A december és vele együtt a tél csöndesen ballag be a
természet ösvényeire. Léptei nehézkesek, szemei csillogók, deres szakállából
pedig csilingelő jégkristályokat perget az erdők, mezők lakóira. Kora reggelre
fehér zúzmararuhába öltözteti a megsápadt fűszálakat, a mély álmunkba
szenderedett fák és bokrok kesze-kusza ágacskáit, és, ha észak felől társai is
megérkeznek, hófehér dunnával takarják be a tájat. Ez a puha takaró pedig
rengeteg titkot, számtalan mesét rejthet annak, aki ismeri az erdők, mezők lakóit.
A vadak lépteinek tisztán kivehető nyomai rejtőznek a hófödte talajon. Őzek,
szarvasok, vaddisznók patáinak lenyomatai, rókák, borzok, nyestek tappancs
nyomai árulják el a fagyos éjszaka, a didergő nappal titkait. Ha pedig
szerencsénk van akár a mókusok apró lépteinek emlékeit is megfigyelhetjük.
Az erdők ösvényei csöndesek. Csak a harkályok neszei
szűrődnek tova, legyen bármilyen hideg a beteg fákat ilyenkor is gyógyítaniuk
kell. Mellkasukat kopogtatják, miközben bőszen hallgatóznak, hol lehet a baj
okozója. Olykor a szajkók is meg-megszólalnak, recsegő veszekedésük, veszélyt
jelző hangjuk pillanatok alatt felveri az erdő némaságát. Ha pedig a nap
langyos sugarainak sikerül előbújniuk a felhők mögül, és egy kis meleget tudnak
adni, a csízek, a tengelicek, a süvöltők, a cinegék halk csacsogásba kezdenek,
mely hangok, mint az aprócska csengettyűk úgy csilingelnek.
Az előttünk álló hónap sok szép pillanatot, az év legszebb
ünnepét, és a kiadós havazás reményét is magában hordozza. Hiszen hiába van
álomba szenderedve a természet, végeláthatatlan ösvényei megannyi csodát
rejtenek még a legdermesztőbb napokon is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése