Bogyó, a legnehezebben megörökíthető fotóalanyom
Szombaton egész álló nap az eső esett, kövér, sűrű
cseppjeivel áztatva a természet ösvényeit. Vasárnap reggelre azonban
szerencsére elállt az égi áldás, és szikrázó napsütésre ébredhettem. Nem is
kellett ennél több, nyakamba akasztottam a fényképező gépemet, fogtam kis
társamat Bogyót, és útra is indultunk. Ezen a reggelen már nem fagyott, de a
szombaton oly viharosan fújó szél, nem akart veszíteni vad erejéből. Az
ösvényen letört ágak feküdtek, az ő erejüket legyőzte a szél. A napsütötte déli
oldalon, ahol egy hete még csak apró jelei voltak a bársonyos tüdőfűnek, most
lila és rózsaszín kedves virágokkal csalták mágnesként a tekintetemet. Az eső
és a melengető nap sugarai sorra csalják elő őket, és még mennyien lesznek, a
bokrok töve, a puha zöldellő fűszálak között rengeteg bimbós tüdőfű lapult meg.
Volt köztük bársonyos és petyegetett is. Miközben szépségüket örökítettem meg
a kezemet a csalán szurdosta össze. Gorombán és mérgesen támadnak az
emberre, és csípik, ahol csak érik a bőrét. De nem bántam, ők is hozzátartoznak
a természethez. Olyan aprócskák még, alig hogy előbújtak, és már most milyen
erejük van. Hetek múlva ember magasságúra nőnek, és ezeket az ösvényeket
teljesen uralmuk alá veszik, lehetetlenné téve az átjutást rajtuk. Így amíg
lehet kihasználom, a kora tavasz nyitott kis ösvényeit, ahol ágak bokrok között
vezet az utam. Erre ember nem jár, de pont ezért érdekes, vadak azonban annál
több. Nyomaikat a saras talaj ezen a reggelen is elevenen őrizte. Szarvasok,
őzek, vaddisznók haladtak ugyan itt. És mint kiderült nem csak haladtak, hanem
még ott is voltak, jobban mondva volt. Az egyik bozótos részen az egyik bokor
sűrűjéből jelenlétemmel ébresztettem egy vadmalacot, aki mérges röffenésésel
szaladt el. Megijedt szegény, de nekem is hevesebben kezdett verni a szívem,
annyira el voltam, foglalva a virágokkal, hogy meglepett a csörtetése, én pedig
őt leptem meg. Pillanatok múlva azonban már sehol sem volt, elszaladt amerre
vitte a patája. A homok dombra érve, láttam, hogy milyen csodásak a felhők,
vékony, itt-ott átlátszó fátyollal takarták be a már-már mesébe illő kék eget.
Szeretek itt a dombon megpihenni, hallgatni a madarak tavaszi koncertjeit, és
figyelni a tájat. Nagyon-nagyon sokszor kijövök ide, de egy pillanatra sem
unatkozom, vagy érzem azt, hogy ezt már annyiszor láttam. Mert hiába, hogy a
szokott helyen álldogál a Karancs vagy a Salgói vár, a táj mégis minden egyes
látogatásomkor más és más arcát mutatja. Mások a fények, ahogy a nap megsüti a
tájat, mások a felhők az égbolton, más és más növények és rovarok csalják a
tekintetemet, a hangok is mások, és az évszakok is. Soha semmi sem ismétlődik
meg úgy, ahogy azt előtte átélhettem. Mindig tartogat újat a természet. És ez
így is van rendjén, van ami elmúlik, de helyébe egy újabb lép. A természet
folyamatosan gondoskodik róla, hogy legyen miben gyönyörködnünk. Ilyenkor
tavasszal pedig még a szokottnál is több kedves pillanatot élhetünk át, hiszen
most születik újjá a természet.
Bársonyos tüdőfű
Pettyegetett tüdőfű
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése