Bodobácskolónia

Napsütéses tavaszi délután volt, amikor az erdő fái között szedtem a lábaim. A tavaszi meleg, az aranyat érő eső sorra bontogatta a rügyeket, és szinte már teljes pompájukban, dús lomkoronában álltak a fák, és nyújtottak védelmező lombsátrat az ösvény felett.

Mindig mindenre odafigyelve járom az utamat. Hallgatom a hangokat, hogy milyen madarak ismétlik a strófáikat, figyelem a neszeket, a száraz ágak zörrenését, és nyitott szemmel szemlélem a talajt újabb és újabb élmények után kutatva. Élményekben pedig mindig van részem, még akkor is, ha a már jól ismert ösvényeken barangolok.

Az erdőnek ezen a részén szép termetű hársfák állnak, melyek amikor virágba borulnak, méhek igazi kis hadát vonzzák magukhoz, hogy édes nektárjukkal ajándékozzák meg őket. De jelen történetem nem róluk, a méhekről fog szólni, hanem egy másik rovarról, mely ugyancsak a hársfákat kedveli. Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor azt kell, hogy írjam rovarokról, hiszen ezernyi apró rovar vendégeskedett ezen a sudár fán. Amikor megpillantottam őket alig hittem a szememnek annyian voltak. Ennyi rovart egy helyen még nem láttam, a kéreg minden apró repedésében ott voltak, szó szerint egymás hegyén hátán, összebújva, mintha egymás testét melengetnék. Akkor még nem tudtam kikkel is sikerült találkoznom, de amint hazaértem utána kerestem, hogy kik lehetnek ők, akik ilyen hatalmas kolóniában élnek a fák kéregrepedéseiben. Nyomozásom sikerrel járt, és fény derült becsületes nevükre is, ami nem más, mint hársbodobácsok. Ezek a rovarok nagy egyedszámuk ellenére nem kártékonyak, nem okozzák a lakhelyükül kiválasztott fa legyengülését, hiszen nedveit nem szívogatják, ők a hársfa magjaival, elhalt részeivel táplálkoznak.

Általában telente figyelhetjük meg őket, amikor az általuk szimpatikusnak talált hársfa törzsén gyülekeznek. A fa kérgébe és egymáshoz szorosan összebújva próbálják a hideg napokat átvészelni. Az első találkozás április közepén volt, de még mind a mai napig ott vannak, és a több száz rovar együtt összebújva, kicsit motoszkálva, helyezkedve tölti az idejét. Amikor majd utam arra visz, újra és újra megkeresem ezt a fát, és megnézem, meddig maradnak nála vendégségben ezek a társaságkedvelő bodobácsok.