A kikelet hírnökei
A kikelet hírnökei
Osztrák csészegomba
Pár nappal ezelőtt még igazi szép téli időben lehetett
részünk, melynek egy markáns meleg front vetett végett nem is akárhogy. A
vastag dunnává sokasodott hópelyheket egy nap leforgása alatt vízzé
olvasztotta, és hirtelen, egy szempillantás alatt a télből a tavaszba
cseppentünk.
Szombaton késő délután a hó már csak kósza emlékként élt az
erdő ösvényein, melynek a nap fényében csillogó cseppjeit a talaj elevenen
őrizte. Az úton álldogáló kis gödröcskék vízzel megtelve, mint aprócska tavak
várták a szomjas erdőlakókat. Az avar nehézkesen, a nedvességtől elnehezülve
terítette be a földet, a leveleknek mozdulni sem volt kedvük hiába próbálta
őket odébb taszigálni az erdősen, olykor viharosan fújó szél. Hiába volt nagy
ereje a szélnek, most kellemes enyheséget, repített magával, olyat, amit
tavasszal érezhetünk, amikor még a dühös szelek is megszelídülve szaladnak
végig a délcegen álló fák törzsei között. Az erdő fái csupasz karokkal
nyújtóztak az ég felé, és megadóan hajladoztak mindig abba az irányba, amerre a
szél parancsolta nekik.
Ahogy utamon ballagtam előre hosszú hetek, hosszú csendesen
ballagó napok után most újra neszekkel, kedves hangokkal telt meg az erdő. A
kellemes meleg, a langyos tavaszias idő sorra fakasztotta dalra a cinegéket. A
tavaszt váró, a kikeletet csalogató strófáikat boldogan énekelték, miközben
elevenen szálldostak ágról-ágra, fáról-fára. De nem csak őket kerítette
hatalmába a felhőtlen jókedv. Füttyögtek a csuszkák, csacsogtak a csízek,
önfeledten kacagott a zöld küllő, kedvesen egymással diskuráltak az őszapók, a
messziben pedig nagy fakopáncs verte bőszen a fa törzsét. Távol volt tőlem, de
pergő hangját könnyedén sodorta felém a szél.
Lábaim előtt, az erdő ezernyi titka pihent, melyek szó
nélkül mesélték el nekem a féltve őrzött pillanatokat. Szarvasok, őzek, rókák
és vaddisznók hátrahagyott emlékei rejtőztek az ösvényen. Pata és mancsnyomok,
puha földtúrások, kisebb nagyobb gödröcskék mesélték el az éjszaka óvó leple
alatt zajlott eseményeket.
Sétám az erdő egyik rejtett szegletébe vezetett, oda, ahol a
tél második felében hófehér harangok csalogatják a kikeletet. Évről-évre itt, a
borostyánnal benőtt fa tövében ébrednek elsőként a hóvirágok, akik a reményt, a
közelgő tavasz reményét hirdetik. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy
előbújtak e a föld mélyén nyugvó hagymáikból. Bizakodó voltam, de a szívem
mélyén tudtam, hogy az elmúlt hetek faggyal és az elmúlt napok hóval tarkított
napjai nem nekik kedveztek. Még távolt jártam tőlük, de már felsejlett előttem
az üde zöld leveleket viselő borostyánnal befutott sudár fa törzse, melynek
védelmében lelték meg otthonukat. Az ő tövében lapulnak a hóvirágok, akik ha
fehér szirmaikat szétnyitják, halk csilingelésük, mint apró harangok kondulása
tölti be a fák rengetegét. Pár lépésre voltam tőlük, amikor már láttam egy apró
fehér foltot, majd még egyet és még egyet. Amikor egész közel értem hozzájuk,
tisztán láttam, hogy fagy és hó ide vagy oda, ők bizony semmivel sem törődve már
elkezdték hirdetni az új évszak közeledtének a reményét. A legtöbben még
összezárt szirmokkal álldogáltak, de két virág már elkezdte szétnyitni
sziromleveleit és egészen halkan, csak az éber és értő füleknek hallhatóan
csilingelni kezdtek.
Mire elértem az erdő ezen, rejtett szegletét, a nap már
egyre lejjebb ereszkedett a felhőtlen égbolton. Alaposan szemügyre vettem a fák
rengetegében elsőként ébredő hóvirágokat, megörökítettem őket és lassan
visszafelé indultam. Útközben a madarak csivitelései kísértek, az avar
védelmében, pedig több helyen is még egészen aprócska, de annál feltűnőbb színű
osztrák csészegombával sikerült találkoznom. Ők is ilyenkor februárban kezdik
meg termőtesteiket növeszteni, és egészen áprilisig díszítik szokatlan
szépségükkel az erdő talaján pihenő korhadó faágakat és famaradványokat. Még
egészen picik voltak, szinte alig észrevehetők, de elénk cinóbervörös színük
hamar elárulják ottlétüket még ilyen aprócska állapotukban is.
Hogy a tél hátralevő része milyen időt tartogat a természet
lakóinak nem tudom, de minden esetre, ez a szokatlan enyheség csak átmenetinek
ígérkezik abban biztos vagyok. A február még előttünk áll, de ahogy lépkedünk
előre, minden egyes nappal a kikelt közeleg. Ahogy időm engedi még megfogom
látogatni a hóvirágokat, hiszen pompájuk majd csak az előttünk álló hetekben
fog kiteljesedni, akkor pedig ismét megmutatom Nektek is szépségüket.
Széncinege hím
Fák rengetege
Februári madárdalok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése