Perzselő hőségben

Sakktáblalepke

Kardoslepke

Barna busalepke

 Nagy ökörszemlepke

Az idei esztendőben az augusztus igazán kitesz magáért. Hőségriadóval figyelmeztetnek, és mindenki saját bőrén érzi a nap perzselő, már-már elviselhetetlen sugarait. Napról-napra hiába várjuk az estéket, az éjszakákat és a hajnalokat, a felfrissülést ők sem tudják elhozni. Én szerencsére az erdőszélen élek, nem bent a város betonrengetegében, ahol még nagyobb kihívást jelent a nyári hőség, de erdőszél ide vagy oda itt is nagyon meleg, párás és fülledt a levegő. Sétákat csak a reggeli órákra tervezek, amikor talán egy kicsit frissebb a levegő.
Ilyenkor augusztusban a nap izzó korongja egyre tovább lustálkodik reggelente, és a kis tisztást nyolc óra előtt nem érik el a sugarai. Pedig ezen a reggelen rovarvadászatra szerettem volna indulni, de ahhoz, hogy felébredjenek éjszakai álmukból, a nap sugarainak meleg simítására van szükségük. A kánikulai forróság ellenére amíg lehet, szerettem volna megfigyelni a nyári rét kínálta szépségeket. Hiszen nemsokára beköszönt az ősz, melynek leheletét már most is érzik a tisztás növénylakói, és az azt körülölő fák. Már nem abban az üde pompában tündökölnek, mint a nyár elején, egytől-egyig magukon viselik az elmúlt hetek száraz forróságát. De mindezek ellenére még mindig virítanak, és édes nektárjukkal sorra csalják magukhoz a rovarvilág képviselőit.

Amikor a tisztás szélérhez érek az egyik részét már a nap sugarai simogatják, de ez a simítás nem az a lágy és könnyed cirógatás, a sugarak szinte izzanak és perzselnek. Ahol a nap fényében fürdik a rét, ott már ébren vannak a lakók. Lepkék csapongnak egyik virágról a másikra, sáskák reppenek, miközben feltűnik jól álcázott, csak ilyenkor látható színes szárnyuk, mely az egyiknek piros, a másiknak kékben pompázik, méhek szorgos hada gyűjtögeti a finom édes méznek való nektárt, katicák álldogálnak a fűszálak hegyén tűzpiros ruhácskájukban, és fémesen zöld aranyos rózsabogarak pihengetnek a gyalogbodza puha szirmai között, mint egy frissen vetett ágyikóban. A kék ég alatt fecskék cikáznak, akik a falu házainak ereszei alatt nevelték fel fiókáikat, és mélyfekete tollruhát viselő hollópár köröz magasan felettük. Ilyenkor augusztusban a sudár termetű lómenta, a seprence és a gyalogbodza az uralkodó növény. Azonban az utóbbinak már egyre kevesebb a virága, helyettük apró zöld bogyók szoroskodnak, akik egyfolytában felfelé, az ég felé néznek, nem úgy, mint rokonuk, a már fekete bogyókkal büszkélkedő fekete bodzák. Az ő tányérjain álldogáló termések a talajt kémlelik, és várják az éhes madárvendégeiket, hogy jóllakassák őket. De a magas virágok között helyt kaptak az ég kékjében virító mezei katángkórók, a rózsaszín szirmokkal büszkélkedő réti szegfűk egy-egy kései példányai, a bársonyos kakukkszegfűk, a fehér cickafark fehér virágai, a tarka koronafürtök, melyek között, mint egy védő őrt áll a parlagi madármályva, szolid rózsaszín szirmaival. Az erdő szélén elvétve, egy-egy tő bókoló bogáncs hajladozik, és élénk rózsaszín virágainak csodaszép társasága akad, a kardos lepkék személyében. Négyen vannak, és mind egytől egyig sértetlen, élénk színű szárnyakat viselnek. A kardos lepkék a pillangók családjába tartoznak, szép nagy termetüknek, és csinos csíkos szárnymintázatuknak köszönhetően a nyári rétek egyik legszebb lakói. Hernyóinak tápnövényei a csonthéjas bokrok, főként a kökény, vagy ritkább estben a galagonya, melyeknek a védelmében fejlődnek ki. Két nemzedékük repül évente, az első nemzedék júniusban, míg a második nemzedék július-augusztusban, mely egyedeinek a kinézete egy kis eltérést mutathat az első nemzedék példányaihoz képest. A kardos lepke alapszíne halvány sárga, a második nemzedéknél jól láthatóan ez az alapszín világosabb árnyalatú. A szárnyakat fekete sávok tarkítják, és a hátulsó szárnyak szélénél kékes rajzolatok figyelhetőek meg. Ugyancsak a hátsó szárnyak fonákján narancssárga színű folt húzódik, mely a második nemzedék egyedeiről hiányozhat. Faroknyúlványuk meghosszabbodott, mely az egyik legfőbb jellemzőjük. Emiatt azonban sokan összekeverik őket a fecskefarkú lepkével, akinek hátsó szárnyait ugyancsak meghosszabbodott faroknyúlvány díszíti. Hazánkban minkét faj a kardos és a fecskefarkú lepke is természetvédelmi oltalom alatt áll. Ezen a reggelen a kardoslepkék a legszebb és a legcsinosabb rétlakók, de mellettük még sok szép lepke szeli az egyre forróbb nyári levegőt. Lusta szárnycsapásokkal a levelek között keresnek védelmet a sakktáblalepkék, a nagy ökörszemlepkék, az erdei busalepkék, a közönséges boglárkák, a sakktábla lepkék, a későn nyíló gyalogbodza virágainak nektárját pedig bőszen szívogatják a nagy gyöngyházlepkék. Ahogy végignézek a tisztáson mintegy két tucatnyi szitakötő szálldos a levegőben. Gondosan tervezett szárnyaikon, melyeket mintha szakértő kezek szőttek volna a nap sugarai csillognak, és hol leereszkednek teljesen a talajt takaró növényekig, hol a magasba emelkednek. Várakozok hátha egyiknek másiknak kedve szottyanna pihenőt tartani, de hiába ,eszük ágában sincsen megállni. Csak szállnak és szállnak, könnyedén, boldogan, és míg én ide lentől, ők fentről szemlélik a tisztás szépségét.    

 Parlagi madármályva

 Tarka koronafürt

 Mezei katángkóró

Augusztusi kánikula.

 Kardoslepke

Nagy ökörszemlepke

 Nagy gyöngyházlepke

Az erdő szélen vadgesztenyefa köszönti utamat, minden áldott sétámon ő az első, aki üdvözöl, és akinek a védelmére bízom a botomat, mely sétáim segítője. Ez a dús lomkoronával büszkélkedő gesztenyefa hosszú évek, sőt évtizedek óta áll itt, és évről-évre minden ősszel a szarvasok legkedvesebb elemózsiáját hullatja a talajra. Idén azonban a tavaszi havazásnak és a fagyos időnek a rossz emlékeit ő is őrzi. Levelei összeszáradva álldogálnak a karjain, és, ha a gyenge szellő beléjük kap, semmi ellenállást sem mutatnak, megadják magukat, búcsút vesznek otthonuktól, és halk zizegéssel hullnak alá a talajra. Felnézek az ágai közé, figyelem, hogy idén is megajándékozza e finom falatokkal az erdő szarvas lakóit, de szomorúan veszem tudomásul, hogy nagy lakomát itt nem fognak csapni. Egy-egy kósza szúrós bundába bújt gesztenye ringatózik odafenn, de nincsenek sokan. Tovább indulok, talpam alatt a száraz avar csörög, nem messze a bodzabokor rejtekében pedig vörösbegy csattogása töri meg a nyár végi erdő csendjét. A nap ilyenkor augusztus közepe felé már észrevehetően tovább lustálkodik reggelente, este pedig hamarabb álomra hunyja a szemét. Ma megelőztem őt, meleg, perzselő sugarai még a hegy mögött ébredeznek, de ennek ellenére már most meleg van, igazi nyári, fülledt forróság. Az egész hét így telt el, kánikulai meleggel, melyben a hőmérő higanyszála majd a 40 fokot súrolta. Ahogy haladok előre lépésről lépésre, megjelenik az első napsugár a fák koronájának a legtetején, majd sorban követik őt a többiek. A kis tisztás lakói még alszanak. Sáskák, lepkék, katicabogarak, aranyos rózsabogarak várják, hogy a nap melege végigsimítsa testüket. Nesztelenül álldogálnak a könnyed, vékony harmatruhát viselő fűszálakon. Fejem felett fecskék szálldosnak, vékonyka hangjuk alig hallható, a kék égbolton apró, fehér bárányfelhők kergetőznek, de hiába a nagy igyekezet nem érik utol egymást. Az éj leple alatt valakik jártak erre, talán szarvasok vagy vaddisznók voltak, lábaiknak nyomát a letaposott növényzet mutatja. Örülök is a csapásuknak, így én is könnyebben át tudok vágni a fejem magasságáig érő seprence, csalán és lómenta seregen. Egy hete voltam kint, de ezen idő alatt nagy változás ment végbe az erdőn. A fák, ideje korán kezdték meg leveleiknek az elhullatását, melyben nagy szerepe volt a perzselő forróságnak, és a csapadék hiányának. Ahogy haladok előre az ösvényen, olyan érzés kerít hatalmába, mintha már az őszi erőben szedném a lábaimat, pedig még nyár van, és igaz, hogy az új évszak már a természet ajtaján kopogtat, de addig még hetek vannak hátra. Gyenge szellő űz pajkos játékot a fák leveleivel, melyek könnyed tánccal, életük utolsó táncával hullnak alá a talajra, és egyre csak sokasítsák a talajt beborító puha lombszőnyeget. Utam ugyanazon az ösvényen vezet melyen egy hete is jártam. Keresem sorra a virágokat, és szomorúan látom, hogy a nagy hűségtől és a friss víz hiányától ernyedten, összepöndörödve, lehajtott fejecskéikkel szomorúan álldogálnak. Várják a szebb napokat, és bíznak benne, hogy talán az eső még erőd adhat egyre gyengébb testüknek. A talaj porzik a lábam alatt, melyen a repedések egyre nagyobbak, hisz napról napra egyre nehezebben elviselhető a forróság. Én is érzem magamon a meleg napok terhét, és hiába van kora reggel, a levegő egyre fülledtebb és izzasztóbb, a lábaim egyre nehezebben visznek előre, így inkább úgy döntök, hogy megállok és megpihenek. Pihenő helyemül egy öreg tölgyfa puha fűszálakkal borított árnyékát választom. Láthatóan a fűszálak is szeretnek itt a tölgy védelmező ölelésében élni, mert még ebben a nagy szárazságban is olyan üdék, mint a nyár elején, nem úgy, mint a mezőket beborító rokonaik, akik kitikkadva álldogálnak. Nekik nincsen védelem a fejük felett, egész álló nap a forró sugarak égetik a testüket, és már nehezen bírják, láthatóan egyre nehezebb elviselniük nekik is a hőséget és a szárazságot. De itt a nagy tölgy alatt élők boldogan virulnak, és ha ők jól érzik itt magukat, akkor ez egy nagyon jó kis otthon lehet, melyet én is, igaz csak rövid időre birtokba veszek. Táskámat, mely radiátorként fűti a hátamat, magam mellé teszem, és kulacsomból vizet kortyolok. Amikor elindultam otthonról még kellemesen hideg volt, de mostanra olyan mintha perceken keresztül a tűzhelyen melegedett volna. Hátradőlök és figyelem a fa lombját, az ő levelei még zöldek, de itt-ott megbújva már megjelentek az első sárgás színek is. A dús levelek között pedig feltűnnek az erdőlakók kedvelt csemegéi is a makkok. Most még erősen kapaszkodnak az ágakhoz, és csak aprócska orruk kukucskál elő az őket körbeölelő kupacsból, de hetek múlva elkezdi őket hullatni a fa, és akkor az ő kopogásuk fogja megtörni az őszi erdő csendjét. Addig azonban még van idő, és minden nappal, ahogy haladnak előre a hetek ők egyre érettebbé és nagyobbá válnak. Akkor lesz ám itt nagy lakoma, éjjel nappal szorgos és éhes vendégek teszik majd tiszteletüket. A hideg téli napokra előre gondoló szajkók, csíkos bundás aprócska erdei egerek, daliás szarvasok, kecses őzek, folyton egymással veszekedő vaddisznók, puha vörös bundába bújt mókusok szedegetik, rágcsálják és rejtegetik majd a terméseket. Szinte lelki szemeim előtt látom, ahogy a szajkó sorra nyeli el a finom csemegét, egyiket a másik után, és mindig, akárhányszor megtudom figyelni ámulatba esek, hogy fér el annyi makk a begyébe, de elfér, olykor 8-9 lapul benne, de kutatások szerint képes 14 makkor is elnyelni. Ezeket pedig gondosan elrejtegeti az avar védelmébe, fák üregeibe, előre gondolva az ínséges téli napokra. A völgyből neszezés hallatszik, óvatosan felállok, mert sejtem, hogy valamilyen vad lehet a hang kiváltója, őz, róka, szarvas vagy akár egy vaddisznó. Behúzódok a fa törzse mögé és figyelek, ki lehet az, nem látom, majd pillanatokkal később egy csinos csíkos bundácskát viselő vadmalac tűnik fel a bozótos szélén. Aprócska orrával bőszen az avart túrja, kutat, keres, hátha valamilyen finom, a foga alá való csemege lapul meg alatta. Egyedül van, se a mamája, se a testvérei nincsenek a közelében, de még csak neszek sem szűrődnek ki, hogy követnék őt a többiek. Magányosan keresgél, majd gondol egyet, visszafordul és elnyeli őt a sűrű bozót. Még egy darabig hallom a halk, távolodó hangját, majd elhalkul, és újra a csend veszi át az uralmat az erdő felett. Talán ott pihennek a többiek a sűrű bozótban, és hozzájuk tért vissza. Ismerős nekem is ott lent a völgyben az a szúrós vadszederrel benőtt ösvény. Kora tavasszal, amikor még nem borítja levél és friss hajtás a bokrokat, könnyebben át lehet hatolni köztük, én is jártam már arra, és egy szép nagyra nőtt vaddisznó délutáni sziesztáját zavartam meg. Szegény nagyon megrémült váratlan látogatásomtól, patáit egymás után szedve csörtetett végi a szúrós bokrok seregén. Bevallom, akkor engem is meglepett, ahogy a semmiből előtűnt, és az én szívem is hevesebben vert a kelleténél. Talán most is ott pihenget, csak már nem egyedül, hanem kis családja társaságában és lehet tőle kóborolt el ez a kis kíváncsi, korgó gyomrú malacka. Visszatértem a tölgyfa alá, táskámat a hátamra vettem, és búcsút vettem árnyákot adó vendéglátómtól. Lassan visszaereszkedek a völgybe, ki a nap fényében fürdő tisztásra, ahol már minden lakó ébren van, színes szárnyaikkal a forró levegőt szelik, vagy süttetik magukat a fűszálakon az egyre perzselőbb napsütésben. Szép nagyra nőtt kardos lepkék, nagy gyöngyházlepkék, nagy ökörszemlepkék, zöld ruhába bújt aranyos rózsabogarak lakmározzák a virágok édes nektárját, miközben méhek igazi kis hada zümmög a lómenta virágjai körül. Ők nem foglalkoznak a meleggel, szorgalmasan gyűjtik a nektárt, és szálldosnak egyik virágról a másikra. Nem időzök sokáig köztük, inkább visszahúzódok a fák kicsit hűvösebb ölelésébe, és utamat a pelyhes kenderkefüvekkel és erdei csillaghúrokkal tarkított ösvényen folytatom hazáig.

 Vízi csillaghúr

Pelyhes kenderkefű

Aprócska vadmalac

       Szajkó