2016. november 6., vasárnap

Esős vasárnap.








November 6-át írunk, ma reggelre beköszöntött az esős, ködös őszi idő. Ahogy kinézek az ablakból már sejtetem, hogy a szokott vasárnap reggeli sétám el fog maradni. Az erdőt puha fátyolként borítja be a köd, az eső pedig kövér cseppekben, mintha versenyeznének ki ér előbb földet, hull alá a talajra. A kiserdő fái már szinte teljesen csupaszon nyújtogatják vékonyka karjukat ez ég felé, de koronájuk jó része elvész a ködlepel takarásában. Azokat a leveleket, melyek még ragaszkodnak otthonukhoz, a gyenge szél hintáztatja időről-időre. Csendes, és borult odakint a táj, a vastag, aranysárga avarban egy feketerigó keresgél, csőrével ügyesen igazgatja a leveleket, betevő után kutatva. Az őszi avar rengeteg finom falatot rejteget, hiszen a rovarok, a csigák, a giliszták, és számtalan aprócska élőlény a puha takaró védelmében keresi meg téli menedékét, és ezt a rigó jól tudja. Ahogy résnyire kinyitom az ajtómat, jól hallom a száraz falevelek csengő hangját, ahogy a mélyfekete, ázott tollú madár rendezkedik közöttük. Aztán hirtelen megáll, biztos vagyok benne, hogy szerencsés volt a keresés, majd pár pillanat múlva, amikor feje újra előtűnik az avar takarásából, jól láthatóan egy szép méretes giliszta mozgolódik a csőrében. A giliszta tudja, hogy mi következik, erősen ficánkolva még megpróbál szabadulni az erdős csőr szorításából, de mindhiába, innen már nincsen menekvés, a rigó pedig nyel kettőt, és a finom falat már már el is tűnt. A hosszú éjszaka után éhesek a madarak, ki kell használniuk az egyre rövidebb nappalokat, hogy elegendő táplálékot tudjanak elfogyasztani. A természet asztalán, ilyenkor novemberben már szinte napról-napra egyre kevesebb a betevő. Ahogy az éjszakai fagyok beköszöntenek a rovarok, és a puhatestűek száma rohamos mértékben csökkenni kezd, egy-egy ilyen finom gilisztabetevőért is meg kell küzdeniük. A rigó tovább folytatja a keresést, sejti, hogy vannak itt még meglapulva értékes falatok. Teljesen belefeledkezve kutatja az avart, olyan erővel túrja szét fejével, és csőrével, hogy a levelekből egy kis kupacot készít, már olyan mélyen beletúrja magát a levelek közé, hogy alig látszódik ki belőle. Nem messze a rigótól, mozgás jelei látszódnak, egy szép vörös bundácskát viselő mókus tűnik fel az avarban, a levelek sárgás, barnás színe, olyan jól elrejti apró testét, hogy alig lehet észrevenni. A mókus megáll, két lábára emelkedik, pici kezét a fehér mellkasára helyezi, és figyel, olyan kíváncsi tekintettekkel nézi a rigót, mint aki, most lát ilyet először. A fekete tollas madár, pedig csak rendezgeti a leveleket, egy pillanatra sem pihen meg, és még csak nem is sejti, hogy valaki érdeklődően őt figyeli, már egy jó ideje. Lehet a mókusnak ismerős a mozgás, hiszen ő is így kutat a levelek között, amikor a kertem diófája alatt keresi a finom diócsemegét. Apró mancsaival igazgatja az avart, melyet addig folytat míg rá nem talál a finom csemegére. Amikor megleli, mellső lábacskái közé veszi, hosszú karmai között körbe-körbe forgatja, majd szájába teszi, és fürgén elszalad vele, hogy rejtekhelyet keressen a zsákmányának. De a mókus most csak áll, nem mozdul, még mindig a rigót figyeli, aki a nagy erőfeszítésének hála egy újabb falattal gazdagodik, hiszen csőrében ismét egy szép nagy giliszta ficánkol. A mókus megunja az előadást, és szaladni kezd, a száraz levelek csörgésére a rigó is felfigyel, nyel kettőt, és nagy kiabálás közepette szárnyra kap. Méltatlankodva a cseresznyefám csupasz ágára szál, és egyfolytában a mókusra veszekszik, aki megzavarta reggelije közben. Azonban kis vörös bundás is megrémült a nagy hangzavartól, apró lábait gyorsan, egymás után szedve felszalad a juharfa törzsére, majd a vékonyka ágakra, ahonnan hatalmas ugrással, farkával egyensúlyozva már a következő, és a következő fán landol, végül pedig eltűnik a köd, és az erdő takarásában. A rigó megnyugodni látszik, elhalkul kiabálása, visszaszáll az avarba, és mintha misem történt volna tovább folytatja a kutatást, az újabb finom falat után, hogy be tudja fejezni félbehagyott reggelijét. Az erdőben újra csend, és béke honol, csak az eső cseppjeinek halk, szinte alig hallható koppanása töri meg azt. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése