeznie kell fajtársaival szembe. Valamint dalával a párját is óvja, aki az odúmat szemlélgeti, vizsgálgatja. Hogy mi lesz ennek a végkimenetele, azt most még nem tudom. Mást nem tehetek, mint bízni abban, hogy az igazi őszi idő hamarosan beköszönt, a hőmérséklet visszaesik az ilyenkor megszokott kerékvágásba, mely nem zavarja meg a természet lakóit, és nem készteti őket arra, hogy újabb költésbe kezdjenek. Hisz ilyenkor a rossz idő, a hideg akár egyik napról a másikra uralmába veheti a természetet, mely súlyos következményeket vonna magával.  

   

     

Rég nem látott kedves vendégek.

Van egy madárfaj, melynek kedves jelenlétében évekkel ezelőtt volt szerencsém gyönyörködni. Éppen akkor, amikor a blogomat elindítottam 2013-ban. Mivel vonuló fajról van szó, szeptemberben szárnyra kapnak, és a nálunk hideg, téli időszakot ők a meleg Afrikában töltik. Azonban hiába vártam a következő év tavaszát a hantmadarak, ez a becsületes nevük, nem érkeztek vissza a fészkelő területükre. Minden év elé bizakodva tekintettem, hátha sikerül újra találkoznom velük, évek teltek el, de az újabb találkozó sajnos nem jött létre. Körülbelül egy hete, a munkahelyem mellett végigfutó sínek között a természetnek hála megpillantottam a régen nem látott kedves kis ismerőseimet. Boldogságom határtalan volt, hogy újra láthatom ezeket a kedves kis madarakat, melyek a mi vidékünkön ritkaságnak számítanak. El is határoztam, hogy a fényképezőgépemmel együtt megfigyelem őket. Négy évvel ezelőtt a sínek mellett régi, megkopott talpfák sorakoztak egymásra rakva, melyeknek védelmében építette meg fészkét a tojó. A hantmadaraknál a tojó választja meg a leendő otthonuk helyét, melyet mindig a talaj közelében, kőrakások közé, farakások réseibe vagy földi lyukakba épít meg, önállóan a hím segítsége nélkül. Évente egyszer költenek, és a tojások felrepedése után mindkét szülő fontos szerepet vállal az utódok gondozásában. Miután a kicsik elhagyták az otthonukat, apró résekbe megbújva, szétszóródva várják, hogy szüleik tovább etessék őket. Hollétüket, vékonyka hangjuk hallatásával jelzik. Ahogy telnek a napok és a hetek, úgy lesznek egyre erősebbek, és a repülést is egyre jobban, ügyesebben elsajátítják. A hantmadaraknál gyakran megfigyelhető a bókolás, közben pedig farktollaikat széttárják. Kis megfigyelési utamon sikerrel jártam, és nem csak a felnőttekkel sikerült találkoznom, hanem az egyre ügyesebben repülő utódaikkal is. A kicsik már önállóan is próbálkoznak a zsákmányszerzéssel, ahogy láttam kisebb nagyobb sikerrel, de ettől függetlenül, a szülők még mindig szorgosan hordják nekik a főként rovarcsemegékből álló élelmet. A fiatalok pedig ki is követelik maguknak a betevőt, nekem pedig semmi más dolgom nem volt, mint követni a könyörgő hangjukat, így ügyesen rájuk is bukkantam. Az egyik kis siheder meghúzódva kukucskált rám a vastalp alól, majd látván nincsen mitől tartania előmerészkedett, és a sínen álldogálva várta, hogy könyörgését végre meghallja a mamája. És meg is hallotta, mert nem sokkal később, szárnyas rovarokkal megtömött csőrrel odaszállt fiókája mellé, aki mohón, az egyik finom falatot ki is vette anyja csőréből, majd pillanatok múlva a másikat is, a tojó pedig szárnyra kapva újabb betevő után kezdett vadászni. A kicsit étvágyát nagyon nehéz csillapítani, és az öt fióka mindegyike folyton folyvást rimánkodva könyörög, a szülők pedig azt sem tudják, éppen melyiknek a kedvére tegyenek. De ők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy mire eljön az augusztus vége, mindegyik apróság ereje teljében legyen, hogy a hosszú és viszontagságos vándorutat mindannyian épségben és egészségben teljesíteni tudják. Addig még hosszú hetek vannak hátra, és bízom benne, hogy lesz még alkalmam megcsodálni őket. Abban pedig még jobban bízok, hogy a kis család minden egyes tagja szerencsésen eljut majd a telelő területére, és tavasszal újra itt a közelemben lelnek majd otthonra. Hálás vagyok, hogy az idei esztendőben újra találkozhattam velük, mely találkozásról készült fotóimat Veletek is megosztok, hogy Ti is lássátok milyen kedves kis madarak élnek közöttünk.