Őszi muzsikus

 Pirregő tücsök nőstény

  Pirregő tücsök nőstény

Ha figyelmesen járjuk a természet ösvényeit, és ismerjük a benne végbemenő változásokat, akkor több esemény is jelzi a számunkra az évszakok változását. Ha nyitott szemmel és füllel követjük ezeket a változásokat, eseményeket akkor naptár sem kell hozzá, hogy tudjuk, épp melyik hónapban járunk. 

Van egy rovar, akinek a messze hangzó muzsikája az ősz közeledtét hirdeti. Általában augusztusban kezdi el hallatni mélabúsnak tűnő előadását, és egészen októberig örvendezteti meg azt, aki nyitott füllel hallgatja a természet neszeit. Az ő neve nem más, mint a pirregő tücsök, akit gyakran őszi bogárnak is neveznek, éppen azért, mert a muzsikájával az ősz közeledtét jelzi. Általában naplemente tájékán, és az azt követő esti időszakban figyelhető meg leggyakrabban az előadása. Ez az előadás, ez a fülbe mászó muzsika a nőstényeknek szól, így próbálnak a hímek párt keresni maguknak. Az udvarlás náluk pedig igazán szép szerenáddal történik. 

A természetnek, hála esténként én is hallhatom a pirregő tücskök “krí-krí-krí” muzsikáját, mely számomra a múló nyár, és a várva várt ősz egyik fontos hozzátartozója. Azonban találkozót, még nem hozott velük össze a természet, saját szememmel még nem tudtam őket megfigyelni. De ez a tegnapi nap megváltozott, hiszen a természetnek hála, a fák rengetege között megbújó erdei tisztás növényei között, egy eddig még nem látott, igazán különleges megjelenésű rovaron akadt meg a tekintetem. Egészen kicsi volt, és először valamilyen különleges szöcskének gondoltam, hiszen szép méretes csápokat viselt. Később azonban, amikor még alaposabban szemügyre vettem, láttam, hogy ő bizony nem más, mint az őszi bogár, a pirregő tücsök nősténye. Meglepődtem, hogy milyen kicsi, nagyobbnak gondoltam. A lómenta levelén pihent, így mulatva idejét. Szerencsére a zöld levélen hamar feltűnt barnás felöltője, így annak ellenére, hogy nem nagy testtel áldotta meg a természet, hamar megakadt rajta a tekintetem. Óvatosan közeledtem felé, hiszen nem tudtam mennyire zavarja őt a jelenlétem és a közelségem. Boldog voltam, hiszen egyáltalán nem bánta, hogy fotózom őt, és gyönyörködök különleges kinézetében. 

Hálás vagyok neki és a természetnek, hogy ismét, egy eddig nem látott rovar megfigyelésével lehetek gazdagabb. Nekem ezek a pillanatok kincset érnek, örömet lopnak a szívembe, és elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy akkor, abban a pillanatban épp megpillantottam őt.      

  

  Pirregő tücsök nőstény

A természet terített asztala - Bükkmakk

Bükkmakkok

A lombelegyes erdei út szélén, szép sudárra nőtt bükkfák állnak. Mindössze ketten lelték itt meg otthonukat, szorosan egymás mellett, ágaikat összekulcsolva. 

Ilyenkor az ősz első hónapjában leveleik már nem abban az üde zöld színben tündökölnek, mint hetekkel ezelőtt, megfakultan, egyik másik már sárgán ringatózik az ágakon. A levelek sokasága között pedig már ott bujkálnak a terméseik. A makkocskák még az apró tüskékkel díszített kupacsokban lapulnak. De egy szép őszi napon majd sorban felnyílnak, és mint apró csillagok díszítik otthonukat, a bükkfa ágait. 

A természet terített asztala

Beköszöntött az ősz, a terméseket érlelő, csöndesen cammogó szeptember. 

Az őszi nap fényében fürdő erdőszéleken, az erdei utak mentén, a fák rengetege között megbújó tisztáson otthonra lelt növények, már terméseiket érlelik. A fák ágain, a levelek sűrűje között makkok szoroskodnak, a bokrok ágai lédús gyümölcsöktől roskadoznak, a virágok szárán pedig különféle formájú termések pihennek, melyek mindegyike az új élet reményét, apró magok tömkelegét rejtik magukban. Az ősz róluk szól, a korgó gyomrokat, az éhes csőröket, és a rejtett spájzokat megtöltő termésekről. Ezekben a hetekben szinte roskadoznak a bokrok kesze-kusza ágai a színes termésektől, amik mágnesként vonzzák az erdők lakóit. A természet minden ősszel bőségesen megtéríti az asztalát, hogy hiányt senki ne szenvedjen a finom csemegékből, hogy minden lakójának az éléstára meg tudjon telni, mindenki bőségesen megtömhesse spájzát, aki a télre előre gondol. 

Az előttünk álló hónapokban elmesélem és megmutatom Nektek, hogy milyen terméseket érlelnek az ősz nap bágyadt sugarai, melyik erdőlakó, melyik termést fogyasztja, és hogy a szorgos kis erdei gyűjtögetők hová rejtik a télre összeszedett betevőket. 

Tartsatok velem az őszi erdők ösvényein, hiszen az előttünk álló hónapok is megannyi megfigyelési élményt és kedves pillanatokat fognak rejteni. 

Dobpergés az erdő rengetegében

Nyár végén már csöndesek az erdő ösvényei. A madarak dalai már nem szólnak, ha egyszer-egyszer szerencsénk van, újra hallhatjuk a csilpcsalpfüzike, a vörösbegy vagy a barátposzáta csöndes strófáit. Ezek a pillanatok pedig kincset érnek, hiszen hosszú hónapok állnak előttünk, hosszú csöndes hónapok. A fészkek mind üresen állnak, a madár szerelmet a múló nyár magával vitte. Ilyenkor minden neszre, minden halk suttogásra, kedves csipogásra odafigyelhetünk. A csöndben még a sárguló falevelek földetérését, a lábaink alatt csörgő avar kedves zizegését, a rovarok halk duruzsolását is jobban hallhatjuk. Minden nesz, minden hang jobban kivehető, jobban azonosítható.

Jelen történetemben, egy ilyenkor nem szokványos hangról fogok Nektek mesélni, mégpedig a nagy fakopáncs dobolásáról. Egészen biztos vagyok benne, hogy már Nektek is sikerült hallanotok, megfigyelnetek tarka harkályunk jellegzetes előadását, mely előadás a tél végi és tavaszi erdők fontos hozzátartozója. 

A nagy fakopáncs hímek egy ágcsonkon ülve, vagy egy más alkalmas helyen, csőrük hihetetlenül gyors ütögetésével idézik elő a dobpergéséhez hasonló hangot, melyet dobolásnak nevezünk. Ezzel a hanggal a nagy fakopáncs hímek általában már a tél második felében elkezdik revírjeiket kijelölni, és majdani párjukat magukhoz csalogatni. A harkályok dobolása, megegyezik az énekes madarak gyöngyöző előadásaival, csak ők így, ezzel a rájuk jellemző módon kommunikálnak egymással. Ami nekünk egy monoton dobolásnak tűnik, az nekik sokféle információt közvetít. Ezzel a hanggal jelölik és védik a területeiket, udvarolnak a kiválasztott párjuknak, őrzik odújukat és benne lapuló utódaikat. A nagy fakopáncsok mindkét neme dobolhat, de általában a hímek a hangosabbak, és az aktívabbak.  

Évről-évre madarász naplómba jegyzem, hogy mikor hallom meg először az esztendőben a nagy fakopáncs dobolását. Idén egy borongós, ködfátyol alá bújt téli napon volt szerencsém hozzá, egészen pontosan január 10-én. Ettől a naptól kezdve, minden egyes erdei sétámat színesítette az a számomra kedves hang. Ahogy teltek a hetek, ahogy a tavasz egyre elérhetőbbé vált, majd szépen lassan beköszöntött a jó idő, egyre több nagy fakopáncs doboló hangját repítette a langyos szél. A nyári hónapokban az erdő több faján sikerült meglelnem odújukat, melyekből júniusban cingár, könyörgő hangok neszei osontak elő, a folyton - folyvást éhes fiókák hangjai. A természetnek hála a környékünkön sok harkály lelte meg az otthonát, és jelenlétükben minden egyes sétám során gyönyörködni tudok.

Most augusztus, és az idei nyár vége felé járunk, amikor már a madarak énekei elcsendesedtek. Azonban idén, olyan feljegyzés került a madarász naplómba, mint eddig soha. Tegnap délután ugyanis a nagy fakopáncs dobolására lettem figyelmes. A hang éppen úgy szólt, éppen olyan átéléssel, mint tavasszal szokott, amikor a szerelem mámora ragadja el a szívüket. A pergő dobolásra a távolból válasz is érkezett, de sokkal csöndesebben, szolidabban. Hosszú percekig hallgattam, az ilyenkor számomra szokatlan hangot, és boldogság kerített a hatalmába, hogy egy újabb élménnyel ajándékozott meg a természet. 

Az okát pontosan nem tudom, hogy a nagy fakopáncs mit szeretett volna előadásával jelezni. Talán területének a védelmét erősítette meg, mert a nagy fakopáncsok egyedei egész évben territoriálisak, és általában az első revírfoglalásuktól egyazon területen tartózkodnak. Mindenesetre különleges percekkel ajándékozott meg, ezen a szép augusztus végi napon.                   

Múló nyár

Csend üli meg az erdő ösvényét, melyet a cinegék halk cserregése tör meg újra és újra. A fák ágai között motoznak, halkan alig észrevehetően. A napi betevőik után kutatnak, többen is összegyűlve. A tölgyfa törzsén csuszka pár menetel, majd ketté válnak, az egyik lefelé szedi lábait, a másik pedig fel a fa magas koronája felé tart. Közben “tveet-tveet” hangjukkal jeleznek egymásnak. 

Az erdő mélyén vadcseresznyefa áll, szép kort megélt fa, aki a nyáron roskadozott az édes, mosolygóan piros termésektől. Most augusztusra pompája véget ért, lassan pihenni készül. Ágain sárgálló levelek hintáznak, melyeknek a leggyengébb fuvallat is elég ahhoz, hogy búcsút vegyenek otthonuktól. Némán szállnak alá, könnyed táncal libbennek meg a fülledt levegőben, majd halk , szinte alig hallható koppanással érnek földet. A talajon már társaik várják őket. Sárgák, barnák csöndesen zizegők. Itt a fa alatt már őszies hangulatú a táj. Megállok és figyelem a levelek táncát, hallgatom a csöndet megtörő suttogásukat, és lelki szemeim elé képzelem az elmúlt hónapokat. A tavaszt, amikor hófehér, édesen illatozó virág ruhában állt, a nyarat, amikor piruló terméseivel várta az éhes erdőlakókat. Most pedig újra itt vagyok vele, amikor a zöldellő fák között ő már sárga lombkoronában álldogál, és lassan pihenni tér. Szépen lassan elmúlik a nyár, annak rendje és módja szerint.         

Csapatba verődött őszapók

Mi sem bizonyítja jobban az ősz közeledtét, mint tollas kis barátaim csapatba verődése. Aki értő szemmel és füllel követi a természet szerte ágazó ösvényein történő eseményeket, annak naptár sem kell ahhoz, hogy tudja, épp melyik hónapban jár az esztendő. A természet beszél hozzánk, üzeneteket küld, melyekből olvasni tudunk. 

A nyár utolsó hónapjának a közepén járunk, az ősz már csak karnyújtásnyira van tőlünk és az erdők, mezők lakóitól. Egészen halkan, szinte alig alig hallhatóan már a természet ajtaján kopogtat, melyet mi is hallhatunk, amikor az ösvényein szedjük a lábunkat. 

Én bármikor is térek rá az erdő szerte ágazó útjaira, mindig nagyra nyitott szemmel és füllel követem a körülöttem zajló eseményeket, figyelem a növények változásait, az állatok hangjait. 

Tegnap délután rég, hosszú hetek vagy, ha pontosabban akarok fogalmazni, hónapok óta nem hallott hangokra lettem figyelmes. "Szri - szri, szri - szri" gyorsan egymás után ismétlődtek az aprócska őszapók kedves hangjai. Tavasz legelején láttam utoljára csapatba verődött őszapókat, amikor még a nászidőszakuk előtt álltak. Most augusztus közepe van, a költési időszakuk nekik is véget ért, amikor ők is párba állva járták a természet ösvényeit és fiókáikat nevelték. Immár újra, nagyobb társaságban, összetartva élik a napjaikat. Együtt, közösen kutatják fel betevőjüket, miközben szinte megállás nélkül "szri - szri, szri - szri" kapcsolattartó hangjukkal jeleznek egymásnak. Ennek a hangnak köszönhetően tudják a csapat egyedei, hogy a többiek éppen hol tartózkodnak. Amikor az egyik madár szárnyra kap, és elindul újabb célja felé, a többi tollas követi őt. Messzire soha nem maradnak el egymástól. Amikor egy - egy ilyen csapatnak lehetek a szemtanúja, ámulva figyelem akrobatikus ügyességüket. Miközben a fák vékonyka ágain betevő után kutatnak, gyakran fejjel lefelé, olykor egy lábbal kapaszkodnak. Ügyességük utánozhatatlan. Éppen ennek köszönhetően, ők olyan helyeken is élelmet tudnak keresni, ahová más tollas nem tud merészkedni. Könnyű testüket, mozgékony lényüket még a fák legvékonyabb ágacskái is megtartják. 

Járjátok Ti is nyitott szemmel és füllel a természet ösvényeit, mert az erdők és a mezők ösvényei rengeteg kedves pillanatokat rejtenek. 

Apró lila harangok

 Kánya harangvirágok

Nyár nyár utolsó hónapjában járunk. A virágszirmokat bontogató, terméseket érlelő augusztus csöndesen halad előre az útján. A madarak legtöbbje már az idei esztendőre eltett hangszerszámát, költésük véget ért, de azért a fák sudaraiból olykor még elő, előlopakodik egy-két kósza strófa. Nem néma az erdő, csak csöndesebb, mint hetekkel ezelőtt. Fiatal tollasok cingár hangja, szüleik jelző csipogása, melyekkel a kapcsolatot tartják egymás között most tisztán hallható, jól megfigyelhető. 

Már több történetem szólt a homokkal gondosan fedett hegyoldal lakóiról, ahol a tölgyfák árnyas védelmében nagyon sok virág lelte meg otthonát. A terebélyes ágakkal büszkélkedő fák koronája nem záródik szorosan össze, így a nap sugarai hol itt, hol ott könnyedén beosonva a talajt tudják simogatni. A bőséges égi áldás, mely hosszú hetek óta, szinte minden nap cseppjeit szórta a vidékünkre, sok nyári virágnak kedvezett. 

Itt a meredek hegyoldalról a csapadék könnyedén leszalad, a talaj szinte mindig száraz. A nap sugarai napkeltétől egészen napnyugtáig a tájat cirógatják, így ha marad is egy kis nedvesség a földben ők hamar felszárítják. Most azonban, a bőséges égi áldásnak köszönhetően kellemesen nedves a talaj, aminek sok virág örül, többek között a harangvirágok. 

Jó pár éve szemmel követem ennek a tölgyerdőnek a lakóit, és ennyi, lila színben pompázó harangvirágot még nem láttam itt egyszerre. Az időjárás kedvezően hat rájuk, hiszen a hegyoldal telis-tele van élénk lila színű kis harangjaikkal. Sokuk még bimbóban álldogál, várva a pillanatot, hogy szirmaikat kibontsa, akkor pedig harangvirágok gyönyörű özöne fogja hatalmába keríteni a tölgyerdőt. 

A természetnek hála több harangvirágfaj is képviseli magát. A legtöbben a kánya harangvirágok vannak, az idei esztendőben több tucatnyian. Őket követik az olasz harangvirágok. Legkevesebben a csalánlevelű és a baracklevelű harangvirágok tarkítják a hegyoldalt. 

Ha az időjárás kegyes lesz hozzájuk, akkor még heteken át, egészen a nyár végéig gyönyörködhetek a szépségükben. Hiszen szépen sorban a most napvilágot látott tövek is virágot fognak hozni, a bimbóban álldogálók pedig, a közeljövőben szirmaikat fogják bontani. 

Ez az esztendő itt a hegyoldalon róluk, az ő szépségükről és bőségükről szól.

 Olasz harangvirág