Látogatás a Nemzeti Botanikus Kertben.

Hetek óta tervezzük, hogy ellátogatunk a vácrátóti arborétumba, mely terv a hétvégén valóra is vált. Reggel indultunk útra, és már akkor érezni lehetett, hogy gyönyörű tavaszi nap elé nézünk. A nap meleg sugaraival simogatta a tájat, az égbolton pedig egyetlen kósza felhőpamacs sem díszlett. Útközben elmélyülten figyeltem az egyre jobban kibontakozó tavasz üde zöld jeleit a fák és a bokrok ágain, és meg kellett, hogy állapítsam, a tavasz nálunk fenn északon pár hát lemaradásban van. Katalin puszta határában a fák védő ölelésében, melyet az útról is jól lehetett látni, odvas keltike ligetek ébredeztek, és szinte orromban éreztem kellemes édes illatukat. Itt a fákon a rügyek már felhasadtak, és az apró levelek a hosszú tél után sorra látják meg a napvilágot. Mire Vácrátótra értünk a nap sugarai nyáriasan melegé varázsolták a levegőt. Az arborétum bejárata előtt, és a mellette lévő utcában álldogáló magányos autók jelezték, hogy sokan töltik itt az április első napját. A belépő mellé kapott kis térkép alapján pillanatok alatt elterveztük, hogy minden egyes apró ösvényt be fogunk járni. A kijelölt utakról a letérés tilos, de az ösvények olyan sűrűn vannak kialakítva, hogy minden érdekességet meg lehet szemlélni. Érdekesség pedig van bőséggel, azt sem tudtam, hogy hova kapjam a tekintetemet, és persze, hogy éppen melyik objektívemet használjam. A kert fái, virágai lenyűgözőek, és nekem ez a bőség zavarát jelentette. Hiszen nagy vágyaim a nemes májvirágok, a berki szellőrózsák, a pirosló és illatos hunyorok mind ott hívogattak szépségükkel. A szép kort megélt százados fák, melyek teljesen el tudnak varázsolni, utunkat vigyázták, én pedig azon gondolkodtam, mennyit tudnának meséli az elmúlt évek viszontagságairól, amikor szegények oly nehéz időket éltek meg, de kitartottak, és most védve, óvva vannak, és csodálva, mely biztos vagyok benne, hogy kedves nekik. De nem csak a növényekben bővelkedik az arborétum, hanem állatokban is. A fák ágai között, vagy éppen a bokrok sűrűjében madarak énekeltek, és apró mohadarabokat hurcoltak csőrükben jelezvén, hogy a kihelyezett odúkban, mely bőséggel megtalálható a kertben, építkezés zajlik. Vörösbegyek, énekes és fekete rigók, cinegefélék, fakuszok, csuszkák, nagy fakopáncsok, erdei pintyek, zöld küllők jelenlétében gyönyörködhettünk. A kihelyezett táblán a sárgarigón akadt meg a tekintetem, mely azt jelölte, hogy a kert rendszeres fészkelője, egész végig őt kerestem, de sajnos nem láttam, és a „huncut a bíró” strófáit sem sikerült meghallanom. Helyette viszont egy kedves és barátságos mókussal hozott össze a szerencse, aki éppen diót rágcsált nagy igyekezettel. Szemei kíváncsian csillogtak, és időről időre találkozott a tekintetünk. Percekig figyeltem őt, majd nehezen búcsút vettem tőle, hisz hosszú ösvények álltak még előttünk, melyek még rengeteg érdekes megfigyelési élményt tartogattak. Egyik ilyen volt a vízimalom, mely hangulatával rabul ejti az ember szívét. De nem csak a malom nyújt különleges látványt, hanem a Sződ-Rákos patak, és a tavak vize is, melyek úgy tükröződnek, hogy élesen viszontlátni bennük az őket körül ölelő táj minden apró részletét. Tényleg olyan érzés kerített hatalmába, mintha az idő a szárnyaira kapott volna, és egy mesebeli kert fái közé tett volna le, ahol olyan tökéletesen szép minden. Az üde zöld színek, a fák közé beszűrődő fények, a virágok kellemes illata, és a dallamok, melyeket a lágy szellő repít, hogy mind eljusson hozzám. Ha, van tökéletes pillanat akkor ez az volt, és minden szépség fölött állt. Talán az érzés, talán a megmagyarázhatatlan látvány ejtett rabul, nem tudom, de nem is ez a fontos, hanem, hogy átélhettem. A kert minden részlete gyönyörű volt, voltak növények, akiket még nem ébresztett fel a tavasz, de akiket látni szerettem volna, ők teljes pompájukban álltak. Hosszú utat tettünk meg a kertben, minden apró ösvényt bejártunk, és minden egyes pillanat, melyet eltölthettem ezen a gyönyörű helyen, kedves emlékként marad meg a szívemben.           

 Pirosló hunyor

 Illatos hunyor

 Nemes májvirág

 Berki szellőrózsa

 Kék csillagvirág

 Tavaszi kankalin

 Sudár kanlakin 

 Kökörcsin

A négy muskétás.

Készülődés az alvásra

A természet minden egyes lakója közel áll a szívemhez, nagyon szeretem az apró rovarokat, a különleges kinézetű hüllőket, a színes virágokat, az üde zöld fűszálakat, a sudár fákat, a madarakat és a vadakat. Nehéz feladat lenne, itt most az összest felsorolni, mert minden élőlényt szeretek és tisztelek. Ahol tudom, segítem őket, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor miránk, emberekre, a mi gondoskodásunkra van szükségük ahhoz, hogy életben tudjanak maradni. 

Aki figyelemmel követi a bejegyzéseimet, az jól tudja, hogy a vaddisznók milyen fontos szerepet töltenek be az életemben. Sajnos nagyon sok rossz dolog történt mostanában a kis kondával, akinek a létszáma mindössze négy tagot számlál. Tavaly nyáron 19-en voltak, az anyakoca, a két süldője, és az apócska csíkos kis malackáik, akikről videó felvételeket is láthattatok. A kis csoport négy tagja a tavaly született süldő malackákból áll. Két nagyobb malac, akik közül az egyik igazi kis túlélő, akinek az emberi gonoszság okozott nagy sebesüléseket és fájdalmakat, de szerencsére szépen helyrejött és felgyógyult. A másik két süldőke pedig kisebb, de ők is a csoport fontos kis tagjai. Ők négyen így élik a mindennapjaikat, élükön a vezérük, a sérüléseit még a mai napig magán hordozó kis kan, akinek minden lépését követik. Van amikor, ehhez a kis csoporthoz csatlakozik a nagy süldő is, de a négyes önállóan járja a természet ösvényeit. Anyjuknak a konda vezetőjének a télen nagyon nagy bánatomra nyoma veszett, azóta a csoportban az összetartás teljesen felbomlott, és széthullott.

Az elmúlt hideg, kemény fagyokkal és vastag hóval tarkított időjárás, nagy próbatétel elé állított a malackákat, és mind emellett a sebesülésből való gyógyulás is nagy kihívás volt a kis kannak. Amennyire csak tőlem telt segítettem őket, hogy ők is megéljék a tavaszt és, hogy aprócska patáikat az üde zöld füvön tudják szedni, miközben a csigák és a gombák után kutatnak. Szerencsére mindenki épségben van, és a mai napig tiszteletüket teszik nálam. Talán érzik a biztonságot, és a feléjük irányuló mérhetetlen szeretetemet, melynek köszönhetően itt is pihengetnek, és alusszák az igazak álmát. Az alváshoz való készülődésük számomra egy igazi kis természetfilm. Élőben látni, hogy vetik meg a puha levelekből álló ágyacskájukat számomra maga egy kis csoda. Minden malacka orrával és lábával túrja és kaparja az avart, amiből kis teknőt készítenek, melynek magas, mintegy jó 20 centiméteres pereme van, ehhez a puha ágyikóhoz mindenki hozzáteszi a maga kis erejét és tudását, mígnem elkészül a meleg vacok. Először leheveredik az első, általában a vezér malacka, majd a második, akit a harmadik követ, és az utolsó is elfoglalja a helyét. Mindenki, egymás mellé kényelmesen behelyezkedik, szorosan összebújva, és nyugodt álomra hunyják a szemeiket. A vastag avarból alig látszódnak ki, bundácskájuk teljesen beleolvad a védelmébe, csak a kis szuszogó hátak árulják el ottlétüket.

Bízom benne, hogy folyton üldözött életükben itt nálam egy kis nyugalomra tudnak lelni, és egy kis biztos megnyugvást jelent nekik az itt eltöltött idő. Remélem, hogy ők szép nagy vaddisznókká tudnak majd fejlődni, és, hogy életük épségben maradhat.

 Összebújva szunyókálva 

 A múlt, amikor még teljes volt a csorda 

 

Vasárnapi séta.

Bogyó, a legnehezebben megörökíthető fotóalanyom

Szombaton egész álló nap az eső esett, kövér, sűrű cseppjeivel áztatva a természet ösvényeit. Vasárnap reggelre azonban szerencsére elállt az égi áldás, és szikrázó napsütésre ébredhettem. Nem is kellett ennél több, nyakamba akasztottam a fényképező gépemet, fogtam kis társamat Bogyót, és útra is indultunk. Ezen a reggelen már nem fagyott, de a szombaton oly viharosan fújó szél, nem akart veszíteni vad erejéből. Az ösvényen letört ágak feküdtek, az ő erejüket legyőzte a szél. A napsütötte déli oldalon, ahol egy hete még csak apró jelei voltak a bársonyos tüdőfűnek, most lila és rózsaszín kedves virágokkal csalták mágnesként a tekintetemet. Az eső és a melengető nap sugarai sorra csalják elő őket, és még mennyien lesznek, a bokrok töve, a puha zöldellő fűszálak között rengeteg bimbós tüdőfű lapult meg. Volt köztük bársonyos és petyegetett is. Miközben szépségüket örökítettem meg a kezemet a csalán szurdosta össze. Gorombán és mérgesen támadnak az emberre, és csípik, ahol csak érik a bőrét. De nem bántam, ők is hozzátartoznak a természethez. Olyan aprócskák még, alig hogy előbújtak, és már most milyen erejük van. Hetek múlva ember magasságúra nőnek, és ezeket az ösvényeket teljesen uralmuk alá veszik, lehetetlenné téve az átjutást rajtuk. Így amíg lehet kihasználom, a kora tavasz nyitott kis ösvényeit, ahol ágak bokrok között vezet az utam. Erre ember nem jár, de pont ezért érdekes, vadak azonban annál több. Nyomaikat a saras talaj ezen a reggelen is elevenen őrizte. Szarvasok, őzek, vaddisznók haladtak ugyan itt. És mint kiderült nem csak haladtak, hanem még ott is voltak, jobban mondva volt. Az egyik bozótos részen az egyik bokor sűrűjéből jelenlétemmel ébresztettem egy vadmalacot, aki mérges röffenésésel szaladt el. Megijedt szegény, de nekem is hevesebben kezdett verni a szívem, annyira el voltam, foglalva a virágokkal, hogy meglepett a csörtetése, én pedig őt leptem meg. Pillanatok múlva azonban már sehol sem volt, elszaladt amerre vitte a patája. A homok dombra érve, láttam, hogy milyen csodásak a felhők, vékony, itt-ott átlátszó fátyollal takarták be a már-már mesébe illő kék eget. Szeretek itt a dombon megpihenni, hallgatni a madarak tavaszi koncertjeit, és figyelni a tájat. Nagyon-nagyon sokszor kijövök ide, de egy pillanatra sem unatkozom, vagy érzem azt, hogy ezt már annyiszor láttam. Mert hiába, hogy a szokott helyen álldogál a Karancs vagy a Salgói vár, a táj mégis minden egyes látogatásomkor más és más arcát mutatja. Mások a fények, ahogy a nap megsüti a tájat, mások a felhők az égbolton, más és más növények és rovarok csalják a tekintetemet, a hangok is mások, és az évszakok is. Soha semmi sem ismétlődik meg úgy, ahogy azt előtte átélhettem. Mindig tartogat újat a természet. És ez így is van rendjén, van ami elmúlik, de helyébe egy újabb lép. A természet folyamatosan gondoskodik róla, hogy legyen miben gyönyörködnünk. Ilyenkor tavasszal pedig még a szokottnál is több kedves pillanatot élhetünk át, hiszen most születik újjá a természet.

Bársonyos tüdőfű

 Pettyegetett tüdőfű

Elbúcsúztak a csízek.

Ilyenkor kora tavasszal napról napra egyre több vonuló madár tér vissza hazánkba a költési területeikre. Újra a fehér gólyák, a házi rozsdafarkúak, az énekes rigók, a cigány csukok, az örvös légykapók, és még sorolhatnám kedves jelenlétében és énekében gyönyörködhetük. Vannak azonban, olyan madárfajok, akik ilyenkor kapnak szárnyra, és hagyják itt hazákat, hogy visszatérjenek azokba az országokba, ahol életet tudnak adni utódaiknak. Ők a téli vendégeink például a süvöltők és a csízek.

Mindkét faj, kiskertem mindennapos napos vendége volt, de már harmadik napja nem teszik nálam tiszteletüket. Ahogy beköszöntött a meleg, már-már nyáriasnak mondható időjárás, ők is szárnyra kaptak, és megkezdték vonulásukat észak felé, a költési területeik irányába. Kedves jelenlétükben leghamarabb, majd szeptember vége felé gyönyörködhetek újra.

Ebben az etetési időszakban a csízek először szeptemberben jelentek meg a kertemben, majd hosszú heteken keresztül nem láttam őket, lehet, hogy egy éppen itt átvonuló csapat tette nálam tiszteletét, és egy kis pihenő után tovább is szálltak szokott telelő területük irányába. Decembertől azonban rendszeres vendégeim lettek, nap-mint nap nálam oltották éhségüket, és kertem fontos kis vendégei lettek. Ahogy pedig a tavasz kezdte megmutatni első biztató jeleit, ők dalra is fakadtak, és a diófám ágai között adták elő csendes, csacsogó kis éneküket. A hímek kis fekete sapkácskát viselnek a fejük tetején, és ugyancsak fekete színű tarkó és torokfolt díszíti tollruhájukat, melynek alapszíne sárgászöld. A hímeket nagyon könnyen meg lehet különböztetni a jóval szolidabb tollruhát viselő tojóktól, akiknek szürkés tollazatukban fekete sávok díszlenek. A csízek társas madarak, kisebb-nagyobb csapatokba verődve élik napjaikat, és énekelni is így nagyobb kórusban szeretnek. A csíz párok ilyenkor kora tavasszal alakulnak ki olykor a telelő területen, de van amikor a vonulás alatt. Amikor visszaérkeznek a költési területeikre rendszerint már kialakult párok foglalják el a revírjeiket. A csízeknél mindig a tojó jelöli ki a fészek helyét, párja pedig vigyázva követi. Fenyőkön költenek, magasan az ágak sűrűjébe a tojó egyedül építi meg leendő otthonukat. Évente két fészekaljat nevelnek fel. Kb. 250 pár költ hazánkban, főként Zemplén és Kőszeg környékén.

Az idei esztendőben is rengetek szép pillanatot élhettem át, és sok kedves emléket hagytak maguk után.      

Gondolataim a természetről.

Éljétek át Ti is a természet meséit, halljátok meg suttogó hangjait, hagyjátok, hogy szívetekbe kedves emlékeket lopjon, és szeretete Titeket is magával ragadjon!

Miskolczi Tímea 

Kirándulás a Mátrában.

Kora délután indultunk útnak a Mátrába. A szikrázóan kék égboltot csak egy-egy kósza felhőpamacs borított, de ők is gyorsan szaladtak tova számomra ismeretlen céljuk felé. A levegő kellemesen enyhe volt, de a mérgesen süvítő szél hideg levegőt repített a szárnyain. Az enyhe idő ellenére egy vastag mellény is a táskámba került, mert hiába volt jó idő, a hegyi levegő ennél jóval frissebbnek fog érződni, és valószínű szükség lesz a melegebb öltözetre.

Mátraalmásra érve már látni lehetett, hogy az erős szél megtette a hatását, és minden párát kisepert a környező táj szegleteiből. Olyan kristálytiszta volt a levegő, hogy a messziben húzódó Alacsony és Magas-Tátra hegyvonulatait is látni lehetett. Ekkor gondoltunk egyet, és változtatva úti célunkon Galyatető felé vettük az irányt. Mátraalmásról egy csodaszép kis erdei út visz végig a Márta dimbes-dombos vonulatai között. Otthon jól sejtettem, hogy szükség lesz a meleg mellényemre, hiszen a hőmérséklet ahogy egyre feljebb értünk rohamosan süllyedni kezdett, és alig súrolta az öt fokot, a hideg szél pedig még csak tovább rontotta a hőérzetünket. Ebben a hűvös időben nagyon nehezen ébred a természet, alig találkoztam egy-egy kósza kinyílt virággal, sokuk még csak most kezd álmából ébredezni. Erdei szélfüvek, foltos kontyvirágok, fehér acsalapuk törtek maguknak utat az avar sűrűjéből az éltető fény irányába. Keltikéknek, szellőrózsáknak, galambvirágoknak még aprócska nyoma sem volt. Ahogy utunkon haladtunk előre fehér csillagszemű hóvirágokon akadt meg a tekintetem, fázósan, fejüket lógatva tűrték a szél durva simításait, mely folyamatosan borzolva törékeny fejecskéjüket. A nap sugarai sem melengették őket, mert még nem tudnak olyan magasra kúszni az égbolton, hogy a hegy fölé érjenek. Megküzdve a széllel lassan elértünk az úti célunkhoz, a Galya-kilátóhoz, mely régebben Péter-hegyese kilátó néven volt ismert. 2015-ben kapta meg új nevét, és új kinézetét, melyről 955 méter magasból terül elénk a gyönyörű táj. A kilátóra 30 méteres lépcsősor vezetett fel, mely legtetején a környező vidéket 360-os panorámában fedezhettük fel.

A teraszra felérve a legnagyobb kihívást a szél jelentette, mely olyan erővel süvített, hogy még a levegővétel is nehezen ment. De megérte minden pillanata. Kelet felé a Bükk vonulata, nyugatra a Börzsöny és a Cserhát, észak felé otthonom hegycsúcsai emelkedtek. A levegő kristálytiszta volt, és szabad szemmel is jól kivehető volt a Karancs hegység, a Sátor-hegy, a Salgó és a Medves jól ismert vonalai. De mind felett csipkézett havas csúcsaival az Alacsony és a Magas-Tátra ég felé törő csúcsai nyújtottak gyönyörű, szó szerint lélegzetelállító látványt. Órákat el tudtam volna ott fent tölteni, alaposan minden centijét átvizsgálva a tájnak, de az erős szél egy idő után indulásra kényszerített. Akkor ott már tudtam, hogy lesznek még erre a csodás helyre tervezett kirándulásaink. Minden évszakban gyönyörű lehet innen az alant elterülő táj, télen, nyáron, ősszel és tavasszal, amikor egyre több szín keríti hatalmába a természetet. De a naplemente is lélegzetelállító lehet, amikor az égbolt vöröses színekben játszik.

Éppen, hogy leértünk a kilátóból a nap sugarait egyre komorabb felhők takarták el, majd kis idő múlva a szikrázó kék égbolt már csak emlék maradt. Hazafelé tartva egyre csak sötétedett, és lógni kezdett az eső lába. Szerencsére megvárta míg hazaértünk, de nem sokra rá meg is érkezett az égi áldás.        

Reggeli madárdalok.

Csíz hím

Nehezen virradt ma reggel, az égbolton komor, szürke felhők tornyosultak, és sejteni lehetett, hogy a nap sugarai ma nem sok fényt fognak szórni a tájra. Éjszaka esett, a fűszálakon aprócska vízcseppek díszlettek, az erdei ösvényen pedig kisebb tócsák őrizték emlékét. Amikor utamra indultam is lógott az eső lába, de bíztam benne, hogy lesz annyi időm az újabb égi áldás előtt, hogy egy kis sétát tegyek a természetben. Szomorkás arcát mutatta az erdő, a fák ágairól kisebb-nagyobb cseppek hullottak alá, és csendes koppanással jelezték, amikor földet értek.

Azonban borús idő ide vagy oda, az erdő ezen a reggelen még a szokásosnál is hangosabb volt a madarak hatalmas kórusa, úgy daloltak, hogy minden eldugott szegletébe eljutott a nótájuk. Megfigyelhető, hogy ilyenkor tavasszal egy kiadós eső után milyen élénken tudnak énekelni a madarak. Mintha a csapadék még egy kis plusz energiával töltené fel őket, és ázott tollaikkal sem törődve csak dalolnak és dalolnak.

Megálltam, és hallgattam őket, voltak, akiknek a csendes kis dala elveszett a hangosabb előadások között, de ha nagyon füleltem, akkor az ő strófáikat is be tudtam azonosítani. Ezen a reggelen is az énekes és a fekete rigó dalolt a leghangosabban, és a legnagyobb átéléssel, mellette jól hallható volt a csuszkák füttyögése, az erdei pintyek csattogó éneke, a cinegék kedves dalai, a vörösbegyek csengő akkordjai, és halkan alig hallhatóan, mint a háttérénekesek csacsogtak a tengelicek és a csízek. Ilyenkor, kora tavasszal a hatalmas fák még mind teljesen csupaszon állnak, csontváz kezecskéiken pedig még jól láthatóak a kis tollasok, nincsen lomkorona, mely elrejthetné őket a kíváncsi szemek elől. Ez az az időszak, amikor a legtöbbet tanulhatunk az erdő ösvényein, mert nem csak a hangokat hallhatjuk, hanem a madarat is megfigyelhetjük, hogy éppen kinek a csengő strófáiban gyönyörködhet fülünk. És, ha egyszer-kétszer sikerül a hangot annak tulajdonosához kötnünk, akkor a későbbiekben már csak az előadás alapján is be tudjuk azonosítani őket. Mert ahogy telnek a hetek, és a tavasz kezd kiteljesedni, az erdő fái egyre sűrűbb lombsátor alá rejtik a kis énekeseket, és azoknak titkos kis otthonait. De még akkor is az ő daluktól lesz hangos az erdő, azonban kis testük már sokszor rejtve marad a szemeink elől, így, ha most figyelmesen haladunk utunkon, akkor addigra szerezhetünk olyan tudást, hogy a későbbiekben azonosítani tudjuk az átélt élményeinket.

A madarak kedves énekeinek hallgatásából ez egyre sűrűbben fejem tetején koppanó cseppek zökkentettek ki. Ezek már nem a fákon álldogáló éjszakai eső cseppjei voltak, hanem a komor felhők újabb áldásai, melyek arra kényszeríthettek, hogy elinduljak hazafelé. Ahogy eleredt az eső a madarak éneke még hangosabb lett, az énekes rigót mintha bűvöletbe ejtette volna, csak dalolt és dalolt túlharsogva mindenkit.  

 Csuszka