Hófödte erdei ösvények.

A hó az éjszaka csendes, puha leple alatt kezdett el szállingózni, és reggelre fehér dunnába öltöztette az erdők, a mezők ösvényeit. Nehezen érkezett meg ma a pirkadat, és mintha a világosságot is feltartóztatta volna valaki olyan lassan köszöntött be. Az égboltot nehéz, szürke fellegek borították melyből szüntelenül apró pihék hullottak alá a talajra. Hol lassan komótosan, olyan igazán ráérősen, hol pedig sietősen, mintha egymással versenyeztek volna ki ér előbb földet. Délután kezdett el csendesedni a pihék halk zizegése, és addigra bőven 10 centiméter körüli volt a hó vastagsága. Ma előbb értem haza a munkahelyemről így maradt egy kis időm, hogy tiszteletemet tegyem az erdőben. Nagyon szeretem a hófödte tájat, ilyenkor olyan békés, és érintetlenek az ösvények, és valóban a puha hóban csak az én lépéseimnek a nyoma volt látható, és persze Bogyóé, aki szintén nagyon kedveli a télies időjárást. Az erdőben csend, és némaság fogadott, sehol senki, mintha madár se járt volna arra amerre én. A délcegen álló fák között apró nyomok rajzolódtak ki, egy őz szedhette nem sokkal előttem erre patáit, átvágott azon az ösvényen, amelyen én haladtam, majd útja újra a fák sűrűjébe vezetett. Nehéz idők járnak most az erdő lakóira, a kemény mínuszok után, most a hó is megérkezett, mely még jobban megnehezíti ez élelemhez jutást. Csak ballagtam át a fenyvesen, át a bükkösön, és érezhetően egyre sötétebb lett. Percekkel korábban az egész álló nap bújócskát játszó nap korongja tűnt elő a vékonyodó felhők mögül, elárulva magát, hogy hol is rejtőzködik, majd újra a szürke fellegek mögé húzódott. A téli némaságot egy kedves dallam törte meg, egymás után ismételgette a széncinege hinta dalocskáját, mintha nem is tél közepén tartanánk. Ettől már téliesebb nem is lehetne az időjárás, de neki ez mit sem számított csak dalolt, és dalolt. Megálltam, behunyt szemmel csak rá koncentrálva hallgattam az előadását, de hirtelen vége szakadt, és újra a csend vette át a szerepet. A tavasz még oly messze jár, ott ahol az első virágok fognak előbújni oda most vastag takarót terített a természet, hogy alatta békésen szundikálhassanak az aprócska életek. Az ösvény egyre sötétebb lett, és a szürkület félhomályt varázsolt a fák közé. Nem csak az este érkezett meg, hanem az újabb havazás is. Először lassan, félősen egy-egy kósza pihe hullott alá, majd ahogy hazafelé tartottam egyre többen, és többen lettek. Most, amikor ezeket a sorokat írom még mindig esik, gyorsan, sietősen, mintha késésben lennének úgy hullnak alá, és percről-percre vastagítják a természet puha dunnáját. 

Vasánapi vendégeim.

 Feketerigó tojó

 Vörösbegy

Feketerigó hím

Az elmúlt napok meghozták az igaz téli időjárást, az éjszaka leple alatt a hőmérő higanyszála -23, -24 fokig süllyedt, és a nappalok sem hoztak nagy enyhülést, -13 foknál nem kúszott feljebb a levegő hőmérséklete hiába sütött a nap. A felhőtlen égbolton egyetlen kósza felhőfoszlány sem zavarta meg tündöklésében, de mindhiába, mintha minden ereje elfogyott volna. 

Alig kezdett virradni a vörösbegy, és a fekete rigók már talpon voltak, a hidegtől felborzolt tollakkal védték apró testüket. Picike lábaikat pedig folyamatosan emelgették, hol egyiken álltak a talajon, hol a másikon, amelyik éppen pihent, az a testükkel melengették amennyire tudták. Ahogy egyre világosabb lett a kiskertemben úgy jelentek egymás után reggeliző vendégeim. Jöttek a szajkók, a nagy, a közép fakopáncsok, a széncinegék, a barátcinegék, a kék cinegék, a verebek, a csuszkák, a fakuszok, és a balkáni gerlék. Mindegyiken jól lehetett látni, hogy megviselő őket ez a szokatlanul hideg, téli idő. Hiszen évek teltek el ilyen kemény mínuszok nélkül, és azok a madarak melyek az elmúlt évek alatt hozzászoktak az enyhébb telekhez, azoknak most nagyon nagy kihívást jelent ez a zord idő. Egész nap jöttek mentek a madarak, ettek, ittak, tovarepültek, majd ismét visszatértek. Mégis jóval kevesebben vannak, mint az elmúlt esztendőkben, hiányoznak a csízek, a tengelicek, a meggyvágók, a zöldikék. Nem tudom merre járnak, de a kertemben idén nem teszik tiszteletük legalábbis eddig nem tették, pedig hó is van, hideg is, én pedig finomabbnál finomabb falatokkal várom őket, de mindhiába valamiért nem jönnek. De nem csak nálam kevesebb a madár, hanem ahogy üzeneteiteket olvasom, Nálatok is hasonló a helyzet. Gondolom, ha éhesek lennének akkor bejönnének a kertjeinkbe, és falatoznának a kihelyezett csemegékből. Így csak arra tudok gondolni, hogy a természet még tartogat annyi élelmet a számukra, ami elegendő nekik, így kint az erdők, mezők ösvényein jól tudnak lakni.  

Szajkó

 Nagy fakopáncs

Segítsük a madarakat!

Ma reggelre, csillagfényes éjszaka leple alatt, a hőmérőm higanyszála -22 fokig süllyedt, és napközben sem sokat enyhült a levegő, annak ellenére, hogy a felhőtlen égbolton hét ágra sütöttek a nap sugarai. Ebben a fogcsikorgató hidegben, még jobban oda kell figyelnünk a környezetünkben élő élőlényekre, főként a mindössze pár grammos testsúlyú apró kis tollasokra, akiknek nagyon nagy kihívást jelent ez a kemény hideg. Reggel, amikor a pirkadat előcsalja őket éjszaki vackukból, neki is látnak a falatozásnak, hogy azt a kalóriát, amit a szervezetük az éjszakai időszakban felhasznált minél előbb pótolni tudják, és egész nap azon tüsténkednek, hogy újra fel tudják tölteni tartalékaikat, hogy azzal másnap reggelig gazdálkodni tudjon aprócska testük. Ilyenkor, amikor ennyire nagy éjszakai, és nappali fagyok tombolnak, ők szinte napról napra élnek, ezért nekünk minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, segíteni kell őket, hogy sikeresen át tudják vészelni ezt a kihívásokkal teli időszakot. Így megadhatjuk nekik az esélyt a sikeres túlérésre. Ezért kérek titeket, hogy gondoljatok ezekre, a kis tollasokra, és lehetőségetekhez mérten segítsétek őket, hisz ami nekünk egy apró cselekedett, nekik az életet jelenti. 

A madáretetéshez, a következő linken http://varazslatostermeszet.blogspot.hu/search/label/A%20madarak%20t%C3%A9li%20eles%C3%A9gei  találtok egy kis segítséget, hogy milyen csemegékkel kedveskedhettek vendégeiteknek, és mik azok a táplálékok, melyek magas kalória tartalmuk miatt, növelik az életben maradási esélyüket, hogy szerencsésen, és épségben meg tudják élni a következő nap reggelét.  

Óévbúcsúztató séta.

Közép fakopáncs

A tavalyi esztendő utolsó napján nagyon hideg reggelre ébredtek az erdők, és a mezők lakói. Amikor utamra indultam a hőmérő higanyszála -8 fokot mutatott, igazi fagyos téli idő volt. Az égboltot még egy kósza felhőpamacs sem tarkította, és a levegő is mozdulatlanul állt, minden adott volt ahhoz, hogy kemény fagy vegye hatalmába a természetet, az éjszaka csöndes leple alatt. Szeretem ezeket a téli napokat, amikor olyan tiszta, és éles a levegő, hogy szinte hasítja az ember arcár. Ez a reggel is ilyen volt. A nap álmosan ébredezett a hegy mögött, és aranysárga sugaraival, gyöngéden simogatta a fák csupasz koronáját. A kis tisztás csendes, és kihalt volt, az éjszakai pára vastag, hófehér dérruhába öltöztette az elsárgult fűszálakat, a fák elszáradt leveleit, és a vaddisznótúrások miatt hepehupássá vált talajt. Nem sokkal előttem vendége volt a tisztásnak, igaz én nem láthattam, de hátrahagyott nyoma arról tanúskodott, hogy szarvas szedte erre patáit. Az erdőszélen egy korán ébredt vörösbegy csetteget, felborzolt tollaival mintha csak a nap sugarait várta volna, hogy a hosszú, és fagyos éjszaka után átmelegítse aprócska testét. Lent a völgyben még félhomály ült, de odafent a hegytetőt már a nap cirógatta. Ilyenkor télen tágasak a természet szerteágazó ösvényei, és nem kell nekem ahhoz kitaposott út, hogy bebarangoljam az erdőt. Szeretek új helyeket felfedezni, olyanokat ahol még nem tettem tiszteletemet, olyanokat, melyeket csak ilyenkor lehet végigjárni, amikor nincsenek levelek, és szerteágazó fajtások a bokrokon. Az erdei ösvényről letérve egy homokos domboldalra vezetett fel az utam, ahol a puha talaj rengeteg állat látogatásának az emlékét őrizte. Voltak patanyomok, őzeké, szarvasoké, voltak túrások, melyeket a vaddisznók hagytak maguk után, és puha tappancs nyomokat is sikerült felfedeznem, melyek egy rókától származtak. Itt már a nap sugarai fényüket szórták, és kellemesen langyossá varázsolták a levegőt. Ekkor lehetett igazán érezni a különbséget, hogy milyen fagyosan hideg volt lent az árnyékos völgyben, a napsütötte domboldalon pedig, mennyivel melegebbnek érződött a levegő nap sugarainak hála. Nem is kellett ennél több a madaraknak, kedves hangjukon egymás ellen csiviteltek. A puha talajt több helyen kimosta a csapadék, és ott a fák gyökerei tűntek elő a homok takarásából. Az egyik vaskos gyökérnél mozgás jeleire lettem figyelmes, egy aprócska árny reppent egyik résből a másikba. Megálltam, mozdulatlanul figyeltem hátha kijjebb merészkedik, és fény derül rá ki is lakik ott. Sejtésem az volt, mert az ilyen gyökerekkel átszőtt, kisebb-nagyobb résekkel tarkított helyeket nagyon kedvelik az ökörszemek. Azonban biztos szerettem volna lenni benne, hogy tényleg ő az. Nem is kellett sokat várnom, mert pillanatokkal később tőlem mintegy méternyire reppent el, alacsonyan, és izgatottan. Besurrant az egyik résbe, majd vissza, mint egy aprócska barna egér, úgy bújócskázott, közben pedig megállás nélkül csetteget, ezzel adva tudtomra, hogy nem tetszik neki a látogatásom. Az ökörszemek hímjei a revírjeik környékén élnek egész évben, és biztosra veszem, hogy ott lehet az ő kis birodalma, melyet oly izgatottan védelmezett. Nem akartam még jobban dühbe gurítani, így jobbnak láttam, ha továbbállok. Már jól eltávolodtam tőle, de még akkor is hallottam ideges veszekedését. Tovább folytattam utamat a hegy teteje felé, közben pedig, időről időre visszapillantottam az alant elterülő hatalmas erdőre, gyönyörködtem szépségében. Nagyon szeretem az erdőt, pláne az ilyeneket, melyekben emberi kéz nem tesz kárt, és ahol a fák megélhetik a szép öregkort, ezzel adva esély számos madárfajnak, köztük a közép fakopáncsnak, hogy otthonra tudjanak bennük ők is lelni. Nem véletlenül említettem meg a közép fakopáncsot, mert ahogy megálltam, és a tájban gyönyörködtem, megláttam amint egyik öreg tölgyfa törzsén keresgélt. Csőrével, mely jóval kisebb, mint rokonáé a nagy fakopáncsé, a fa kérgét feszegette, élelem reményében. Az ő gyenge csőre nem alkalmas arra, hogy a kemény fába vájjon, ő csak a kérget tudja lefejteni vele. Odúját is csak elkorhadt, puha fába tudja elkészíteni, ezért is nagyon fontos, hogy egy fa meg tudjon öregedni, hogy lakhelyet tudjon adni olyan madárnak is, mint ez a piros bóbitás fakopáncs. A természetnek hála felénk több példánya is él, és gyakran hoz vele össze találkozót. Percekig figyeltem őt, jól látható volt, hogy munkája kifizetődött, finom falatokkal enyhíthette éhségét. Miután végzett a lakomájával, széttárta fekete fehér mintás szárnyait, és éppen a fejem felett repült tova, én pedig jól láthattam halványpiros színben pompázó hasát. Nagyon szép madár, élénkpiros fejfedője különös kinézetet kölcsönöz neki. Én is tovább folytattam kapaszkodásomat a hegy teteje felé, és egy pillanatig sem voltam egyedül. Az erdő lakó folyamatosan szebbnél szebb hangokkal szórakoztattak. Csuszkák füttyentgettek, cinegék beszélgettek, szajkók veszekedtek, lehet, hogy még az ősszel aláhullott makkon, és a távolból a zöld küllő is hallható volt, amint valamin kacagott. Annyira el voltam foglalva a hangokkal, hogy észre sem vettem, hogy a hegy tetején társaságom akadt, de ők szemfülesek voltak, és abban a szent pillanatban, amikor megjelentem lábra ugrottak, és mint akiket nagyon megzavartak tovaszaladtak, majd eltűntek a fák ölelésében. Három szarvastehén pihengetett, napfürdőzött fent a tetőn, én pedig akaratlanul, de megzavartam őket, így el kellett hagyniuk az elszáradt falevelekből álló kényelmes fekhelyüket. Csodás volt onnan fentről a kilátás, erdő, és fák mindenfelé, amerre a szemem csak ellátott, nem is vágyom szebbe, bevallom. Leültem egy puha mohával gondosan betakart fatörzsre, semmi mást nem csináltam, csak a természete hangjait hallgattam, és a táj szépségében gyönyörködtem. Hosszú percek teltek el így, majd lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy visszainduljak. De nem azon az úton melyen érkeztem, hanem egy sokkal lankásabb részen, amerre a szarvasok is távoztak. Lefelé ereszkedve, halkan szinte alig hallhatóan tengelicek csacsogását hallottam, tétováztam ők lehetnek e, de nem csalt a fülem, a napsütötte faágon ücsörögtek, és csöndesen, beszélgettek. Lefelé haladva a lombelegyes erdő akácra váltott, és amerre csak néztem az aláhullott fadarabokat a puha moha, mint a legszebb zöld ruhácska fedte be. Az erdőszélen szederbokrokkal benőtt részen kellett átjutnom, ahol már nem volt olyan könnyű a haladás, úgy ragaszkodtak ruhámhoz, hogy alig tudtam szabadulni tőlük, mindannyian ahányan csak voltak maradásra akartak bírni, de nekem mennem kellett, nagy nehezen, vigyázva rájuk csak kiértem az ösvényre. Mire visszaértem a völgybe a nap már magasabban járt, de mindhiába, ilyenkor télen nem tud olyan magasra kúszni az égbolton, hogy sugarai elérjenek a mélyére. Így ott újra fagyos, hideg levegő várt, a fűszálakat takaró a vastag dérnek pedig, esélye sem volt, hogy olvadásnak induljon. A csend, és a némaság lett újra az úr, madaraknak nyoma sem volt, amelyikük csak tehette elkerülte a völgyet, ahol a nap hét ágra süt, inkább ott melengették magukat. A kis tisztásnak a nagy részét már sütötte, örömüknek a süvöltők hangot is adtak. Mire hazaértem nagy sürgés, forgás fogadott a kertemben, kis vendégeim egymásnak adták át a helyet az etetőkön, hogy mindenki jóllakhasson, a finom falatokból.

Izig-vérig téli idő.

A hó az éjszaka csendes leple alatt kezdett el szállingózni, mire a fák katonás sorrendben álló törzsei között a pirkadat kezdett lopakodni, már szép fehér fátyolként takarta az erdő ösvényét. Nehezen virradt a mai reggelen, az égboltot nehéz szürke fellegek borították, és sejteni lehetett, hogy a havazás még órákon át ki fog tartani. A törékeny hópihéket a viharos szél kapta a szárnyaira, és repítette őket a messzeségbe, majd lassan, amikor egy picit csendesedett szépen sorban hullottak alá a talajra, hogy egyre vastagabb dunnába öltöztessék a tájat. A havazás egészen délutánig kitartott, és amikor csak időm engedte, az ablakon át figyeltem, az apró pihék angyali táncát. Már alig vártam, hogy délután legyen, és mielőtt leszállna az este, kimehessek az erdőbe, megcsodálni a téli tájat. Sajnos sok időm nem volt, de ez is többet ért bárminél. A szél még mindig mérgesen süvített, csavargatta a fák csupasz koronáit, és szalad tova, a törzseik között, mintha üldöznék. Szárnyain az apró pihéket vitte magával, és hol ide, hol oda buckákat épített belőlük. Arcomon éreztem jeges simítását, és fázósan haladtam előre utamon. Csak a szél keltette robaj járta át az ösvény minden egyes szegletét, madaraknak híre sem volt. A kis tisztás szélénél utamat őzek patáinak nyomai keresztezték, nem sokkal előttem járhattak erre, a hótakaró az ő emléküket őrizte. A tisztáson még erősebbnek érződött a szél, és időről, időre az arcomba repítette a törékeny pihéket, melyek pillanatok alatt elolvadtak amint a bőrömmel érintkeztek. Kemény fagyokat jósolnak a hétvégére, így ez a pár centis hótakaró jó ideig biztosan díszíti majd a tájat, és meleg dunnaként védi meg a növényeket a fogcsikorgató hidegben.

Napsütéses téli délután.

A szilveszter hétvégéjén jó idők jártak rám, hiszen nem volt olyan nap, hogy ne barangoltam volna, hosszabb rövidebb ideig a természet ösvényein. A téli este hamar megérkezik, de pénteken délután a nap szikrázó sugarai hívogatóan csaltak a szabadba. Egy jó órácskám maradat a sötétedésig, és nem bírtam ellenállni a szép időnek így hát útra kerekedtem. A jól ismert útvonalamat jártam be, de egy percig sem volt unalmas, annak ellenére, hogy már nagyon sokszor tettem meg erre a sétámat. A természet mindig tud újat mutatni, de a megszokott is ugyanolyan szép, és újra meg újra sikerül elvarázsolnia. A nap ezen a délutánon, melengető sárgás fényével sütötte meg a tájat. Nagyon szeretem ezeket a naplemente előtti fényeket, ilyenkor olyan bágyadtan, mintha már elfáradt volna, ontja sugarait. Hol itt, hol ott kukucskált be a fák törzsei között, és hosszú, kecses árnyékukat rajzolta az avarral borított talajra. A tisztás szélén, csupaszon álldogáló bodzabokor vékonyka ágán egy vörösbegy ült. Csinos kis tollruháját felborzolta, és úgy nézett ki, mint egy gömbölyded kis labdácska. Észrevette közeledésemet, de mit sem foglakozott vele, gomb szemecskével kíváncsian méregetni kezdett. Kedves, és barátságos madarak. Kiskertemnek is van egy állandó lakója, aki a félelem pici jelét sem mutatja, de nincs is mitől félnie, hiszen nagyon szeretem őt is, mint a többi madarat. De valamiért ő még a többieknél is nagyobb helyet foglal el a szívemben, és én úgy gondolom, hogy ezt meg is érzi. Folyton a közelemben van, ha a kertben vagyok, ott sürög-forog körülöttem, olykor még egy méternyi távolság sincsen köztünk. Lehet ez a kis mellényes is ő volt, és ez volt a magyarázata a barátságos viselkedésének. Ezen az estén a naplementét a kis tisztáson vártam meg, miközben álmos sugarai búcsúztak a tájtól, a vörösbegy még mindig a bokorban álldogált, és csettegő hangját hallatta, újra, és újra.

2017 első napja.

Az új esztendő első napjának reggelén a természet ösvényeit puha ködtakaró fedte be. Az éjszaka leple alatt, mely a szilveszter miatt nem volt csendes, sűrű köd ereszkedett a tájra, melyhez igencsak kemény fagy is társult. Nekem ez a reggel egy kis kirándulással indult, hideg, és köd ide vagy oda, fogtam kis társamat, és útnak indultunk az erdőbe. A fehér fátyol alatt hangtalan szállingózni kezdtek a zúzmara pihéi, melyek minden apró ágon, és fűszálon megtelepedtek. Csendes, és nyugodt volt az erdő, csak a lábaink alatt megcsörrenő száraz falevelek, és az apró ágak reccsenése törte meg azt. Az elmúlt napokban annyi élményben volt részem, és a mai napon azokról szerettem volna beszámolni Nektek, de most a természet másként akarta. Miközben az erdőt jártam a nagy fakopáncs dobolására lettem figyelmes, mely hangra, az ellenkező irányból, és kicsit távolabbról válasz is érkezett. Majd ismét az erdősebb, és hangosabb dobolás hallatszott, melyre szintén válasz érkezett a távolból, ez így ment hosszú perceken keresztül. Az idei télen ma volt először szerencsém hallani, és megfigyelni a nagy fakopáncsok messzire hallatszó előadását, mely a nász időszakuk kezdetét jelenti. A hím egy megfelelő üreges, elkorhadt fát keres, és csőrével gyorsan ütögetni kezdi azt, mely ütögetés kelti ezt a dobpergésre emlékeztető hangot. A tojó is dobol, de az ő előadása jóval halkabb, és kevesebbszer is hallható. Ahogy telnek a napok, és a hetek egyre többször lehet majd hallani a harkályok előadását, mellyel szívük választottját szeretnék elkápráztatni, és mellyel egyben revírjeik határait is védik.   Rajtuk kívül még egy madárka is kedves előadását hallatta, melyen igazán meglepődtem. Ha január vége lenne, szikrázóan napos idő, akkor nem ért volna ennyire váratlanul, de ebben a hideg, fagyos, és ködös január elejei napon nagyon meglepett ez a számomra nagyon kedves kis strófa. A széncinege volt az előadó, előadása pedig a tavasz hívogatásáról szól, melyet szerintem Ti nagyon jól ismertek. Igaz kicsit félősen, de annál tisztábban, és gyöngyözően ismételgette a "nyitnikék, nyitnikék" strófákat. Megálltam, és hirtelen nem tudtam, hogy hihetek e a fülemnek, de hinnem kellett, mert a sajátommal hallottam. Elismételte kb.6-szor, majd elcsendesedett, és tovarepült a kiskertem irányába. Kíváncsian várom, hogy a nagy fakopáncs, és a széncinege előadásának, mikor lesz folytatása, de tapasztalatom szerint, egyre gyakrabban hallhatjuk, majd hangjukat, az elkövetkező időszakban.