2017. március 18., szombat

Reggeli madárdalok.



Csíz hím



Nehezen virradt ma reggel, az égbolton komor, szürke felhők tornyosultak, és sejteni lehetett, hogy a nap sugarai ma nem sok fényt fognak szórni a tájra. Éjszaka esett, a fűszálakon aprócska vízcseppek díszlettek, az erdei ösvényen pedig kisebb tócsák őrizték emlékét. Amikor utamra indultam is lógott az eső lába, de bíztam benne, hogy lesz annyi időm az újabb égi áldás előtt, hogy egy kis sétát tegyek a természetben. Szomorkás arcát mutatta az erdő, a fák ágairól kisebb-nagyobb cseppek hullottak alá, és csendes koppanással jelezték, amikor földet értek.
Azonban borús idő ide vagy oda, az erdő ezen a reggelen még a szokásosnál is hangosabb volt a madarak hatalmas kórusa, úgy daloltak, hogy minden eldugott szegletébe eljutott a nótájuk. Megfigyelhető, hogy ilyenkor tavasszal egy kiadós eső után milyen élénken tudnak énekelni a madarak. Mintha a csapadék még egy kis plusz energiával töltené fel őket, és ázott tollaikkal sem törődve csak dalolnak és dalolnak.
Megálltam, és hallgattam őket, voltak, akiknek a csendes kis dala elveszett a hangosabb előadások között, de ha nagyon füleltem, akkor az ő strófáikat is be tudtam azonosítani. Ezen a reggelen is az énekes és a fekete rigó dalolt a leghangosabban, és a legnagyobb átéléssel, mellette jól hallható volt a csuszkák füttyögése, az erdei pintyek csattogó éneke, a cinegék kedves dalai, a vörösbegyek csengő akkordjai, és halkan alig hallhatóan, mint a háttérénekesek csacsogtak a tengelicek és a csízek. Ilyenkor, kora tavasszal a hatalmas fák még mind teljesen csupaszon állnak, csontváz kezecskéiken pedig még jól láthatóak a kis tollasok, nincsen lomkorona, mely elrejthetné őket a kíváncsi szemek elől. Ez az az időszak, amikor a legtöbbet tanulhatunk az erdő ösvényein, mert nem csak a hangokat hallhatjuk, hanem a madarat is megfigyelhetjük, hogy éppen kinek a csengő strófáiban gyönyörködhet fülünk. És, ha egyszer-kétszer sikerül a hangot annak tulajdonosához kötnünk, akkor a későbbiekben már csak az előadás alapján is be tudjuk azonosítani őket. Mert ahogy telnek a hetek, és a tavasz kezd kiteljesedni, az erdő fái egyre sűrűbb lombsátor alá rejtik a kis énekeseket, és azoknak titkos kis otthonait. De még akkor is az ő daluktól lesz hangos az erdő, azonban kis testük már sokszor rejtve marad a szemeink elől, így, ha most figyelmesen haladunk utunkon, akkor addigra szerezhetünk olyan tudást, hogy a későbbiekben azonosítani tudjuk az átélt élményeinket.
A madarak kedves énekeinek hallgatásából ez egyre sűrűbben fejem tetején koppanó cseppek zökkentettek ki. Ezek már nem a fákon álldogáló éjszakai eső cseppjei voltak, hanem a komor felhők újabb áldásai, melyek arra kényszeríthettek, hogy elinduljak hazafelé. Ahogy eleredt az eső a madarak éneke még hangosabb lett, az énekes rigót mintha bűvöletbe ejtette volna, csak dalolt és dalolt túlharsogva mindenkit.  


 Csuszka

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése