Ködös, őszi délután.

Napok óta borult az idő, a nap sugarainak se híre, se hamva. A tájat beborító vastag ködtakaró napközben sem oszladozik és aprócska, szinte láthatatlan cseppekkel hullik alá a talajra. Igazi őszi időjárás, amitől sokaknak szomorkás hangulata lesz. Pedig nem kellene szomorkodnunk, pláne nem az időjárás miatt, hiszen ennek az időnek is megvan a maga varázsa és szépsége, csak észre kellene venni. Én észreveszem és meg kell, hogy mondjam, szeretem, mert ilyenkor is rengeteg esemény történik a természetben. Pláne ebben az időszakban, amikor az erdő állatai folyton keresnek, kutatnak, rejtegetnek előre készülve a lassan, de biztosan közeledő télre, amikor minden egyes falat nagy kincsnek számít. Ilyenkor nem csak hasukat tömik meg a finom falatokkal, hanem élelem raktáraikat is, hogy amikor beköszönt a hideg és a hó, legyenek tartalékaik. Az idei ősz, igazán kegyes az állatokhoz, mert élelem van bőséggel, válogathatnak kedvükre.

Szombat délután ellátogattam a katlanba, amit, mint a tenyeremet úgy ismerem a fáit, a bokrait, a virágait és a többi lakóját. A kora délutáni időpont ellenére, olyan érzésem volt, mintha az este közelegne, vastag sötétszürke felhők uralták az égboltot és napnak egy csepp esélyt sem adtak, hogy egy picike résen is kikandikálhassanak. A köd láthatatlanul szitált, csak az arcomon éreztem apró cseppjeit. Ennek ellenére boldogan szedtem a lábam előre az ösvényen, bízva benne, hogy a természet kegyes lesz hozzám. Az elmúlt időszak esős napjai nem tűntek el nyomtalanul, a felázott, saras ösvény rengeteg emléket őrzött, az erdő lakóinak emlékét, kik előttem ugyanezen az úton haladtak, számomra ismeretlen céljuk felé. Sok patás lakó járt erre, őzek, szarvasok és vaddisznók, nyomaik tisztán láthatóak voltak. Amint elértem az erdőszél cserjését, a vörösbegy kedves kis csattogása fogadott, megálltam és mozdulatlanul keresni kezdtem a szemeimmel, hátha meg tudom pillantani a hang, vörös mellénykés tulajdonosát. Sokáig nem kellett kutatnom, mert a hangja tisztán csengett és elvezetett hozzá, a kökénybokor csupasz ágán gubbasztott és csak csattogott és csattogott, semmivel sem törődve. Elmélyült beszélgetéséből, egy éber szajkó zökkentette ki, aki előtt nem maradhattam rejtve, bármennyire is mozdulatlanul álltam, az ő éberségét nem verhetem át, de jól is van ez így, hiszen nekik hála biztonságban érezhetik magukat az erdő lakói. A recsegő hang amilyen gyorsan felzendült, olyan gyorsan csendben is maradt, a vörösbegy pedig tovább folytatta beszélgetését, amire a szomszédos bokor ágai közül válasz is érkezett. Órákig el tudnám nézni őket és hallgatni szerény előadásukat, de folytattam tovább az utamat. Amint elindultam kis vörös mellényes szárnyra kapott és csipkebokor ágai közé rejtőzött, de nem volt egyedül még hárman követték őt. A délelőtti eső a fűszálakon, a fák, és a bokrok levelein hagyta a nyomait, minden vizes volt, aprócska cseppek díszítették még a mesterien megszőtt pókhálókat is. Hirtelen, mozgásra lettem figyelmes az akácfa ágai között, a leveleken megmaradt esőcseppekben fürdött egy csilpcsalpfüzike. Annyira bele volt mélyedve a tollai tisztogatásába, hogy észre sem vette közeledésemet. Nagyon óvatosan mozdultam, hogy ne zavarjam meg elfoglaltságát. Amint végzett a fürdéssel odébb szállt a szomszédos fára én pedig folytattam utamat. Nem sokat haladtam, amikor megütötte fülemet a jól ismert "csip-csup" ének, mely a hím csilpcsalpfüzike szokott tavasszal dalolni. Ilyenkor ősszel, ismét dalra fakadnak és énekelni kezdenek revírjeik környékén. Hangja annyira tisztán és áthatóan csengett, mintha csak tavasz lenne és a párját szeretné meghódítani. A gyöngyöző ének mellett, vékonyka „cett-cett” hangokra lettem figyelmes, boldogságom határtalan volt, mozdulatlanul állva figyeltem, hogy mikor kerülnek szemem elé, a hangok kedves kis tulajdonosai. Nem kellett sok idő és a kökénybokor már szinte teljesen csupaszon álló ágai között megpillantottam, a feltűnően hosszú farkú, aprócska, gömbölyű testű őszapót, aki éppen a kökény termését csipegette aprócska csőrével. Türelmesen álltam és vártam, mert tudtam, nem egyedül van, pillanatokkal később sorra bukkantak fel a társai, tizennégyet sikerült megszámolnom, de lehet ennél is többe voltak. Kedves hangjukkal átvették a főszerepet a füzikétől és kis idő után már csak az ő csacsogásuk volt hallható. Amint álltam és figyeltem akrobatikus ügyességüket, hirtelen szárnycsapásokra lettem figyelmes. Ismerős volt ez a hang, otthon már sokszor hallottam, amint a zöld küllő közeledik, szárnyaival, mintha vágná a levegőt. Nem messze repült el mellettem és a fenyő törzsére telepedett le, majd kacagni kezdett, nevetésének az okát nem tudtam, de legszívesebben én is vele tartottam volna, hiszen boldogságom határtalan volt, kedvenc kis madaraim társaságában, akik tőlem alig két méterre falatoztak, nem zavartatva magukat jelenlétemtől. A küllő nem sokáig időzött, hamar odébbállt, helyét pedig a nagy fakopáncs vette át. Bőszen kopogtatta a fa törzsét, megbújt rovarok után kutatva. A szitáló köd, szerepét az eső kezdte átvenni, mely egyre sűrűbben hullott a talajra és vele együtt a szél is feltámadt. Elérkezettnek láttam az időt, hogy visszainduljak, búcsút véve a kis csapattól, akik még mindig szorgosan tömték éhes kis csőreiket. Az egyre erősödő esőben és szélben a fák aranyszínű levelei egymást követve hullottak alá a talajra, mely csodás látványt nyújtott és a friss avarnak az illata pedig orromat csiklandozta.  Ez egy igazi őszi délután volt, minden szépségével.

Ha soraimat végigolvastátok, Ti is láthatjátok, hogy nem kell ahhoz szikrázó napsütés, hogy élményekkel teli kirándulást tegyetek a természet ösvényein. Ilyen borús, ködös időben is megéri kirándulni, hiszen az élet ilyenkor is zajlik a természet hatalmas színpadán és rengeteg élményt tartogat mindenki számára. Járjátok utatokat nyitott szemmel és füllel és biztosan, Ti is meglátjátok és meghalljátok a természet csodáit.