Zizegő esőcseppek

A nyár nagy részében az eső után vágyakoztak a kertem, az erdő és a kis tisztás lakói. A száraz hetek után az elmúlt napokban újra és újra frissítő záporok érték el a vidékünket. 

Tegnap kora reggel, amikor az erdő ébredezni kezdett, már szürke, eső reményét tartogató fellegek terpeszkedtek el az égbolton. Minden beborítottak, a Napocskának sem adtak semmi esélyt, hogy sugarait ki tudta volna nyújtóztatni. Mosolygó arca a komor fellegek mögött pihent. Késő reggel pár csepp eső indult útjára a magasból, majd sorban követői is földet érték. Innentől kezdve pedig, szinte az egész nap csakis róluk szólt. Hol gyengéden, egészen óvatosan hullottak alá, hol pedig dühösen, semmi finomságot nem ismerve kopogtat az erdő, a mező talaján. Sokuk azonban nem ért el a földig, a fák, a bokrok levelein pihentek meg, mázsás koloncként húzva le ágaikat, vékony gallyaikat. Az erdő csöndes volt, csak az eső cseppjeinek hol halkabb, hol erősebb zenéje törte meg. Késő délután alkonyati sötétség borult a tájra. Mintha se nappal nem lett volna, se éjszaka. Hirtelen fényes csóvát hagyva maga mögött, villám cikázott át az égbolton, nyomában mély morajlás szalad végig a fák rengetege között. Majd újra villám csapott le, és ismét megdörrent az ég, még hangosabban, még áthatóbban. Az esőt mintha dézsából öntötték volna, sűrűn, nagy cseppekben rohantak lefelé felhő otthonukból. Az erdő fái közé sűrűn szőtt, fehér lepel terült el. Ködfátyolba burkolózott a táj. 

A kertemben csuszkák, cinegék, erdei pintyek, szajkók időztek. Voltak akik a legnagyobb eső közepette is, szűnni nem akaró elvenséggel élelem után kutattak, de voltak akik, az esőtől ázottan, csapzott tollakkal csak álltak és talán az eső végéről álmodoztak. Szajkó pihent a cseresznyefa ágai között, tollait cseppek sokasága húzta le, mint nehéz teher. Csak maga elé meredten gubbasztott, senkivel és semmivel nem törődve. Talán még bóbiskolt is egy kicsit. Szemeit újra és újra lehunyta. Az akácfa ágai között szén és kék cinegék motoztak, a fa törzsén pedig csuszka kutatott betevő után. Hiába esett az eső kedvüket nem szegte, szorgosan kutatták át a fa rejtekeit, megbújt eleségeket keresve. A talajon erdei pintyek szedték lábaikat, fejüket pedig csak nagy ritkán emelték fel. De amikor az eső még dühösebben kezdett esni, a szél pedig minden erejét összeszedve nyargalt végig a kerten ők is menedékbe vonultak. 

Hosszú, hosszú percek teltek el, mire kicsit csendesedni kezdett az eső. És, mint egy varázsütésre, újra a madarak vették birtokba a kertet. Elevenen szálltak fáról-fára, akrobatikus mutatványokat mutattak be a vékonyka ágakon, fel-le szaladgáltak a törzseken, élettel töltve meg a kertem. De hirtelen, mint egy lecsapó villám, karvaly ütött rajta az egyik kismadáron. Olyan sebesen, olyan hirtelen, hogy esélye sem volt áldozatának menekülni. Az éles karmok gyenge testébe furódtak, a ragadozó madár sárga szemei pedig örömittasan csillogtak. Zsákmányát megragadta, és már vitte is tova, az erdő fáinak a rengetegébe. Bent a sűrűségben, valamelyik fa ágai között fészke lapulhat, amiben éhes fiókái várják az éltető betevőt. Egy aprócska madár élete, egy másik madár életben maradását jelenti. Ez a természet rendje, de mégis összeszorult szívvel néztem a karvaly után, ahogy a fiatal cinkét vitte el éles karmai között. Az eszem tudja, hogy így van rendjén, de szívem mégis a sajnálattól vert hevesen, a kicsi cinege halál miatt. A kertemben hosszú időn át a mozdulatlanság, a csönd lett az úr. Csak az eső cseppjeinek koppanása zizegtette a fák leveleit, majd újra erős szél támadt, és ismét dühös vihar kezdte erejét fitogtatni. 

Kék cinege, aki barna tollakkal tarkított

 

Flavisztikus kék cinege:

Normál tollruhás kék cinege:

A természetnek hála, napról-napra újabb és újabb élményekkel gazdagodom. Az erdő ösvényein és a kertemben, a madárbarát birodalmamban, már nagyon sok megfigyelési élményben volt ez idáig is részem. 

Ma ismét egy különleges esetről szeretnék Nektek beszámolni.

Ilyenkor a nyár második felében, az erdők rejtekeiben lapuló fészkek már üresen állnak. A fák rengetege között fiatal madarak ismerkednek a nagyvilággal. Vannak akik még szüleik védő szárnyai alatt tanulják az élet rejtelmeit, vannak akik már teljesen önállóan járják saját útjukat, de olyanok is akadnak, akik akár más fajok fiatal egyedeivel összeállva keresnek-kutatnak a fák, a bokrok sűrűjében. 

A nyár ezen időszakában, ha a szerencse is mellénk szegődik sok madarat tudunk megfigyelni. Felnőtt egyedeket, és fiatal fészek hagyott tollasokat egyaránt. 

A fiatal madarak igazán kedves megjelenésűek. Tollazatuk színe fakóbb, mint a szülőké, arcukon gyermekei vonásokat viselnek, viselkedésüket pedig olykor még esetlen. Szűnni nem akaró kíváncsisággal röppennek ágról-ágra, fáról-fára, csillogó szemekkel kémlelnek minden rejteket, mindent megvizsgálnak, ahol betevő lapulhat, ami finom falatokat rejthet. 

Tollazatuk alapján könnyen meg lehet őket különböztetni, hiszen felöltőjük fakóbb, és eltérőbb, mint a felnőtt madaraké. A halványabb színezet, a szolid tollruha segíti őket, hogy életük kezdeti, felfedező szakaszában könnyebben a környezetükbe tudjanak olvadni. Ilyenkor a fiatalok tapasztalatlanok, figyelmetlenek, könnyen a ragadozók prédájává válhatnak. 

A fiatal madarak tollruhájukat szépen fokozatosan átcserélik, és általában életük első évében válik olyan színezetűvé, mint a felnőtt madaraké. A tollváltás fajonként eltérő, amit több tényező is befolyásol. 

A minap, kertemben, egy különleges színezetű tollason akadt meg a tekintetem. Első ránézésre úgy gondoltam, hogy ő egy fiatal kék cinege, de mégis más volt mint a többi fajtársa. A fejét díszítő sapka barnás színezetű volt, mely barnás szín a tarkóját és hátat is díszítette. Az egész madár furcsa, hol egészen élénk, hol fakó színezetű tollakat viselet testén. Az erdő ösvényein, a kertemben a természetnek hála gyakran láthatok fiatal madarakat, akiket alaposan szemügyre tudok venni. A kék cinege ifjak hasonlítanak szüleikre, meghatározásuk életük ezen szakaszában is könnyű. Lényegi eltérés, ami szabad szemmel távolabbról is látható, a színek fakósága. Közel sem olyan élénk, olyan figyelemfelkeltő a színezetük, mint a szülőké. 

A kék cinegék tollruhájában a sárga, a kék színárnyalatok dominálnak, valamint a fehér és a fekete színek láthatóak. A fiatalok is ezeket a színeket viselik tollaikon, csak fakóbbak, halványabbak.

Amikor az élmény utáni este a képeket nézegettem a számítógépemen, láttam, hogy ez a kék cinege nem idén fészket hagyott fiatal. 

Hosszas nyomozás után sikerült kiderítenem, hogy ez bizony egy felnőtt egyed, akinek a tollruhája azért olyan különleges, mert pigmenthiányos. Erre a szakkifejezés flavisztikus, azaz mérsékeltebb színeződés jellemzi. A flavisztikus egyedek ritkák, kutatásomat sem tudtam sok adattal bővíteni.  

A természetnek hála már láthattam különleges kinézetű tollasokat. Meggyvágót, énekes rigót, és most egy barnás tollakat magán viselő kék cinegével hozott össze találkozást a természet. 

Az eset óta a kék cinegét, aki számomra nagyon különleges, több alkalommal is láttam. A talajon a fűszálak között, az akácfa ágainak a rejtekében keresett-kutatott. Olyan fürge, olyan izgága, hogy újabb fotókat sajnos nem tudtam róla készíteni, de talán, ha ő is úgy akarja, lesz még rá alkalmam, hogy megörökítsem különleges szépségét.

 

 

A lepkék varázslatos világa

 

Barna busalepke 

Szerintem a rovarok közül a lepkék azok, akik a legtöbb ember szimpátiáját elnyerik. Könnyed röptük, színes megjelenésük szó szerint ámulatba ejtő, és, ha magamból indulok ki, akkor nyugodtan ki merem jelenteni, minden túlzás nélkül, hogy órákig el tudok bennük gyönyörködni, figyelni életüket, szokásaikat. 

De nem csak megjelenésük, szokásaik különlegesek, hanem a fejlődésük is egészen ámulatba ejtő. Azonban van az életüknek egy szakasza, ami többeknek nem szimpatikus. Nem tudom ez e a megfelelő jelző rá, de az tény, hogy sok hernyó veszíti el az életet emiatt, az emberek undora, iszonyata miatt. Ha pedig egy hernyó elpusztul, akkor a világban eggyel kevesebb lepke kaphat szárnyra. 

Az ő életük különleges, a lepkék fejlődése egy csoda, a természet gyönyörű csodája, amikor egy aprócska pete esélyt kap arra, hogy viszontagságos hetek, hónapok múlva egy gyönyörű, színpompás lepkeként kapjon szárnyra. Igen sajnos a nőstények által lerakott peték előtt nehéz időszak áll. Ezer és ezer aprócska petéből alig lesz pár, aki kifejlett lepkeként élheti az életét. 

A lepkék petékkel szaporodnak. A petékből kelnek ki a lárvák, amelyeket a lepkék esetében hernyónak nevezünk. Ebben az életszakaszban a hernyók legfőbb feladata a táplálkozás. Megpróbálnak minden tőlük telhetőt, hogy minél több táplálékot, nagyrészt különböző növények leveleit tudják elfogyasztani, hogy a tápanyagok később biztosítani tudják a további fejlődést, építőkövei lehessenek a kifejlett lepke, azaz az imágó testének. A hernyókra rengeteg veszély leselkedik. Éhes csőrök tömkelegének jelentenek fehérjében dús lakomát, főként a fióka nevelési időszakban. Akinek szerencséje van, aki épségben át tudta vészelni a fejlődésének ezen szakaszát, azok egy lépéssel ismét közelebb kerültek a kifejlett állapothoz. A hernyóból imágóvá való átalakulás a báb állapoton keresztül történik. A hernyó bebábozódáskor lényegében becsomagolja magát, hogy védett burkában átalakuláson, és az átalakulás végén egy, gyönyörű lepke kaphasson szárnyra. Ebben a fejlődési szakaszban a báb általában kiválóan beleolvad a környezetébe, így védve magát a külső veszélyektől. A bábból kikelő lepke szárnyai kezdetben még gyűröttek, de a frissen kikelt lepke, nyugalmi állapotban, általában növénybe kapaszkodva, lassan bele pumpálja a testnedveit, melynek köszönhetően kisimulnak, kimerevednek. Eközben szép lassan meg is száradnak, amikor, pedig ez bekövetkezik, a lepke egyből repülni is tud velük. A kifejlett, imágó állapotban a lepkék fő célja a szaporodás, vagyis az, hogy megfelelő párt találjanak, a nőstények pedig petéket rakjanak le. Életük ezen szakaszában táplálkozásuk merőben eltér a lárvakoritól. Ilyenkor főleg energiában gazdag táplálékon, nektáron, édes gyümölcsök nedvein szoktak élni, hiszen a repülés maga igencsak energiaigényes tevékenység.

Igaz most csak tömören írtam le Nektek a lepkék fejlődését, amiről még lehetne sokkal, de sokkal többet is mesélni. 

Szeretném Nektek az elkövetkező időszakban bemutatni az általam megfigyelt hernyókat, lepkéket és megosztani veletek életüket, és megfigyelési élményeimet. 

Csöndes erdei ösvények

 

Nagy fakopáncs fiatal egyed

Fekete bodza termései

 Vadszeder virágai

Kánya harangvirág

 

Az elmúlt napokra és mára is esőt, viharokkal tarkított kiadós esőt jósoltak a szakemberek. Sajnos ez idáig a szűk vidékünket elkerülte az égi áldás. Szó szerint igazi áldás lenne a csapadék, a legnagyobb áldás. Hiszen szomjasak az erdők, mezők lakói, nagyon szomjasak. Mindenki a friss víz után vágyakozik. Az erdő talaján vastag repedések árulkodnak a csapadék hiányáról. A föld porzik, a virágok, már akiknek volt ereje a száraz földből előbújni, kókadtan álldogálnak. A leveleik sárgulnak, a virágok pedig erőtlenül pihennek a száron. A fák üde zöldje egyre sápadtabb, az ágakon pedig egyre több a sárga levél. Nehéz napokat, próbára tevő heteket élnek meg az erdő lakói.

Tegnap délután, amikor utamra indultam a fák törzsei között szokatlan csönd fogadott. Szó szerint néma volt az erdő. A levegőt fülledt meleg járta át, pedig a szél is újra és újra társamul szegődött. De enyhíteni nem enyhítette a meleget. Szememmel a madarakat kerestem, de sehol nem voltak. Nem hallatszott kedves motozásuk, nem járta át a fák lombjait kapcsolattartó hangjuk. A harkály nem kopogtatta a beteg fák mellkasát, a fiatal cinegék nem könyörögtek szüleiknek, a csuszkák sem diskuráltak egymással és még a csilpcsalpfüzikék sem daloltak. Mintha egymagam lettem volna a fák rengeteg között, ilyet rég nem éreztem. Egyetlen hang kísért csak, a lábaim alatt szárazon csörgő avar zizegő zenéje. Amikor pedig megálltam, a zene is megállt. Újra a csönd, a némaság ölelt körbe. Ebben a hangtalanságban pedig, tisztán kúszott a fülembe a fák ágairól aláhulló sárga levelek csöndes neszezése. Ideje korán indulnak utolsó útjukra, de az időjárás velük is kibabrált. A talajon egyre többen és többen vannak. Sárga, zöldes sárga könnyed szőnyeggel fedve be a földet, így a nyár közepén.

Amikor az erdő nyitottabb részére értem, ahol főként akácfák élik az életüket kedves hangok törték meg a csendet. Szorgos méhek hada szállt virágról virágra, fáradtságot nem ismerve gyűjtöttek a vadszeder szolid virágból a nektárt. Közben pedig andalítóan zümmögtek. De nem csak a méhek látogatták a bokrok rengetegét, nagyon sok lepke is tiszteletét tette náluk. Itt az akác erdő, fényben bővelkedő részein rengeteg szederbokor lelet meg otthonát. Akik évről évre csak sokasodnak, táplálékot adva a rovaroknak, búvóhelyet tartogatva a vaddisznóknak. Már több alkalommal leptek meg vaddisznók a bokrok sűrűjéből. Kiváló hely ez a számukra, áthatolhatatlan, védelmező bozótos, ahol előszeretettel töltik a nappali, pihenő időszakukat.

Utam az akácfákkal borított erdőből a tölgyesbe vezetett, oda, ahol ilyenkor a nyár közepén virágok tömkelege teszi színesebbé a talajt. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtam a hegyen, közben pedig a harangvirágok, a homokliliomok és a többi erdei virág után kutattam. De mindhiába, mindössze három tő harangvirágot és négy tő homokliliomot sikerült találnom. Szegények ők is megfáradva álldogáltak, és láthatóan nehezen viselték a nagy szárazságot. Tavaly ilyenkor annyian voltak, hogy a hegyoldal, homokos talaja fedett tölgyerdeje, lila és fehér viragaiktól pompázott. De nem tudunk mit tenni, az időjárás tartogat viszontagságos időket, az idei esztendő pedig ilyen.

A hegyről lassan visszaereszkedtem az erdei útra, ahol a nyiladékot a Napocska sugarai melengették. A hőség itt még jobban érezhetőbbé vált. A homokfal árnyas részén fali gyík hűsölt, jöttömre ügyesen visszaszaladt védett rejtekébe. A fali gyíkok nem merészkednek messzire védelmező otthonukból. Itt a homokfalban pedig rengeteg ilyen otthon, kesze-kusza járat lapul, gyíkok biztonságos hajléka. Amikor a napos részről újra az árnyas völgybe értem jóleső érzés lett úrrá rajtam. Ilyenkor érezni igazán a sűrű erdő, a völgy adta kellemesebb klímát. A völgy ezen részén rengeteg cserje éli életét. A csipkebokrokon apró zöld termések díszlenek, a kökények levelei között majd cseresznye nagyságú bogyók rejtőzködnek, a fekete bodzák gallyain aprócska zöld bogyók szoroskodnak, a vadszeder szúrós ágai között pedig virágok bősége illatozik, de egyik - másik ágon már termés is meglapul. Hosszú hetek vannak még hátra, hogy az ősz beköszöntsön, de a természet már készül, szemmel láthatóan elkezdte téríteni az asztalát, készülve a bőség idejére.

A szederbokor sűrűjéből hirtelen feketerigó reppent fel. Talán fél méterre volt tőlem. Éjfekete szárnyait széttárta, közben pedig hangosan szidalmazott. Egészen biztos megzavartam szegényt, akaratomon kívül. Talán épp betevő után kutatott a bokor sűrű rejtekében, miközben csőrével a leveleket igazgatta, hogy az alattuk megbújó finom falatokhoz férjen. Ő volt az egyedüli madár akit láttam és akit hallottam. Nem is tudom emlékszek-e, olyan sétára, hogy ennyire csendes, már -már néma legyen az erdő. Ahogy a kis kertem mögé értem, a madarak csacsogása fogadott. Széncinege ifjak kolduló hangja, a kék galamb andalító bugó strófái, a meggyvágó fiatalok különleges zajongása, a szajkók vitája, a gerlepár szerelmes beszélgetése, a csuszkák "tveet - tveet" diskurálása, és felhangzott egy kedves szolid ének is, a csilpcsalpfüzike, nevét ismételhető előadása. Nagy fakopáncs ifjak kopogtatták a diófám törzsét, közben egymást figyelték, mintha egymástól próbálták volna ellesni az élelemszerzés fortélyait, egy vörös bunda mókus pedig őket szemlélte, miközben egy apró, zöld burokba bújt diót szeretett volna leszedni a fa ágáról. Az itatóim mindegyike foglalt volt, egyikben széncinege fiatalok próbálkoztak a fürdéssel, a másikból fiatal feketerigó kortyolta a friss vizet, a harmadikban pedig vörösbegy pocskolt. A talajon énekes rigó kutatott betevő után, fiatalkori felöltőt viselő, önálló madárka, nem messze tőle pedig erdei pinty szedte lábait, fürgén egyiket a másik után. Ahogy figyeltem a sok madarat, hirtelen olyan érzés kerített hatalmába, mintha minden tollas az én kertemben és az a mögötti erdőbe gyűlt volna össze. Hálával töltötték el a szívem és boldogsággal, hogy láthatom és hallható őket, napról-napra.

 

Aprócska hajlék az erdő rengetegében

Szerintem nincsen köztetek olyan, aki ne ismerné a csinos élénk vörös mellénykét viselő vörösbegyet. Elegáns megjelenése, gyöngyöző éneke hamar megnyeri minden madárbarát rokonszenvét. Ma róluk fogok mesélni Nektek. 

A természetnek hála környezetemben, kis kertemben és az erdő rengetegében, több vörösbegy is meglelte az otthonát, akik általában évente kétszer alapítanak családot. Az első fészekalj fiókái április - májusban, míg a második fészekalj fiókái június - július hónapban látják meg a napvilágot. Ennek köszönhetően a vörösbegyek éneke még mind a mai napig hallható. Hiába kezd a madarak hatalmas kórusa feloszlani, azok a vörösbegy hímek, akinek a fészkében még tojások vagy fiókák lapulnak, még mindig énekelnek. Alkonyatkor, a kertemben és az a mögött álló hatalmas erdőségben, már csak az ő daluk szól. 

A fénytől védett völgyben szedtem a lábaim, ott, ahol legszikrázóbb nyári napokon is félhomály, a legtikasztóbb napokon is kellemes enyheség, jóleső frissesség honol. A szép kort megélt tölgyfák levelekkel dúsan fedett ága árnyékot adnak a talajra, és a völgy mélyébe csak késő délután tudja a mosolygó arcú Napocska sugarait beengedni. 

Amikor az erdők ösvényeit járom, próbálok utamon mindig úgy haladni, hogy az erdő minden rezdülésére, minden apró titkára oda tudják figyelni. Ezen a napon is így történt, és a figyelmemnek hála nem történt baj. Hiszen éppen a lábaim előtt, a tölgylevelek és a száraz fadarabok takarásában egy fészek pihent. Hirtelen, ahogy lábaim szedtem utamon, arra lettem figyelmes, hogy egy madárka reppen el a lábaim előtt. Hirtelen megálltam, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. Szemeimmel az elszállt kis tollast kerestem, aki a vadrózsabokor, virágait dédelgető ágai közé szállt. Vörös mellénykéje szinte világított, "csikk - csikk" riasztó hangja élesen csengett. A vörösbegy pedig csak állt, és fekete, csillogó szemeivel épp oly meglepődve szemlélet engem, mint, ahogyan én őt. Hirtelen agyamon átfutott a gondolat, hogy mit is keres egy vörösbegy a talajon? Mi mást, fészkén ülhetett. Ekkor szívem még hevesebben kezdett zakatolni, és szó szerint izzadni kezdtem a rémülettől. Kezeim remegtek és azon imádkoztam, csak nehogy baj legyen. Odébb mentem kikerülve a helyet, ahonnan a madárka kiszállt, és kamerámmal próbáltam a helyre közelíteni. Nem akartam időzni, nem akartam zavarni a vörösbegy szülőt, de szívem nem nyugodott, csak zakatolt, nehogy baj legyen. Szerencsére a kiálló fa védte a fészket, a kismadár pedig már érezte a lépteim, előttem kirepült. A talajon a levelek sokasága között, a száraz fadarabok védelmében lapult a vörösbegy fészke, annak falai között pedig talán nem is oly rég kikelt fiókái. Érintetlenül, békésen szunnyadtak a kicsik. Leheletnyit megnyugodtva, tovább is indultam. A messziből vissza néztem, és láttam, hogy a felnőtt madár visszaszállt fiókáihoz. 

Hiába volt a fészek a levelek között, hiába védte őket a száraz ágak, elég nyitott helyet választott a tojó hajléka helyének. Csak bízni tudok benne, hogy ragadozó nem veszi őket észre, hiszen, ahogy cseperdenek a kicsik, úgy lesz hangjuk is egyre nagyobb. Tiszta szívből remélem, hogy épségben el tudják hagyni majd otthonukat. Következő bejegyzésemben, a vörösbegyek fészkelési szokásairól mesélek Nektek. 

Nagy fakopáncsok az erdő ösvényein

Nagy fakopáncsok fióka 

A természetnek hála, a kertemet körülölelő erdőségben egészen közel és távolabb is, szép számban élnek nagy fakopáncsok. A tölgy és a lombelegyes erdőkben rengeteg szép kort megélt fa álldogál, ez pedig a harkályoknak nagyon tetszik. A törzseken odúk árulják el a harkályok mesteri munkáját. Mesteri munkából pedig nincsen hiány, rengeteg, precízen elkészített odú várja bérlőit évről-évre. 

