Kíváncsian figyelő szempár.

A júniusi nap meleg sugarai még csak a dombtetőt súrolták, lent a völgyben még a félhomály ült. Gyenge szellő perdítette táncra a fák zöld leveleit és halkan, szinte alig hallhatóan zizegni kezdtek. Nincs is szebb a kora reggeli erdőnél, amikor a természet üde, friss illata csiklandozza az orromat. Minden nyugodt és csendes, mintha rajtam kívül senki sem lenne a délcegen álló hatalmas fák között. Pedig vannak, ez erdő száz meg száz lakója, akik mindenhol ott élnek, meglapulva az avar védelmező ölelésében, a fák ágai között vagy éppen a bokrok védelmében. Ezernyi titkot rejt az erdő ilyenkor kora reggel is annak, aki nyitott szemmel és értő füllel járja az ösvényeit. Én ezen a reggelen nem jártam, hanem egy öreg fa szerteágazó törzsén, mely olyan volt, mint egy szék, az is a kényelmesebb fajtából, melynek párnázatát a mohák adják üldögéltem és figyeltem az erdő lakóinak az ébredését.

Tavasz eleje óta talán ez volt az első olyan reggel amikor az énekes madarak hatalmas kórusából hiányzó tagokra lettem figyelmes. Az első költés fiókái már mind fészküket hagyták és a hímek, már nem védik tovább revírjeiket. Már csak azoknak a dalai hallható, akik évente csak egy fészekaljnyi fiókát nevelnek fel és a hímek, még messzire hangzó strófáikkal védik családjukat és területüket, vagy a lassan másodköltésüket megkezdő madaraké.  

Ahogy a madarak énekében gyönyörködtem halk, szinte alig hallható neszre lettem figyelmes. Látni nem láttam semmit, de éreztem, hogy valaki közeleg. Apró ágak csendes reccsenése hallatta, hogy valamilyen állat óvatosan szedi a lábait a bokrok és a fák sűrűjében. Télen amikor nem díszíti őket lombruha könnyen be lehet látni közéjük, de most a zöldellő levelek biztos takarást nyújtanak. Hosszú percek teletek el, de semmi sem változott, majd a léptek egyre közeledtek és a bokrok levelei megmozdultak, a következő pillanatban pedig egy kíváncsi szempár jelent meg az ágak között. Szépen lassan egyre több látszódott az őzsutából és gesztenyebarna nyári bundájában csodaszép látványt nyújtott. Ismerem ezt az őzet, igen gyakran összehoz vele találkozásokat a természet. Két éve ilyenkor két pettyes gidája követte minden mozdulatát, tavaly pedig egy utóda született. Most azonban magányosan járja az erdőt és a tisztást, senki sem kíséri még lépteit.  Ahogy egyre kijjebb ért a fák takarásából megérezhette, hogy társasága van, mert nagy gomb szemeivel rám nézett, miközben nagyra nőtt füleit hegyezte. Nem riadt meg, de lassan és biztosan, meg megállva, visszament a bokrok és a fák védelmező ölelésébe.

Amíg az őzet figyeltem, a nap sugarai már az erdő fái közé bújtak és egyre melegebbé varázsolták a reggeli levegőt. Én pedig felálltam kényelmes székemből és kedves élményekkel hazaindultam.