Kellemes őszi délután volt, amikor útra keltem az erdő ösvényén. Az égbolt minden szegletét sötétszürke felhők fedték be gondosan. Napok óta ők az uralkodók, vannak köztük szerények, haragosak és bőséges esőt hozók. Mellettük pedig a köd, mely olykor sűrűn szőtt, az idegen északi szelek, és a hűvös levegő gondoskodik a csalhatatlan őszi időjárásról.
Az erdő ösvényei a kiadós égi áldásnak hála sarasak, kisebb-nagyobb, friss vízzel telt tócsák várják újra a szomjas lakókat. Az avar napról-napra egyre vastagabb, egyre melegebb paplannal fedi be a talajt, de most nem zizegtek lábaim nyomán, vizesen bújtak szorosan egymáshoz a sárga, a barna, a bordó, a zölddel mintázott levelek, mint fagyos éjszakákon a madarak az odvak mélyében. Az őszi csendet hangok törtek meg, cinegék cserregtek a fák ágai közt, többen is voltak egész kis csapat. Egymással diskuráltak, miközben betevő után kutattak. A másik terebélyes tölgyfa ölelésében szajkók zajongtak. Recsegő, komisz veszekedésük teljesen elnyomta a cinegék lágy, csilingelő hangját. Úgy vitatkoztak egymással, mintha az utolsó falat makk lett volna a tét. Pedig makk van bőséggel. Évek óta nem láttam a tölgyerdőben ennyi makkot, a talajon ezer meg ezer számra hevernek, és még mindig érkezik az utánpótlás.
Ahogy a szajkók elcsitultak, újra őszi csendbe burkolózott az erdő. A némaság azonban nem tartott sokáig, hiszen ahogy az északi szelek a fák sudarai közé szaladtak, dühösen cibálni kezdték a tölgyfák ágait. Kopogni kezdett az erdő. Makkok tucatja hullott a földre, amikor pedig az ázott talajra értek, kedves hangjukon jelzek az erdő állatainak, hogy elérkezett az őszi lakoma ideje. Ők pedig érkeztek is sorban.
A tölgyerdőből utam az akácfákkal tarkított erdőbe vezetett, melynek peremén szúrós ágakkal büszkélkedő vadszeder bokrok állnak. Gyakran bírnak maradásra, kapaszkodnak belém, ahogy csak tőlük telik, de óvatosan, mindig ki bírok szabadulni marasztaló ölelésükből. Ahogy az ösvényén szedtem a lábaim az egyik bokor, sűrű mélyéből neszezés, halk mocorgás jeleire lettem figyelmes. Kis kamerám, ami épp nálam volt, a bokorra irányítottam, ahonnan egy szürkés bundát viselő vaddisznó lépkedett élő. Hallotta, érezte, hogy ott vagyok, hiszen megzavarhattam pihenő idejét. Egy rövid felvételt sikerült róla készítenem, ahogy komótosan tovaballagott.
A vaddisznók szeretik a szúrós indákkal, ágakkal védelmező vadszeder bokrok védelmét, hiszen egész évben zöld leveleik takarást, tüskéi pedig áthatolhatatlan biztonságot nyújtanak a számukra. Már több alkalommal találkoztam én is szederbokrok mélyében pihenő kedvenceimmel.
További utam a sötét völgy mélyébe vezetett, ahol nappal is a szűkület pihen, alig engedve be fényt birodalmába. A bőséges csapadéknak hála, a völgy mélyén, a vastag avar védelméből egészen apró, kalapokat viselő gombák kukucskáltak élő. Talán az elkövetkező hetekben még többen lesznek, hiszen az előrejelzések szerint, újabb és újabb csapadékot adó fellegek fognak a természet ösvényei fölé vonulni. Az időjárás adott a számukra, izgatottan várom őket.
Az erdő ösvényei a kiadós égi áldásnak hála sarasak, kisebb-nagyobb, friss vízzel telt tócsák várják újra a szomjas lakókat. Az avar napról-napra egyre vastagabb, egyre melegebb paplannal fedi be a talajt, de most nem zizegtek lábaim nyomán, vizesen bújtak szorosan egymáshoz a sárga, a barna, a bordó, a zölddel mintázott levelek, mint fagyos éjszakákon a madarak az odvak mélyében. Az őszi csendet hangok törtek meg, cinegék cserregtek a fák ágai közt, többen is voltak egész kis csapat. Egymással diskuráltak, miközben betevő után kutattak. A másik terebélyes tölgyfa ölelésében szajkók zajongtak. Recsegő, komisz veszekedésük teljesen elnyomta a cinegék lágy, csilingelő hangját. Úgy vitatkoztak egymással, mintha az utolsó falat makk lett volna a tét. Pedig makk van bőséggel. Évek óta nem láttam a tölgyerdőben ennyi makkot, a talajon ezer meg ezer számra hevernek, és még mindig érkezik az utánpótlás.
Ahogy a szajkók elcsitultak, újra őszi csendbe burkolózott az erdő. A némaság azonban nem tartott sokáig, hiszen ahogy az északi szelek a fák sudarai közé szaladtak, dühösen cibálni kezdték a tölgyfák ágait. Kopogni kezdett az erdő. Makkok tucatja hullott a földre, amikor pedig az ázott talajra értek, kedves hangjukon jelzek az erdő állatainak, hogy elérkezett az őszi lakoma ideje. Ők pedig érkeztek is sorban.
A tölgyerdőből utam az akácfákkal tarkított erdőbe vezetett, melynek peremén szúrós ágakkal büszkélkedő vadszeder bokrok állnak. Gyakran bírnak maradásra, kapaszkodnak belém, ahogy csak tőlük telik, de óvatosan, mindig ki bírok szabadulni marasztaló ölelésükből. Ahogy az ösvényén szedtem a lábaim az egyik bokor, sűrű mélyéből neszezés, halk mocorgás jeleire lettem figyelmes. Kis kamerám, ami épp nálam volt, a bokorra irányítottam, ahonnan egy szürkés bundát viselő vaddisznó lépkedett élő. Hallotta, érezte, hogy ott vagyok, hiszen megzavarhattam pihenő idejét. Egy rövid felvételt sikerült róla készítenem, ahogy komótosan tovaballagott.
A vaddisznók szeretik a szúrós indákkal, ágakkal védelmező vadszeder bokrok védelmét, hiszen egész évben zöld leveleik takarást, tüskéi pedig áthatolhatatlan biztonságot nyújtanak a számukra. Már több alkalommal találkoztam én is szederbokrok mélyében pihenő kedvenceimmel.
További utam a sötét völgy mélyébe vezetett, ahol nappal is a szűkület pihen, alig engedve be fényt birodalmába. A bőséges csapadéknak hála, a völgy mélyén, a vastag avar védelméből egészen apró, kalapokat viselő gombák kukucskáltak élő. Talán az elkövetkező hetekben még többen lesznek, hiszen az előrejelzések szerint, újabb és újabb csapadékot adó fellegek fognak a természet ösvényei fölé vonulni. Az időjárás adott a számukra, izgatottan várom őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése