Vörösbegy
Hosszú napokon keresztül kellett az erdő lakóinak
nélkülözniük a Nap mosolygó arcát, és sugarainak kellemes meleg simítását, ami
egy picit jobb kedvre derítette volna őket. Tegnap este a szürke komor felhők
észak felé robogtak, a köd pedig összehajtogatta sűrűn szőtt fátylát. Nyomukban
a milliónyi csillag fénye ragyogott, és feltűnt az égbolton a kerek arcú Hold.
Lassan, ráérősen ballagott az égen, hisz nem volt hová sietnie. Némán, szúrós
szemekkel kémlelte a tájat, fényével pedig beragyogta a tél első estéjét és éjszakáját.
Az öregesen ballagó december pedig a sötétség leple alatt csöndesen
megrázta ősz szakállát, amin a dér apró kristályai csilingeltek. Zenéjüket
hallhatta bárki, aki ébren töltötte az éjszakát, aki némán kémlelte a tájat. Hangjuk
olyan volt, mintha ezernyi apró csengettyű csenget volna.
Kora reggel, amikor a Nap a keleti égbolton ébredezett, és
lágy fénye bejárata az erdők, mezők ösvényeit tisztán látható volt az öreg
december nyoma. Amerre csak járt, apró dérkristályok pihentek, a fűszálakon, az
ágakon, a természet minden lakóját csillogóan fehér ruhába bújtatta.
Fagyos volt a reggel, fogakat vacogtatóan hideg. Az ébredező
madarak felborzolt tollakkal álldogáltak a fák, a bokrok ágain. Lábacskáikat
bőszen emlegették, hol az egyiket, hol a másikat, mintha attól féltek volna
menten az ághoz fagy. Csöndesen reppentek a fák sudaraiban, egyetlen hang sem
hagyta el csőrüket. Azonban, ahogy a Nap mosolygó arca egyre magasabbra kúszott
az égbolton, sugarai pedig meleg érintésükkel a fák rengetegét simogatták, egy
kis boldogság, egy kis jókedv járta át az erdő lakóit. Cinegék diskuráltak az
ágak között, csuszka pár beszélte meg aznapi teendőit, őszapók, csízek népes csapata csacsogott egymásnak, vörös mellényes
vörösbegy csetteget a bokor sűrűjében, egy szajkó pedig az ölyv hangját
utánozva kiabált a tölgyfa ágainak védelmében. Élettel, hanggal és egy kis
jókedvvel telt meg az erdő december második napján, a fagyos idő ellenére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése