Vasárnapi séta.

Hosszú hetek óta kemény mínuszok teszik próbára az erdők, mezők lakóinak az életét. Hiába melengetik a nap sugarai napközben a tájat, a hőmérő higanyszála mégsem tud nulla fok fölé kúszni. Ahogy pedig beköszönt az este, és sötét paplanját a tájra teríti, rohamosan süllyedni kezd, meg sem állva -15, olykor -20 fokig. Kemény hideg és hóval borított az idei tél, de ez így is van rendjén. Mégis oly sokszor eszembe jutnak a fagyos erdőkben éjszakázó madarak, a hóval borított természetben nehezen élelemhez jutó őzek, vaddisznók és a többi élőlény, akiknek az életét és mindennapjait nagyon megnehezíti, és próbára teszi ez az időjárási helyzet. Nekünk a meleg szobában nincsen nehéz dolgunk, de kint a természetben nehéz idők járnak. Ezért fontos, hogy folyamatosan gondoskodjunk a kertünket látogató vendégeinkről, hogy nekik is esélyük legyen arra, hogy épségben, egészségben át tudják vészelni ezt a számukra megterhelő és nagy kihívásokkal teli évszakot.

Az elmúlt héten sajnos engem is levett a lábamról a megfázás, napjaimat pedig, bent a lakásban töltöttem. Vasárnap délután hideg ide vagy oda, már annyi erőt éreztem magamban, hogy egy kis sétát tegyek a friss levegőn. Olyan jól esett újra a kiserdő ösvényén szedni a lábaimat, pedig még csak egy hét telt el a természettől megvonva, de nekem ez is nagyon hosszú időnek tűnt. A nap sugarai a felhőtlen kék égbolton szinte szikráztak, a szél pedig, valahol meghúzódva aludta az igazak álmát. Az erdő talaját még mindig fehér lepelként takarta a hó, melyben bárhová is néztem, kisebb-nagyobb patanyomok őrizték az erre járó lakók kedves emlékeit. A természetnek hála, lakók vannak szép számmal ebben az erdőben, és szinte minden négyzet-centiméterben ott árulkodott a nyomuk. A domboldal irányában pedig, szépen letaposott ösvények jelezték, hogy a főútjuk merre vezet. Ha már teljesen meggyógyultam volna, biztosan követtem volna a nyomukat, és én is rátértem volna a vadsztrádára, de most még jobbnak láttam a lankás részen sétálni.

A mély álomba szenderedett fákon egy kisebb tengelic csapat hangolt, mintha a tavaszt váró előadásuk strófáit próbálgatták volna, hogy mire eljön az idő, a legjobb formájukat tudják hozni. Nem messze tőlük csinos kék tollruhát viselő csuszka pár beszélgetett. Az egyik mondott valamit, a másik pedig tüstént választ is adott rá. Olyan jó volt hallani, hogy egyre hangosabb az erdő, és egyre több hang kúszik a még álmodó fák között. A csontváz karjaival nyújtózkodó bokor ágai között vörösbegy pihengetett. Ő is érzete a hideget, és ez jól látszódott is rajta. Apró testét borító csinos tollait úgy felborzolta, hogy olyan kerekdednek látszódott, mint egy kis labda. Ebből a kerek testből kiálló lábacskák pedig, olyan vékonykának tűntek, mint egy-egy hajszál. Fáztak is ezek a kecses kis lábak, mert hol az egyiket, hol a másikat rejtette el a tollai közé, így próbálva meg egy kicsit átmelengetni őket. Percekig figyeltem őt, majd lassan búcsút vettem tőle, és tovább folytattam sétámat. Sok lépést nem tettem előre, mert egy kopogó hang ismét megállásra bírt. Tekintetemmel kutatni kezdtem, honnan jön a hang. Sejtettem, hogy harkály lesz a kopogás hallatója, és azt is sejtettem, hogy nem nagy fakopáncs, mert ő sokkal erőteljesebben üti a csőrével a törzset, és annak a hangja másként szól. Ahogy ott várakoztam észrevettem, hogy az éppen előttem álló sudár fa ágvillájának takarásából, egy élénkpiros sapkácska tűnt elő. Majd elbújt, hogy pillanatok múlva ismét feltűnhessen, és gondos csőrével tovább folytatta a fa gyógyítást. Amikor megláttam a csinos kis sapkát, már tudtam, hogy ezen a délutánon a közép fakopáncs az ügyeletes doktor úr. A fa betegségének okozóját szakértő csőrével gyorsan és ügyesen el tudta távolítani. Miután pedig végzett betegével széttárta fekete szárnyait, melyet olyan szép fehér foltok díszítenek és tovarepült, talán egy újabb gyengélkedő pácienséhez. Csábított az előttem álló ösvény, és a tudat, hogy még mennyi szép pillanat várhatna odakint rám a természetben, de jobbnak láttam hazafelé indulni, otthon pedig meginni a meleg mézes teámat, és kivárni azt a pillanatot mígnem a múlté lesz a betegségem.  

     

 

Közép fakopáncs 

Üdvözöllek február!

 Kikeleti hóvirág

Beköszöntött február, és vele együtt a tél utolsó hónapja. Erről a hónapról elsőként a felemásság jut az eszembe. Hiszen az első heteiben még általában igazi tél tombol, de ahogy egyre jobban kifelé lépkedünk belőle, már jól érezhető a közelgő tavasz lehelete. A fagyos hidegben jókorára hízott jégcsapok már nem tudnak ellenállni a nap melengető nap sugarainak, és szépen lassan, apró cseppekben olvadozni kezdenek. A tél legszebb ruhája is kezd megfakulni, megszürkülni, napról-napra egyre vékonyabb rétegben fedi be a talajt, mígnem teljesen eltűnik, és csak a kisebb-nagyobb tócsák őrzik meg az emlékét. A talajba beszivárgott hólét, a növények szerte ágazó gyökerei szomjasan szívják magukba, és megkezdődik a természet ébredezése. A fák csupasz ágaikkal nagyokat nyújtóznak, az avarból pedig aprócska életek látják meg a napvilágot. A hosszú téli álom után sorra ébredezni kezdenek a télutó első virágai a kikeleti hóvirág, a téltemető, vagy a bársonyos tüdőfű. Ahogy a nap sugarai, és a dél felől érkező langyos szellő végigsimítja az erdő talaját örömükben sorra bontogatni kezdik színes szirmaikat.

A természet szerteágazó ösvényeire lassan visszatér az élet. Egy szép februári napon, olykor még a hóval lepte ágak között, egy csinos, éjfekete tollruhát viselő madár kezd el szinte alig hallhatóan dúdolászni. Majd napról-napra egyre hangosabban, és egyre csengőbben szól a tavasz egyik legszebb dala, melyet a fekete rigó előadásában hallhatunk. De nem csak őt ösztönzi a közelgő tavasz dalolásra, énekelnek a széncinegék, „zsíroznak” a zöldikék, füttyögnek a csuszkák, trilláznak a tengelicek, és amint hazaérkezik az énekesrigó hímje, ő is a legcsengőbb előadásával tölti be a természet ösvényeit. Az erdő fái között időről-időre hangos, messzire hallatszó dobpergés töri meg a csendet, mellyel a nagy fakopáncsok és a fekete harkályok próbálják meg elcsábítani a szívük választottját. Igen elcsábítani, mert a hónap vége már a nászidőszak kezdetéről szól. Sorra találják meg a hím madarak hangjukat, és legcsinosabb ruhájukat magukra öltve kezdenek neki a párválasztási időszakuknak. Napról-napra egyre több dal oson tova a fák között, mely dalok a tojóknak szólnak, a leendő társuknak, akikkel tavasszal aztán megkezdhetik a fészkelési időszakukat.

Ennek a hónapnak a végén kezdődik meg a malacozás. A vaddisznó kocák elhúzódnak száraz levelekből, maguk épített vackukba, és életet adnak a következő nemzedék aprócska, csíkos kis malackáinak.   

Biztos vagyok benne, hogy az előttünk álló hónap rengeteg szép pillanatot tartogat számunkra, hiszen közeleg a kikelet, a természet újjászületése, mely az egyik legszebb és legcsodálatosabb dolog a világon. Lépjetek Ti is rá az erdők, mezők ösvényeire, nyissátok ki szemeteket és fületeket, és hagyjátok, hogy elvarázsoljon titeket is a természet.   

 Téltemető

Búcsú januártól!

Elérkezett az január utolsó napja, február már az ajtónkon kopogtat bebocsátást kérve. Annyi szép és kedves pillanatot volt szerencsém átélni ebben a hónapban, hogy igaz fejtörést okozott, hogy mely fotóimmal tudnám méltóképpen elbúcsúztatni. Összegyűjtöttem nektek pár képet, olyanokat, melyek a legközelebb állnak a szívemhez, és melyek olyan csodás perceket okoztak nekem, hogy míg élek biztosan nem feledem el őket.

Amit az erdei fülesbagolyról (Asio otus) tudni kell!

Ismertetőjegyei:

-         a bagolyalakúak rendjébe, ezen belül a bagolyfélék családjába tartozó faj

-         testhossza: 35 – 40 cm

-         szárnyfesztávolsága: 90 – 100 cm

-         testtömege: 220 – 440 gramm

Tollazat:

-         a hím, a tojó és a fiatalok is hasonló színezetűek

-         tollruhájuk a megszólalásig hasonlít a fakéreg mintázatára, melynek köszönhetően kiválóan bele tudnak olvadni a környezetükbe

-         a hátukon barna árnyalatú tollakat viselnek

-         hasi részük rozsdás sárga színezetű, sötétbarna hosszanti mintázattal

-         nagy tollfüleik, melyek hat tollból állnak, a fejtollak meghosszabbodása

-         szemeik élénk narancssárgák, és tágra nyitottak

Csőr:

-         a csőrük feketés színezetű

Hangja:

-         a hím hangját főként a nászidőszakban hallatja, mely egymás után ismételhetett „hu-hu-hu-hu” hangokból áll

Élőhelye:

Nyári időszak:

-         az erdei fülesbaglyok kerülik a zárt erdőségeket

-         élőhelyükül ligetes erdőket, erdőszéleket, folyóártereket, parkokat választ

-         élőhelyük kiválasztásánál fontos, hogy megfelelő fészkelő helyeket tudjanak maguknak találni, hiszen ők elhagyott szarkák, vagy varjak otthonait veszik birtokba, és ezekben nevelik fel utódaikat

Téli időszak:

-         a hideg hónapokban az erdei fülesbaglyok előszeretettel költöznek be emberlakta településekre

-         főként az idős korú fenyőket kedvelik, ahol a nappali pihenő időszakukat töltik, és esténként innen indulnak el az állattartó telepek, mezők, rétek irányába rágcsálók után vadászni, majd hajnalban, visszatérnek nappalozó helyeikre

-         egy-egy ilyen pihenőhelyen akár 15 – 20 egyedet számláló csoport is élheti napjait

Szaporodása:

-         elsőként a hímek foglalják el a revírjeiket, majd ezt követően a tojó választja ki a megfelelő fészket, melybe márciusban rakja le a tojásait

-         a tojásokat csak a tojó melengeti, a hím pedig élelemmel látja el a párját

-         körülbelül 30 nap elteltével bújnak elő a fiókák a tojásokból, ez követően pedig már mindkét szülő gondoskodik róluk, és eteti őket

-         kirepülés után még hetekig folytatódik a fiókák utógondozása, ebben az időszakban jól megfigyelhető a fiatal madarak panaszos, síró hangja, amint élelem után esedeznek

Életmódja:

-         az erdei fülesbaglyok nagyon jól tűrik az emberek közelségét

-         a téli időszakban közvetlen környezetünkben töltik mindennapjaikat, több egyedet számláló csoportjaikkal

-         állandó madár, de a téli időszakban állománya kiegészül az észak felől érkező egyedekkel

Táplálkozása:

-         ragadozó madár

-         étlapjukon főként apró testű rágcsálók szerepelnek, de az ínségesebb téli hónapokban a kisebb énekesmadarakat, főként a verebeket is levadásszák

-         kifinomult hallásuknak köszönhetően a zsákmány neszét már messziről észreveszik, és leshelyéből csapnak le rá

Megfigyelése:

-         a téli időszakban megfigyelése könnyebb, hiszen ilyenkor gyakran találkozhatunk velük emberlakta településeken

-         napközben pihenő, azaz nappalozó helyükön tartózkodnak, magas fenyőfák védelmében

-         szürkületkor pedig, ha lehetőségünk van rá megfigyelhetjük, amint csapatostól vadászni indulnak, a rétek,mezők, állattartó telepek irányába 

A kiserdő legkedvesebb lakói.

Vasárnap reggel borús, ködös idő fogadta az ébredező természetet. Nehezen kezdett virradni, mintha a világosságot valaki feltartóztatta volna valahol az erdőszélen. Hosszú napokon keresztül egyetlen kóbor felhőpamacs sem díszlett az égbolton, ma reggelre azonban súlyos szürke fellegek vették hatalomba, eltakarva a nap korongját, és a fényt adó sugarait. A fák közé a köd puha, átlátszó fátylát terítette, ezzel is szűrve a kevéske világosságot.

Az erdő fái közé puha, fehér hószőnyeget terített a természet, melyen olyan kellemes volt a járás, mint ősszel a frissen hullott avaron. De a hó pihéi nem csörögtek a lábaim alatt, mint az elszáradt levelek, ők csendes, halk roppanó hangot hallattak. Utamat apró lábak nyomai kísértek, őzek jártak erre, ők hagyták itt kedves emléküket. Azonban jelenlétükről nem csak a patáik nyomai tanúskodtak, hanem azok a kis kuckók is, melyeket ők készítettek el. Él itt egy őzsuta, aki az egyik legfontosabb, és legkedvesebb lakója ennek az erdőnek, akinek az életét immáron negyedik esztendeje, szemmel, és füllel tudom követni. Kedves, aranyos, és mindemellett barátságos kis lélek. A tavalyi esztendőben igencsak későn hozta világra aprócska iker gidáit, melyről akkor bejegyzést is írtam nektek, de a természetnek hála a kis gidácskák mára már szépen felnőttek, de azóta is anyjuk lépteit kísérik. Az egyik utód nőstény a másik pedig bakocska, melyről szépen lassan előbújó, aprócska agancsa tanúskodik. Ennek a kis családnak a pihenőhelyét találtam meg itt az erdő fáinak biztonságos ölelésében. Gondosan elékészített három kis kuckót. A havat apró lábaikkal eltakarították, mindaddig, míg el nem érték az alatta meglapuló puha avarréteget, melyen sokkal melegebb, és kényelmesebb a fekvés. Szinte lelki szemeimmel láttam, ahogy vékonyka, kecses kis lábaikkal igazgatják vackukat, amikor elkészülnek vele szépen, összegömbölyödve belefeküdnek, hosszú nyakukkal, kedves kis pofijukkal pedig, éberen nézelődnek, minden apró neszre odafigyelve. Magára hagytam a kis otthonokat, és továbbindultam utamon. Az erdő a szombat délutáni napsütésben olyan eleven volt, madarak csicseregtek a csupasz ágak között, most pedig csak a csend volt tapintható. A némaságot mély „korrr-korrr” hang törte meg, mely egyre közelebbről hallatszott, felnéztem az ég felé, és a fák felett az elegáns éjfekete tollruhát viselő holló pár repült. Megálltam figyeltem őket, majd a hangok egyre távolodtak, és újra a csend kerítette hatalmába az erdőt. Szeretem ezeket a hófedte ösvényeket, mert annyi kedves titkot rejtenek, és aki ért a természet nyelvén, az rengeteg történetet ki tud belőlük olvasni. Egy szép kort megért tölgyfa tövében vaddisznók túrtak az éjszaka, betevő után kutatva, és ahogy láttam szerencsével jártak, mert a felforgatott avar között még mindig egy-egy makk lapult meg, őket nem vették észre a malacok. Ha szerencséjük van a kis kalaposoknak, tavasszal kihajthatnak, és ha a természet is kegyes lesz hozzájuk, akkor hosszú évek alatt szép nagy tölgyfává cseperedhetnek, olyanná, mint az öreg fa, melytől ők is az életüket kapták. A vaddisznók nyomai még hosszú időn keresztül az utamat kísérték, majd balra kanyarodtak, a hegyoldal felé vették az irányt. Én most nem követtem őket, maradtam inkább a lankásabb ösvényen, és milyen jól is tettem. Nem messze tőlem, a vadszeder bokor mellett egy őz álldogált, halványbarna, meleg téli bunácskájában igazán csinos látványt nyújtott. Rám nézett, megérezte jelenlétemet, de nem fogta menekülőre, csak állt és figyelt. A bokor mögül halk neszek hallatszottak, és még két másik őz körvonalai rajzolódtak ki. A két kisebb őzé, éppen azoké, melyekről az imént meséltem Nektek, a kis bakocskáé, és a testvéréé. Anyjuk elindult, lépésről lépésre közeledett felém, óvatos megfontolt léptekkel, majd egyik lábát felemelte, és rám dobbantott, ezzel kifejezve, hogy nem ő az, akinek mennie kellene, hanem én hagyjam el a területet. A kicsik a bokor mögül figyelgettek, majd ők is felém lépkedtek, az anyjuk pedig, újra tudtomra adta, hogy ideje lenne indulnom, és magukra hagynom őket. Én pedig szófogadóan, lassan, minden mozdulatomat megfontolva elindultam, hogy lássa, nem szeretném őket megrémíteni. De minden igyekezetem ellenére azért kicsit megriadt, kecses ugrásokkal elindult a bokrok fel, de a riadalom nem tartott sokáig, mert amikor visszapillantottam már újra állt, és engem figyelt, majd rekedtem hangján kétszer ugatott. Én az utamat egy másik ösvényen folytattam, magukra hagytam a kis családot hagy eszegessenek tovább békésen. Hosszú perceken keresztül csak ballagtam, miközben a nyomokat figyelve próbáltam megfejteni milyen állatok szedték ugyanarra a lábaikat amerre én. A patanyomok mellett róka mancsainak az emlékét is felfedeztem, de a sok vaddisznónyom szinte teljesen feledésbe merítette őket. A néma erdő csendjét egy kedves kis előadás törte meg, a széncinege kezdett el dalolni, hiányoltam is az énekét, hiszen szombaton többedmagával adott téli koncertet. A borús, szomorú idő ellenére, neki jó kedve volt, dalos kedve, melynek én nagyon megörültem. Lassan hazafelé vettem az irányt, mire az erdőszélre értem a világosság már bebocsátást kapott a fák közé.

Malac kaland.

Pontosan egy hete annak, hogy a tél a legszebb, és a legünnepélyesebb arcát mutatta meg nekünk. Szombat virradóra, a tájat vastag, majd 30 centiméteres hó borította be. Fehér sapkácskát öltöttek magukra a háztetők, a fák, a bokrok vastag hó ruhába öltöztek, a mezők, a rétek szundikáló növényeit pedig pihe puha takaró fedte be. Csodás látványt nyújtott a táj, és nyújt a mai napig is. Egész héten kemény éjszakai fagyok teszik próbára az erdő lakóit, melyek napközben sem sokat enyhülnek. A nap sugarai hét ágra ragyognak, és már érezhetően egyre több erejük van, hiszen fagy ide vagy oda, ahol éri a napocska a tájat lassan olvasztani kezdi a vastag dunnát.

A hóval fedett táj, és a nap szikrázó sugarai mágnesként csaltak szombat délután a szabadba. Az égbolt gyönyörű kék színben pompázott, még egy kósza felhőfoszlány sem úszott rajta. A levegő kellemesen hideg volt, a szél pedig valahol a völgyben meghúzódva pihent, aludva az igazak álmát. Vastag volt a hó azon az ösvényen melyen az utam vitt előre, még senki sem szedte előttem erre a lábait, a hótaposóm pedig, szinte teljesen elsüllyedt takarásában. Az erdő mintha kezdene éledni, már nem az a csend, és némaság fogadott, mint hetekkel ezelőtt, csuszkák füttyengttek, széncinegék daloltak, mintha titkon már a tavasz érkezését várnák. És jól sejtik, az ösztönük megsúgja nekik, hogy a télből már minden egyes nappal kifelé lépkedünk. Jelen pillanatban, amikor éjszaka majd – 20 fokos hidegek tombolnak, oly hihetetlennek tűnik, pedig lassan, de biztosan közeleg a tavasz, melyet az erdő lakói megéreznek. Miközben elmélázva haladtam előre, gondolataimból a nagy fakopáncs dobolása csalt vissza a jelenbe. Nem mesze volt tőlem, jól kirajzolódott fekete fehér mintás tollruhája, és élnénk piros tarkófoltja. Ügyet sem véve semmire csak dobolt, és dobolt, messzire hallatva előadását, remélve, hogy egy csinos tojó felfigyel rá, és rabul ejtheti a szívét. Egy darabig hallgattam az előadást, mely valóban szívhez szóló volt, majd lassan továbbindultam, a fakopáncs dobolása azonban még jó darabig kísérőm maradt, majd egyre halkabban szólt, végül pedig teljesen elcsendesedett. Az erdő ezen részén a havazás óta nagy volt a forgalom, kisebb nagyobb patanyomok keresztezték egymás útját, szarvasok, őzek, vaddisznók hagyták itt emléküket. A csend szinte tapintható volt, melyben apró neszek ütötték meg a fülemet, lépések hangját hallottam, és halk, vékonyka hangú röffentéseket. Eleinte messziről érkeztek, majd folyamatosan közelítettek felém, és a fák törzsei között süldő malackák tűntek fel. Először egy, majd még egy, és még egy, kicsit lemaradva pedig előbukkant a negyedik is. Nem sokkal később, pedig még kettő érkezett, összesen hatan voltak. Gyorsan elővettem a fényképezőgépemet, és várakoztam, bízva benne, hogy lesz rá esélyem, és lehetőségem, hogy egy-két fotót készítsek róluk. Ismerem ezeket a kis malackákat, tavaly tavasszal születtek itt az erdőben, már többször sikerült velük találkoznom, de ez idáig csak messzebbről tudtam őket szemügyre venni. Kíváncsian figyeltem feltűnik e a koca, de őt sehol nem láttam, pedig valahol itt kellett lennie, mert nagyon messzire nem kóborolnak el a kis süldők. A hat malackából kettő továbbment a vadösvényen négy pedig felém közeledett. Kicsik voltak, szép vastag, és meleg szőrbundácskát viseltek, a nap fénye pedig kedvesen csillogott kíváncsi kis szemeikben. Óvatosan a felemeltem a gépemet, fotózni kezdtem, féltem nehogy megzavarjam őket, és megijedjenek, de kemény fából voltak faragva, nem ijedtek meg, sőt egyre közelebb merészkedtek. Jó darabig figyelgettek, mint akik barátkozni szeretnének, én pedig majd kicsattantam az örömömben, de ennek jelét nem mutathattam, mert nem szerettem volna megrémiszteni ezeket a kis apróságokat. Percek teltek el, majd a messziből folyamatos, mély röffentések hallatszottak, a kicsik pedig, mint szófogadó gyerekek egymás után, gyorsan szaporázott léptekkel követni kezdték a hang irányát. Amikor már elég messzire mentek leengedtem a gépemet,  utánuk fordultam, és láttam, hogy eltűnnek a domb mögött. Bevallom a kezem is remegni kezdett, de nem a félelemtől, hanem a hihetetlen boldogságtól, hogy ilyen kedves perceket élhetem át, melyeket már most tudom, hogy a szívem legféltettebb zugába rejtem el, hogy életem végéig velem legyenek ezek a pillanatok. Lassan felálltam, lesimítottam a hópelyheket a nadrágom száráról, hogy mámortól ittasan tovább folytathassam az utamat. Lábaimat egymás után szedve csak a kis malacok jártak a fejemben, hogy milyen bátrak, és barátságosak voltak, mintha megérezték volna mérhetetlen szeretetem, amit irántuk, és a természet többi lakója iránt érzek. Őszintén megmondom Nektek, hogy azóta sem tudok teljesen magamhoz térni a bűvöletükből, és szerintem ez el fog tartani még egy jó ideig. Nagyon nagy boldogságot érzek most, és hihetetlen hálát, hogy ezeket, a pillanatokat tegnap délután átélhettem. Fogadjátok sok szeretettel a fotókat, melyeket ezekről a kis bátor, süldő malackákról készítettem.     

Kora reggeli mókus móka.

Jelen történetemet az újesztendő első napján élhettem át. Korán reggel ébredtem, a sötétség leple még a kertemet takarta, de fenn a magasban a fák koronája felett már a pirkadat jelei kezdtek megmutatkozni. Majd szépen lassan, komótosan egyre lejjebb kúszott, be a kiserdő fái közé, és be a kertembe. A szürkületben, ha nehezen is de látni lehetett, és kíváncsian vártam, hogy ezen a reggelen ki fogja elsőként éjszakai álma után kinyitni a szemecskéjét, és tiszteletét tenni nálam. A japánbirs bokor ágai közül egy kis madár reppent a talajra, már a körvonalaiból megismertem őt, hiszen nincsen olyan reggel, hogy jelenne meg. Még így, ebben a kevés fényben is kitűnt csinos, vörös mellénykéje. A vörösbegy korán ébred, miután kinyitja gomb szemecskéit, neki is kezd éhségét oltani. Általában másodikként a feketerigó jelenik meg, jobban mondva rigók, mert van amikor, hat, hét madár is meglátogat. Ilyenkor kora reggel nagyon izgatottak, az almadarabokért szinte harcot vívnak, pedig mindegyiknek jutna egy-egy darabka, de nekik mindig az kell, amelyik a másiknál van. Nagyon nehezen kezdett virradni ezen a reggelen, talán a sűrű ködfátyol volt az oka, talán ő tartóztatta fel a világosságot. De szürkület ide-vagy, az erdő lakóinak korgott a gyomra, és ébredés után minél előbb egy kis betevő után kell nézniük. A szürkeségben egy ismerős, meleg, vörös bundácskát viselő mókus tűnt fel a cseresznyefámon. Jó hónapja annak, hogy egy műanyag flakonból ideglenes mókusetetőt készítettem, amit a cseresznyefám ágára helyeztem ki, és töltöttem fel finom diócsemegével. Bizakodó voltam, hogy a kis vörös bundás észreveszi, és rátalál az elemózsiára. Napokon keresztül érintetlen volt az etető, egyetlen darab dió sem hiányzott belőle, de én tovább vártam, hittem benne, hogy egy napon a diók megfogyatkoznak majd az etetőből. Így is lett, a mókus rátalált, a számára kihelyezett élelemre. Szorgosan töltögettem az etetőt, de sajnos látni nem láttam, hogy ki is a vendége, mígnem az újév első napján fény derült rá. A cseresznyefa legfelső ágai felől közeledett, egyre lejjebb ugrott, mígnem elérte azt az ágat ahol az etető álldogált. Hátsó lábaival megkapaszkodott a fa törzsén, mellső bal lábával megfogta a flakon egyik szélét, jobb lábacskájával a másikat, fejecskéjét pedig beledugta az etetőbe, egészen addig még szájába nem tudott venni egy diót, amikor megszerezte a csemegéjét felült a madárodúm tetejére, és semmivel sem törődve nekifogott a reggelijének. Miután megette a finom dióbelet, a kemény héjat a földre dobta, majd újra az etetőhöz ment a következő falatért. A második dió elfogyasztása után, a fa törzsén nagy karmaival megkapaszkodva, lemerészkedett a talajra. A feketerigók nagy veszekedés közepette menekültek, ki merre látott, de a nagy kiabálástól a szegény mókus is megrémült, és mint akinek földbe gyökerezett a lába csak állt, és figyelt. Hosszú pillanatok kellettek mire feleszmélt a rémületéből, majd kecses ugrásokkal egy almadarabka felé igyekezett, megfogta, szájába tette, és gyorsan, visszaszaladt a fa ágainak a védelmébe. De nem ette meg az almát, hanem egy ágvilla közé helyezte, majd újra visszatért az etetőhöz, hogy egy újabb diót vegyen ki belőle. Amikor megvolt újabb zsákmánya letelepedett az ágra, oda ahová az almát rejtette, a hátacskájára borította, puha, bozontos farkát, és éles kis fogaival elkezdte felnyitni a dió héját, amikor ezzel megvolt, nekilátott a falatozásnak. A lakoma végén újabb héjjal gazdagodott a talaj, ő pedig kivette az almát a rejtekéből, és jóízűen elkezdte majszolni. A téli időszakban nagyon szeretik az almát, mert lédús húsával szomjukat is oltani tudják. Miután jó lakott a gyümölccsel, újabb dióért indult. Azonban ezt a diót levitte a talajra, én már sejtettem mi fog következni, és jól sejtettem, bevitte a japánbirs bokor tövébe, és az ott megmaradt avart kezdte el mancsaival igazgatni, majd amikor jónak találta a helyet, aprócska fejecskéjét bedugta a levelek közé, zsákmányát pedig elrejtette. Ezután következett a takargatás, aprócska mancsaival gondosan elkezdte a leveleket igazgatni, hogy nehogy valaki észrevegye a kis éléstárát, de miközben az avart igazgatta, egy másik diót vett ki belőle. Jól láthatóan az a dió deres volt, ami azt jelentette, hogy az már régebben ott lapult, majd fogta a diót, kétszer átforgatta karmocskái között, és gyors ugrásokkal visszaszaladt a fához, felmászott a törzsén, fel az ágakra, és hatalmas ugrásokkal pillanatok alatt eltűnt a kiserdőben. Miközben a mókus reggeli mókáját figyeltem egyre világosabb lett a kertemben, mely egyre több éhes csőrű madárral telt meg. Sorra érkeztek a cinegék, a csuszkák, a fakopáncsok, megjelent a fakusz, és a szajkók is tiszteletüket tették, hogy a fagyos éjszaka után mindannyian jól tudjanak lakni.