Az erdő mélyén, a sudár fák védelmében kis patak
csörgedezik. Vize egészen sekély, hangja kellemesen csöndes. Csak nagyobb
esőzések után duruzsol hangosabban, amikor medrében a vízcseppek sokasága
fürgén, elevenen szalad útján előre. Partján többek között aprócska tobozokat
ágain ringató égerfák, kecses gyertyánok, nyúlánk barkákat viselő mogyoró
bokrok, kesze-kusza ágakkal megáldott fekete bodzák és egész évben zöld
levelekkel büszkélkedő vadszederbokrok lelték meg otthonukat.
Partján ilyenkor kora tavasszal, amikor a fák ágai között a
Nap sugarai könnyedén át tudnak hatolni, és meleg simításukkal a talajt cirógatják,
vadvirágok sokasága kezd ébredezni hosszú, téli álmából. Ez a kis patak egy
völgy mélyében fekszik, medrében kényelmesen terpeszkedve, de ide a völgybe
csak dél tájban, amikor a Nap korongja magasan járja az eget érnek be a
sugarai.
Környezetében a talaj mindig kellemesen nyirkos, a levegő
pedig párás, ami kedvező feltételeket teremt sok növény számára. Az egyik
ilyen, igazán különleges kinézetű és nevű virág az Aranyos veselke. Ő az
elsőként ébredő virág, ilyenkor kora tavasszal.
Tegnap késő délután már hajtott a kíváncsiság, hogy a kis
patak mentén elkezdett e ébredezni az élet. Az éjszakai eső után medrében a
szokottnál több víz csörgedezett, de a csizmámnak hála, könnyedén át tudtam
lépkedni rajta, mert épp a túlsó parton pillantottam meg az elsőként ébredő
Aranyos veselkét. Ő volt egyedül, egyenlőre. Egészen aprócska szára, zöld
levelei, melyről nevét is kapta minden feltűnést kerültek. Nem olyan rég, talán
pár napja láthatta meg a napvilágot, mert mindössze csak egyetlen virág
díszlett rajta. De mindezek ellenére különlegesen szép volt a számomra, hiszen
ő az idei első virág a kis patak partján, akit társai hamarosan követni fognak,
ahogy a szirmokat bontó március szépen lassan halad előre az útján.
Az erdő lakói mindannyian egy pompázatos ünnepség küszöbén állnak, hiszen az újjászületés varázslatos ünnepe áll előttük.
A fák rengetege különös érzésekkel telik meg, mintha mindenki egy tündéri varázsütésre várna.
Aprócska
életek kezdenek mocorogni a föld mélyében, álmosan nyújtózkodnak a fák
gyökerei, ágaikon apró rügyek duzzadnak, a bokrok aljában virágok
készülődnek, kesze-kusza ágacskáikon az új élet ígéretei növekednek, az
üde zöld fűszálak szerényen bújnak elő elszáradt társaik közül, a
rovarok nagyokat ásítva próbálják elgémberedett lábaikat kinyújtóztatni,
a madarak hatalmas kórusa örömódáját zengi a fák sudaraiban, csillogó
vörös bundás mókusok ugrálnak szerelmesen dobogó szívvel a fák még csupasz koronáinak
rengetegében.
A nap melengető sugaraival kezdi fésülni az
erdőt, a mezőt, a szél lágyan simogatja a tájat, a tündérek pedig halkan
dalra fakadnak. Énekük repül, száll a levegőben, melyre mindenki oly
izgatottan várt.
- Itt a tavasz, előtt újra,
virágot hint az avarba.
Bimbó serken, rügy kipattan,
madár dalol oly boldogan.
Kizöldülnek mezők, rétek.
Szélgyerekek kergetőznek.
Illatokat szórnak széjjel,
az erdei ösvényeken.
Kikelet, Kikelet, de szeretünk téged,
köszönjük, hogy itt vagy velünk, most mind tenéked örvendezünk!
A tündérek énekére előbújnak a napsárga lepkék, könnyed táncot
járnak a tisztás felett, az ágakon pihenő rügyek óvatosan kezdenek előbújni védelmező takarójuk alól, tapogatózva, de oly boldogan néznek szét a tavaszodó világban, a rovarok nagy
sürgölődésbe kezdenek, zümmögésük betölti a tájat, piros kabátkát viselő katicák süttetik testüket, sündisznók
nyújtózkodnak meleg vackukban, az avarpaplan alól pedig sorra bújnak elő
a virágok, sápadt kis arcukat a nap melege felé fordítva.
Az ünnepség megkezdődött a feltámadás gyönyörű ünnepe, mely varázslatos pillanatokat tartogat minden erdőlakó számára.
A
hóvirágok csilingelő zenéjét a szél könnyed szárnyaira vette és vitte,
repítette fel a fák csupasz sudaraiba, a bokrok ágacskái közé, le a
völgyek legmélyébe, hogy mindenkihez eljusson a hír, a közelgő kikelet
híre. Az erdő tündérei boldogan jártak az ösvényeket, a fák között
megbújó erdei tisztást, hogy sorba mindenkit felébresszenek. A hóvirágok
után a téltemetők következtek. A tündér óvatosan leült egy száraz
falevél szélére és csöndesen énekelni kezdett:
- Ébredjetek, ébredjetek szép kikelet közeleg!
Ébredjetek, ébredjetek temessétek el a telet!
A
tündér hangjára a téltemetők elkezdtek mocorogni a föld mélyében és
napról napra egyre kijjebb és kijjebb merészkedtek. Egy szép, a nap
sugaraiban fürdő februári reggelen pedig széttárták kelyheiket és
boldogan nézték szét a fák rengetegében. Apró fejeiket felemelve
kémlelték a kéklő égboltot, miközben a madarakat szerelemtől ittas
énekeit hallgatták.
A tündér ekkor újra meglátogatta őket, és
örömmel látta, hogy a téltemetők széttárt szirmaikkal a kikeletet
csalják. Aranyló kelyheiken a nap sugarai táncoltak, és boldogan
csillogtak.
A régi időkben Mátyás apostolhoz kötötték a tavasz beköszöntét, mivel úgy tartották, hogy az ő szekercéje töri meg a jeget, és vele együtt a tél hatalmát. Így lett Szent Mátyás apostol Jégtörő Mátyás. De nem csak a jeget és a tél hatalmát töri meg, hanem ő ossza ki a madarak sípjait is, hogy ettől a naptól fogva újra éneküktől legyenek hangosak az erdők és a mezők ösvényei. És valóban, ha Ti is figyelemmel kíséritek a természet hatalmas színpadán a történéseket, hallhatjátok, hogy egyre több énekesmadár találja meg újra a hangját, mellyel csalhatatlanul tavaszt lopnak a szívünkbe.
Egy
enyhe január elejei reggelen, amikor a nap lustán, erőtlenül járta az
égboltot, az avar puha paplanja alól kíváncsian nézték elő a hóvirágok.
Sápadt arcocskájukat rémület ülte meg, hisz jól tudták nekik még
szundikálniuk kellene. Összeszedték minden erejüket és halkan így
szóltak:
- Ki ébresztett fel minket édes álmunkból?
De a
kérdésre válasz nem érkezett. Az erdő néma csendbe burkolózott, mintha
senki nem hallotta volna meg a hóvirágok el-elcsukló szavát.
Kisvártatva
éppen arra járt az erdő egyik kedves tündére, és meglepődve látta, hogy
valaki felébresztette a hóvirágokat. Óvatosan odabújt melléjük, és
halkan így szólt:
- Nincs még itt a kikelet, ki ébresztett fel Titeket? - hangja úgy csilingelt mint a kis patak sekély vize.
A hóvirágok szerényen ránézek, és elcsukló hangjukon elmesélték a történetet.
Az erdő tündére megsajnálta őket. Óvatosan betakarta törékeny testüket puha avarral, meleg mohával és halkan dúdolni kezdett.
- Aludjatok, aludjatok kedves hóvirágok! Álmodjatok, álmodjatok tündérszép világot! Eljövök én újra hozzátok, amikor a napocska mosolyogva járja már a világot!
A hóvirágok sorra lehunyták szemcséiket, a tündér kedves éneke mély álomba ringatta őket.
A
tél enyhe napokat hozott, nem fáztak az erdő lakói a puha avarpaplan
alatt. A hóvirágok is mélyen aludtak, egészen addig míg az erdő tündére
egy szép februári, kellemesen enyhe napon fel nem ébresztett őket.
- Közeleg a kikelet, szépen lassan ébredeztek! - dudolta halkan énekét.
A
hóvirágok kidörzsölték az álmot szemeikből, és napról napra egyre
jobban előmerészkedtek a puha, meleg dunnájuk alól. A nap ekkor már
magasabban járt az égen, arcán derűs mosoly ült, sugarait pedig boldogan szórta
az erdő ösvényére. A napsugarak meleg simítására szirmaikat egyre
kijjebb és kijjebb tártak. Fejecskéik felett cinegék daloltak, csízek
csacsogtak, ők pedig halkan csilingelni kezdtek. Apró fejüket a könnyed
szél cirógatta, zenéjüket pedig vitte, repítette, hogy az erdő tündérei
mind meghallják, hálával telt muzsikájukat.
Hiszem, hogy bennetek is mélyen, legbelül ott lapul
egy kis gyermeki én, mely színesebbé, lenyűgözőbbé, ártatlanabbá
varázsolja az életet. Hiszen csak így tudjuk igazán átélni a természet
rejtélyes titkait, csak így tudunk rácsodálkozni azokra az apró
szépségekre, melyeket eddig még nem láttunk, vagy nem vettünk
figyelembe. Pedig csodálatos apró teremtmények élnek köztünk. Ott
lapulnak a puha mohák védelmében, a kedvesen zizegő avar rejtekében, a
fűszálak ölelésében, a virágok kelyheiben. Az erdők rengetege, a fák
között megbújó erdei tisztások, a kedves tündérek mesebeli otthonai.
Gyertek, tartsatok velem ebbe az ártatlan, békés világba, ahol a
tündérek élnek, ahol csak a jóság és a szeretet lakozik, távol,
csöndesen megbújva a világ zajától.
Színes, illatos virágokat,
könnyed röptű lepkéket, kedvesen zümmögő rovarok apró hadát, fűszálakon
megpihent harmatcseppeket, puha moha párnákat, nap fényében csillogó
esőcseppeket és még sorolhatnám mennyi titkot rejtenek az erdők mesebeli
világa. Ezekre a titokra pedig fény derül, hiszen az erdők tündérei
megmutatják nekem a fák, a füvek rejtekében lapuló kincseiket, hogy
hírét vigyem a természet utánozhatatlan szépségnek.
Pár nappal ezelőtt még igazi szép téli időben lehetett
részünk, melynek egy markáns meleg front vetett végett nem is akárhogy. A
vastag dunnává sokasodott hópelyheket egy nap leforgása alatt vízzé
olvasztotta, és hirtelen, egy szempillantás alatt a télből a tavaszba
cseppentünk.
Szombaton késő délután a hó már csak kósza emlékként élt az
erdő ösvényein, melynek a nap fényében csillogó cseppjeit a talaj elevenen
őrizte. Az úton álldogáló kis gödröcskék vízzel megtelve, mint aprócska tavak
várták a szomjas erdőlakókat. Az avar nehézkesen, a nedvességtől elnehezülve
terítette be a földet, a leveleknek mozdulni sem volt kedvük hiába próbálta
őket odébb taszigálni az erdősen, olykor viharosan fújó szél. Hiába volt nagy
ereje a szélnek, most kellemes enyheséget, repített magával, olyat, amit
tavasszal érezhetünk, amikor még a dühös szelek is megszelídülve szaladnak
végig a délcegen álló fák törzsei között. Az erdő fái csupasz karokkal
nyújtóztak az ég felé, és megadóan hajladoztak mindig abba az irányba, amerre a
szél parancsolta nekik.
Ahogy utamon ballagtam előre hosszú hetek, hosszú csendesen
ballagó napok után most újra neszekkel, kedves hangokkal telt meg az erdő. A
kellemes meleg, a langyos tavaszias idő sorra fakasztotta dalra a cinegéket. A
tavaszt váró, a kikeletet csalogató strófáikat boldogan énekelték, miközben
elevenen szálldostak ágról-ágra, fáról-fára. De nem csak őket kerítette
hatalmába a felhőtlen jókedv. Füttyögtek a csuszkák, csacsogtak a csízek,
önfeledten kacagott a zöld küllő, kedvesen egymással diskuráltak az őszapók, a
messziben pedig nagy fakopáncs verte bőszen a fa törzsét. Távol volt tőlem, de
pergő hangját könnyedén sodorta felém a szél.
Lábaim előtt, az erdő ezernyi titka pihent, melyek szó
nélkül mesélték el nekem a féltve őrzött pillanatokat. Szarvasok, őzek, rókák
és vaddisznók hátrahagyott emlékei rejtőztek az ösvényen. Pata és mancsnyomok,
puha földtúrások, kisebb nagyobb gödröcskék mesélték el az éjszaka óvó leple
alatt zajlott eseményeket.
Sétám az erdő egyik rejtett szegletébe vezetett, oda, ahol a
tél második felében hófehér harangok csalogatják a kikeletet. Évről-évre itt, a
borostyánnal benőtt fa tövében ébrednek elsőként a hóvirágok, akik a reményt, a
közelgő tavasz reményét hirdetik. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy
előbújtak e a föld mélyén nyugvó hagymáikból. Bizakodó voltam, de a szívem
mélyén tudtam, hogy az elmúlt hetek faggyal és az elmúlt napok hóval tarkított
napjai nem nekik kedveztek. Még távolt jártam tőlük, de már felsejlett előttem
az üde zöld leveleket viselő borostyánnal befutott sudár fa törzse, melynek
védelmében lelték meg otthonukat. Az ő tövében lapulnak a hóvirágok, akik ha
fehér szirmaikat szétnyitják, halk csilingelésük, mint apró harangok kondulása
tölti be a fák rengetegét. Pár lépésre voltam tőlük, amikor már láttam egy apró
fehér foltot, majd még egyet és még egyet. Amikor egész közel értem hozzájuk,
tisztán láttam, hogy fagy és hó ide vagy oda, ők bizony semmivel sem törődve már
elkezdték hirdetni az új évszak közeledtének a reményét. A legtöbben még
összezárt szirmokkal álldogáltak, de két virág már elkezdte szétnyitni
sziromleveleit és egészen halkan, csak az éber és értő füleknek hallhatóan
csilingelni kezdtek.
Mire elértem az erdő ezen, rejtett szegletét, a nap már
egyre lejjebb ereszkedett a felhőtlen égbolton. Alaposan szemügyre vettem a fák
rengetegében elsőként ébredő hóvirágokat, megörökítettem őket és lassan
visszafelé indultam. Útközben a madarak csivitelései kísértek, az avar
védelmében, pedig több helyen is még egészen aprócska, de annál feltűnőbb színű
osztrák csészegombával sikerült találkoznom. Ők is ilyenkor februárban kezdik
meg termőtesteiket növeszteni, és egészen áprilisig díszítik szokatlan
szépségükkel az erdő talaján pihenő korhadó faágakat és famaradványokat. Még
egészen picik voltak, szinte alig észrevehetők, de elénk cinóbervörös színük
hamar elárulják ottlétüket még ilyen aprócska állapotukban is.
Hogy a tél hátralevő része milyen időt tartogat a természet
lakóinak nem tudom, de minden esetre, ez a szokatlan enyheség csak átmenetinek
ígérkezik abban biztos vagyok. A február még előttünk áll, de ahogy lépkedünk
előre, minden egyes nappal a kikelt közeleg. Ahogy időm engedi még megfogom
látogatni a hóvirágokat, hiszen pompájuk majd csak az előttünk álló hetekben
fog kiteljesedni, akkor pedig ismét megmutatom Nektek is szépségüket.
