Ma a barátcigéről mesélek Nektek, akinek a tollruhája egészen szolid, színezetében kerül minden feltűnést. Viselkedési is épp ilyen. Alkalmazkodó, minden feltűnést kerülő és kiváltképp barátságos.
Az erdő közelségének hála ők is gyakori, mindennapos vendégeim, akik általában mindig párban járnak, ilyenkor ősszel is. Hiába ér véget a költési időszak, a barátcinege párok kapcsolata annak végével nem bomlik fel.
Viselkedésük éppoly élénk és barátságos, mint a cinege rokonaié, vagy talán még közvetlenebb. Az elmúlt évek alatt barátságos viselkedésüket már számtalanszor bizonyították nekem. Újra és újra ámulatba ejtenek, hogy mennyire közvetlenek tudnak lenni, hiszen jelenlétemtől egyáltalán nem tartanak. Amikor a kertben tartózkodom egészen közel merészkednek, gyakran karnyújtásnyira vannak tőlem. De olyanra is volt már esett, hogy az egyik barátcinege a vállamra szállt. Aprócsa csőrüket gyakran nyitják beszédre, mintha folyton - folyvást valami fontos mondanivalójuk lenne. Csak csacsognak és csacsognak. Csevegnek, ha jó ked keríti őket hatalmába, idegesen riasztanak, ha veszélyt éreznek és élénken diskurálni kezdenek a többiekkel, amikor épp az etetőket töltöm fel finom betevőkkel. Ők azok a kis tollasok akik gyakran mellém szállnak, csillogó szemecskéikkel boldogan rám tekintenek és
a kezem mellől veszik el a napraforgómagot. De előtte mindenkit értesítenek, hogy a kert apraja - nagyja hallja meg a hírt, újabb adag finom falatok érkeztek az etetőkbe.
De nem csak az etetési időszakban vannak jelen madárbarát birodalmamban, hanem az esztendő minden áldott napján. Lelkesen, szűnni nem akaró elevenséggel tisztogatják a fáimat. Költési időszak után pedig a csemetéit is elhozzák hozzám.
Az idén sikerült az erdő rengetegében azt is megfigyelnem, amint ez a kedves kis madár, szűnni nem akaró szorgalommal, nagy - nagy precizitással, egy odút vesegetett aprócska csőrével. Hihetetlen volt látni, hogy ez az piciny cinege, pirinyó csőrével mire képes. Egyik faforgácsot a másik után véste le az odú oldalából, hogy elkészüljön az utodainak a tökéletes otthona, amibe fészkét készíti el párjával.
A költéshez, szerelmük bölcsőjének, általában öreg fatörzset keres a pár. Ha az ott talált odút nem találják tökéletesnek, a tojó elkezdi átalakítani saját tetszésére. Aprócska, hegyes csőrével óvatosan egyik faszilánkot a másik után vésegeti le. A munka során keletkezett apró forgácsdarabkákat odébb viszi és a földre pottyantja.
A barátcinegék élete még sok kedves titkot rejt, rengeteg megfigyelési élményt adnak nekem, amikről a későbbiekben még mesélek Nektek
A következő történetem a csinos, vörös mellénykét viselő vörösbegyről fog szólni, aki a kis kastélyom állandó vendége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése