2018. augusztus 28., kedd

Őszies hangulatú nyárutó




Olasz harangvirág

 Vajszínű ördögszem

 Szajkó

 Hegyi fakusz


Az elmúlt hosszú hetekben a nyár megmutatta nekünk az igaz, hamisítatlan arcát. A hőmérő higanyszála bőven meghaladta a 30 fokot, és a kánikulai hőség több, mint egy hónapon át nem engedett forró szorításából.
Én személy szerint már nagyon vártam az enyhülést, a kellemesen meleg napokat, és az égboltot betakaró komor fellegeket, melyek az eső reményét tartogatják. Hosszú napok, és hetek teltek el csapadék nélkül, melynek éltető hiányát a természet minden lakója megérzett. De pénteken délután felcsillant a remény, a kéklő égen egyre csak jöttek és jöttek a sötétszürke felhők, én pedig nagyon bíztam benne, hogy elhozzák a várva várt csapadékot, mely friss vízhez juttatná az erdők, mezők élőlényeit. Az éjszaka leple alatt meg is érkezett a zivatar. Fényes csóvák világították meg a kiserdőt, melyek nyomán mennydörgések mély robaja szaladt végig a fák törzsei között, miközben idegen szelek borzolták a fák sudarait. Dühöngve tombolt a vihar, és minden egyes fénylő villámlást, mély, egyre mélyebb dörgés követett, melynek morajába, szinte a föld is beleremegett. Kisvártatva pedig lezúdult az eső, hatalmas cseppjei pedig hangos koppanásokkal jelezték földet érésüket.
Kora reggel, amikor sétámra indultam rég nem érzett friss és üde levegő fogadott az erdő fái között. Az ázott avar, kellemes fanyar illata, melyet csak ilyenkor eső után érezhetek, betöltötte az erdő minden szegletét. A fák levelein, ágain megpihent esőcseppek egymást követve hullottak a talajra, és halk koppanásuk időről-időre megtörte az erdő néma csendjét. Az ösvényen álldogáló kis lyukak mindegyike aprócska tavakká változtak, a fák odvai újra friss vízzel teltek meg, melyekben szomjas erdőlakók juthatnak ismét folyadékhoz.
Ahogy utamon előre haladtam, a messziből különös hang ütötte meg a fülemet. Megálltam és hallgattam, kíváncsian vártam, felhangzik-e újra az orgonaszó, melyet pár nappal ezelőtt, az esti órákban már volt szerencsém hallani. Pár pillanat telt csak el, és újra felcsendült a szarvasbika bőgő hangja. Messzi volt tőlem, de ennek ellenére, tisztán kivehető volt jellegzetes, semmi mással össze nem keverhető hangja, mely számomra az ősz közeledtét, számukra pedig a nászidőszakuk kezdetét jelenti.
Éppen fejem felett, egy terebélyesre nőtt, szép kort megélt tölgyfa legtetején szajkó álldogált, miközben recsegő hangján nevét ismételgette. „Mátyás-mátyás-mátyás”, így szólt, ha figyelmesen hallgatjuk kiáltását, tisztán kivehető, hogy a rikácsolónak tűnő hang, nevének folytonos ismételgetését rejti.
Ezen a reggelen szokott utamon haladtam előre, mely a tisztáson át vezetett, ahol bő egy hét alatt szemmel jó látható változások mentek végbe. A körülötte álló hársfák zöld levelei között egyre több barna és sárga folt díszlett, akik pedig már búcsút vettek az otthonuktól, a talaj avarrétegét gazdagították. A tisztás felett ködfelhő húzódott, mely, mint egy vékony fátyol, itt-ott fennakadt a fák ágain. A mezőn élő virágok pompáját a forróság, az éjszakai vihar és a múló nyár már megtépázta. Legtöbbjük szárazon, bebarnulva és pompáját vesztve álldogált. De voltak még igazán szép lakók is, aki még színes szirmokkal büszkélkedtek. Parlagi madármályvák, réti peremizsek, lómenták, lózsályák, délcegen álló sédkenderek, molyűző ökörfarkkórók, közönséges cickafarkok, mezei katángkórók csalták a tekintetemet. Amikor pedig éppen egy réti szegfű mellett haladtam el, alig hittem a szememnek. Törékeny vékonyka szárán, apró rózsaszín virágokat viselt, és a mező derékig érő növényei között megbújva töltötte idejét. Ez már a másodvirágzása, hisz június és július az ő időszaka. Ezen a reggelen egyedül egy skorpiólégy nőstény példánya akadt az utamba, mintha a többi rovarlakó, mint egy szálig elköltözött volna.
A tisztásról utam újra az erdőben folytatódott, ahol a frissen hullott falevelek egyre puhább szőnyeget terítettek a lábaim alá, melyen oly kényelmes a járás. A borús és erősen felhős égbolt ellenére bent a fák között, már jóval több a fény, mint hetekkel ezelőtt volt. Az ágakat a levelek már szelősebben díszítik, így a nappali fény könnyebben át tud hatolni a sudarak között. A csendet időről, időre a madarak kapcsolat tartó hangjai törték meg. Csuszkák csacsogatak, cinegék cserregtek, vörösbegyek csettegtek, és éjfekete tollruhás feketerigó hím kiáltott, miközben szárnyra kapott a vadszederbokor ágai közül.
Ahogy az út emelkedett úgy lett egyre ködösebb a táj, és mint puha vattapamacsok ültek a fák ágai között. Szeretem az ilyen borús, ködös napokat. Ilyenkor a természet teljesen más arcát mutatja, mint a napfényében úszó nappalokon. Ilyenkor minden olyan nyugodt, sejtelmesen varázslatos, és utánozhatatlanul titkos. Az ösvény mellett vadszeder, hamvas szeder, kökény, galagonya és fekete bodzabokrok kínálják terméseiket az arra járó erdőlakóknak, hogy éhség egyiküket se mardossa.
A mögöttük magasodó akácfák ágain is egyre több sárga levél díszlett, egyik törzsén pedig nagy fakopáncs, piros tarkófoltot viselő hímje kopogtatott. Nagy munkában volt, senkivel és semmivel sem foglalkozva. Hegyes ár alakú csőrével, hatalmas ütéseket mért a fa törzsére, melynek kéregdarabjai a kopogtatások hatására egymást követve hullottak alá a talajra. Jöttömre felém fordult, és a fatörzs másik oldalára szedte lábait, majd kisvártatva kukucskálni kezdett. Talán érezte, hogy nincsen félni valója így visszatért eredeti helyére, és tovább folytatta ékelő munkáját. Nem messze tőle, egy másik akácfa törzsén fakusz menetelt. Tollruhája, melynek színezete és mintázata megszólalásig hasonlít a fa törzsére, kitűnő álcázást biztosít a számára. De nekem szerencsém volt észrevenni, és perceken keresztül figyeltem őt. Spirál alakban haladt egyre–egyre feljebb, miközben szép nagyra nőtt csőrével miden rést, minden repedést végigvizsgált. Amikor végzett, következett a másik fa, melynek az aljától kiindulva haladt felfelé, éppen úgy, mint azt az előzőnél is tette.
Tovább folytatva sétámat sorra a közelgő ősz jelei fogtak. A vadkörtefákon, apró fanyar termések érlelődtek, melyek még megbújva pihentek az egyre sárguló levelek között. Az erdő ösvényén már eltűnt a hetekkel ezelőtt látott virágrengeteg. Már csak egy-egy kitartó olasz harangvirág, vajszínű ördögszem, borsfű és borsos kenderkefű álldogált, de az ő szépségük is mulandóban volt.
Ezen a sétámon ízelítőt kaptam a közelgő őszből, az erdő borús, ködös, de cseppet sem szomorkás életéből, mely engem teljesen magával tud ragadni és teljes egészében, el tud varázsolni.
 

 A tisztás is érzi az ősz közeledtét

 Sárga levelek díszítik a talajt



 Ködfátyolba burkolózott Karancs-hegy