A nagy fakopáncsok egész éves vendégeim. Az ősztől tavaszig tartó etetési időszakban több egyede is vendégszeretetem élvezi, de ilyenkor nyáron sem kell jelenlétüket hiányolom. A szép kort megélt fáimon rengeteg betevő lapul, a tiszta, friss vízzel megtöltött iratok őket is vonzzák. 

Amikor ilyenkor, nyár elején az erdő ösvényeit járom, nem csak a lábaim elé nézek, kíváncsian vizsgálom a fák törzseit. Na jó, nem csak ilyenkor figyelek mindenre oda. Bevallom, ha lehetne, mindenhol ott lenne a tekintetem, a talajon virágokat, gombákat kutatva, a fák törzsein odúkat keresve és az ágak között madarakat figyelve. Ez azonban teljességgel lehetetlen. De gyorsan vissza is kanyarodok a nagy fakopáncsokhoz. Ha harkályok által készített odút látok az alatt pár pillanatra mindig megállok, kicsit hallgatózok, hátha valamelyikből harkályfiókák cingár hangja szűrődik ki. Gyakran szegődik mellém a szerencse, gyakran hallhatom a kis piros sapkás, cseperedő ifjak könyörgő hangját, akik szinte szüntelenül csipognak, siránkoznak. Ha a szülők a közelben vannak és élelemmel érkeznek éles "kikk-kikk" kilátással jelzik kicsinyeiknek jöttüket. Na ekkor van igazán nagy hangzavar, az egyre cseperedő fiókák ilyenkor még elevenebben, még hangosabban kezdenek el lármázni otthonuk falai között, sőt mi több, az életrevalóbbak fejecskéjüket is elődugják az odú rejtekéből. A testvérek között igazi kis versengés alakul ki, kié legyen a közelgő csemege. Hiszen a falat azé, aki a karmocskáival meg tud kapaszkodni az odú falán, és a többieket odébb taszítva ki tudja dugni éhes csőrét, amibe az érkező szülő a finom falatot helyezi. A harkály ifjak között emiatt gyakran erőnléti különbségek is kialakulhatnak, hiszen az erősebbek, az életrevalóbbak, több falathoz jutnak. A harkály szülők nem reppennek be az odúban, kintről etetik a fiókáikat, aki ügyesebb azé a falat, aki az erősebb az tudja elsőként fejecskéjét kidugni, csőrét kitárni szülei felé. 

Az erdő ösvényein és a kertemben már megpillantottam az idei első fészek hagyott nagy fakopáncs ifjakat. De a fák odvai itt-ott még cseperedő fiókákat is rejtenek, akiknek még nem jött el a pillanat otthonuk elhagyására. 

A fészek hagyott ifjakról még mesélni fogok Nektek, hiszen a szüleik kíséretében napjában többször is betérnek kertembe, és az erdő rengetegében is láthatom őket. A hímek és a tojók tovább gondozzák fiacskáikat, és tanítják az élelemszerzés fortélyaira. A kicsik pedig kíváncsi tekintetünkkel figyelik szüleik minden mozdulatát, folyton-folyvást a nyomukban vannak, és megállás nélkül finom falatok után könyörögnek. 

Fészek hagyott kék cinege fióka

Ma a a kék cinege család történetét folytatom, akiknek életük piciny részébe bebocsátást nyerhettem, a természetnek hála. 

Némán ülök a vadszeder bokrok takarásában, egy kényelmes, mohával gondosan fedett fa rönkjén, aki egykor ugyanolyan fontos tagja volt az erdőnek, mint az az akácfa akinek ágán a kék cinege fióka álldogál. A szél újra és újra tollait borzolja, hol lágyan, hol kicsit erősebben. A Napocska mosolyogva küldi felé melengető sugarait, akik szünet nélkül, lágy érintésekkel simogatják védtelen, törékeny kis testét. Egyhelyben rostokol, se jobbra, se balra nem mozdul, mintha piciny lábai földbe gyökérzetek volna. Szemeit le-le hunyja, pilled egy kicsit, majd mintha eszébe jutna éhsége, vékony hangon csivitelni kezd. Hangja lágyan szól, szinte alig hallható, a madarak hangos koncertje könnyedén fölé kerekedik. De mégis meghallják szülei fiókájuk könyörgését. Hol a hím, hol a tojó érkezik hozzá, pár pillanatnyi eltéréssel, majd hosszabb szünet következik. Talán a többi apróságot etetik, messzebbről cingár hangjukat hozza felém a szél. 

A bokrok sűrűjében méhek zümmögnek. Szorgalmasan gyűjtögetik a virágok pollenjét. Jó pár méterre tőlem őz riaszt. Egészen biztos felé viszi a szél az illatom, látni nem lát, de csalhatatlanul érzi érzékeny szaglásával a közelségem. Hallom lépteit, patái alatt vékonyka ágak reccsennek, majd elhalkulnak a hangok. Az őz tovább állt. 

A kis cinege türelemmel várakozik, hogy az idejét elüsse tollait tisztogatja. Pihés ruhácskáján könnyedén csillognak a Nap sugarai. Már legalább öt perc telt el etetés nélkül, lassan várható, hogy újra finom falatokat hoznak szülei. És így is van, a kis kék cinege mintha érezné szülei közeledését, hangosan csipogni kezd, és pillanatok múlva fel is tűnnek. Apja csőrében szép kövérre hízott, élénk zöld színű hernyó ficánkol. Tekeredik össze - vissza, mintha érezné vesztét. A cinke párszor a fához szorítja, majd fiókája sárga torkába próbálja taszigálni. De nem sikerül, fiacskája nem tudja lenyelni, vissza kiveszi, igazít rajta még egyszer, és újra a hatalmasra nyitott csőrbe igazgatja. Ezennel sikerrel jár, a fióka elnyelik a méretes falatot. Apja még szemléli minden rendben van e, és pár pillanat múlva már reppen is tova. A másik akácfán anyja topog, várja, hogy párja távozzon, most ő hozza a következő falatot. A kicsi könnyedén elnyeli a csemegét, anyja pedig már fordul is tova. Nem tétlenkednek, nincs idő a pihenésre, sok éhes csőr várja a betevőt. Egész álló nap keresnek - kutatnak a szülők, de a természet segíti őket. A fák, a bokrok levelein, ágain, törzsein rengeteg hernyó, rengeteg rovar lapul meg. Pláne most, a hosszú ideig tartó esőzések után. A természet bőségesen megterítette az asztalát, hogy senki se maradjon éhesen. 

Lassan én is indulok. Óvatosan felállok, még két pillantást vetek az aprósága, és halkan sok szerencsét, szép, biztonságos jövőt kívánok neki. Egy aprócska könnycseppel küzdök a szememben. Szeretném, ha rá is olyan jövő várna, mint szüleire. Szeretném, ha neki is jövő tavaszra megadatna a család, a folyton fecsegő fiókák. Szeretném, ha egy napon ő is betérne a fák ölelésében lapuló kertembe. Ha csinos felnőtt ruhácskáját megmutatná nekem, de ez csak egy kósza vágy, de talán teljesülhet, tudtomon kívül. Visszafelé haladok az ösvényen, a sűrű fűből száz meg száz szúnyog reppen fel lépteim nyomán. A fejem felett kék cinege fecseg, majd fordul kettőt, felszáll a tölgyfa ágára, az egyik üde zöld levélen ügyesen csüngeszkedni kezd és egy élénk zöld színű hernyót csíp nyakon. A hernyó izeg - mozog, életéért harcol, de a cinege már nem engedi. Kéklő szárnyait széttárja, kedves arcával mintha rám mosolyogna és már reppen is tova. Talán a pici fiókának érkezik a következő finom csemege, amitől egyre nagyobbra és nagyobbra tud cseperedni.