Varázslatos természet: Az augusztusi erdő lakói.

2017. augusztus 6., vasárnap

Az augusztusi erdő lakói.

Tarka koronafürt

Bársonyos kakukkszegfű

Vízi csillaghúr

Pelyhes kenderkefű

Harangvirág

Vajszínű ördögszem

Sárgulnak a falevelek

Napok óta kánikulai meleg teszi próbára nem csak a mi, hanem a természet lakóinak is az életét. Napközben a hőmérő higanyszála majd a 40 fokot súrolja, és az éjszakák sem hozzák el a várva várt felfrissülést. A levegő forró, a nap sugarai szinte perzselik a tájat, és az erdő ösvényein is a fülledtség vette át a hatalmat. Minden porcikámmal az enyhülést várom, és ezzel az érzéssel tudom jól, nem vagyok egyedül.

Az elmúlt hétvége még kellemesebb időjárással telt el, és a most Veletek megosztott történetemet akkor élhettem át.

A hét hat napján korán ébredek, egy napom van, a vasárnap, amikor tovább lustálkodhatnék, de hogyan is tudnák lustálkodni, amikor odakinn a természet ösvényein megannyi csoda várja az érkezésemet. Amikor utamra indultam, a nap aranyló korongja a hegy mögött ébredezett, nagyokat ásítva törölte ki az álmot a szemeiből. Lent a völgy mélyén a pirkadat félhomálya álldogált, talán maradt volna még, nem akart búcsút venni a tájtól, de ahogy a nap egyre feljebb merészkedett a horizonton neki mennie kellett, ezen a reggelen is. Lomhán, mint akinek minden lépést nehezére esik megtennie elkullogott a völgy legmélyebb zugába, hogy naplementéig ott töltse idejét. Távozásával egyre világosabb lett, a nap sugarai könnyed mozdulatokkal a hegy tetején álldogáló fák lombjait simogatták, a szél pedig gyengéden, gyermeki pajkossággal táncoltatta a leveleket. Ahogy végigpillantottam a fölém magasodó erdőn minden a réginek látszódott, de mégis, mintha valami megváltozott volna. Augusztust írunk, és tudom, az időjárás nem ezt bizonyítja, de lassan és biztosan vége a nyárnak. Mások a színek, a fák és a bokrok levelei megfakulni, megsárgulni látszanak, már nem olyan hetykén ülnek az ágakon, mint hetekkel ezelőtt, ernyedten, megfáradva ringatóznak a szélben, és egy-egy szemeim láttára vált meg addigi otthonától. A hegyoldal homokos talaja mély repedéseket hordoz magán, mint az idős emberek dolgos kezei. Hosszú meleg napok teltek el csapadék nélkül, és a nap sugarai minden csepp vizet kiszívtak a földből. A benne élő virágok pedig bágyadtan álldogálnak, és gondolatukban az esőről, a szomjúságukat oltó friss vízről álmodoznak.

Ezen a reggelen egy új, eddig még csak egyszer végigjárt ösvényen indultam útnak, mely meredeken vezetett felfelé a hegy teteje felé. A ligetes erdőben rég nem látott kedves lakók tűntek fel a szemeim előtt. Barna alapon, fehér pettyeket viselő erdei szemeslepkék reppentek könnyed mozgással egyik napsütötte levélről a másikra. Amikor földet értek szárnyaikat széttárták, és hagyták, hogy a meleg átjárja minden apró porcikájukat. A pihenés azonban pár pillanattól nem tartott tovább, újra szárnyra kaptak, tettek egy kört az egyre fülledtebb levegőben, és szinte centiméterre ugyanazt a helyet választották a landolásra, mint ahonnan elindultak. Hosszú percekig figyeltem őket, és ezen idő alatt egészen pontosan tizenkétszer szálltak fel, tettek egy-két kört és szálltak vissza. A második után, már én is pontosan tudtam, hogy mi fog következni, így letelepedtem egy kidőlt fa talajon nyugvó törzsére, és semmi más dolgom nem volt, mint várakozni. Jól is esett a pihenés, kortyoltam egyet a friss vízzel megtöltött kulacsomból, és a lepkéket figyeltem. Miután kipihentem magam felálltam, és magukra hagyva az erdőlakó lepkéket tovább folytattam az utamat. A ligetes erdőben szebbnél-szebb virágok csalták ezen a reggelen is a tekintetemet, és olyanokkal is találkoztam, melyeket ez idáig még nem sikerült megfigyelnem. Lila szirmukkal, és aprócska fejecskékkel szomorúan a talajt figyelték a harangvirágok, leveleik ernyedten ültek a száraikon. De nem csak ők voltak bágyadtak, a bársonyos kakukkszegfűk levelei és üde rózsaszín virágai is az éltető eső után sóvárogtak, és mit nem adtak volna egy korty friss vízért. Hátizsákomat levettem a hátamról, és elővettem belőle a kulacsomat, tudtam nem sok, amit adhatok neki, de talán több mint a semmi, és szívem minden szeretetével locsoltam meg a talajt, hogy tikkadt kis gyökereik nedvességhez jussanak. Nem vagyok csapadékot adó felhő, aki könnyed cseppjeit óvatosan a talajra szórja, de abban a pillanatban az szerettem volna lenni, hogy az erdő minden egyes lakójának a szomjúságát olthassam. Kulacsomból az utolsó cseppet is nekik adtam, majd tovább folytattam az utamat felfelé, az egyre meredekebb hegyoldalon, mígnem egy szép kort megélt cserfa maradásra nem bírt. Árnyékot adó koronája alatt, korán elhullajtott termései tarkították a talajt. Kupacsos makkjuk úgy néz ki, mint egy dús hajkorona, mely úgy öleli körbe az apró fejecskét, hogy annak kíváncsi szemei sincsenek ki belőle, csak egyedül a hegyes kis orruk látható. Egyiket a kezembe fogtam, és akkor éreztem, hogy valóban közeleg az ősz, és ha a természet is úgy akarjak a lakóinak a dőzsölés időszaka. De nem csak ők jelzik az évszakváltást, a vadszeder bokrokon a nyári nap sugarai fényes feketére érlelték a gyümölcsöket, a fekete bodzák is már érett bogyóit kínálják az arra szálló éhes csőröknek, és a kökény levelei között is mély kék termések bújnak meg. Nem messze tőlem éppen egy fiatal kökénybokor álldogált. Karjait szúrós tüskék díszítették, ernyedten álló levelei között pedig kék bogyók húzódtak meg, és hol itt, hol ott kukucskáltak elő. Egyik vékony ága, csinos szitakötőnek adott pihenő helyet, aki nem vette észre a közelségemet, vagy csak nem foglalkozott velem, mert zavartalanul és mozdulatlanul álldogált. Tavaly ősszel láttam először erdei rablót, ez a becsületes neve, ennek ez erdő mélyén éldegélő szitakötőfajnak. Tudni kell róla, hogy ő az egyedüli hazánkban otthonra lelt szitakötő, aki kifejlett állapotban telel át. Ősszel, amikor a hőmérséklet egyre alacsonyabbra süllyed, egy megfelelő helyet keres magának, mely kellően védett ahhoz, hogy a hideg téli hónapokban, a kemény fagyokkal szemben biztonságos otthonául szolgáljon. Az alant elterülő erdőség fáin a nap sugarai cikáztak, az égbolt szinte teljesen kristálytiszta volt, csak a messziben úszott egy-két fehér felhőpamacs, lustán, sehová sem igyekezve. Meleg lett, és nagyon jól esett az öreg cser árnyékában időzni. De nem csak nekem tetszett a védelmező fa társasága, erdei peremizs, nem messze tőle tarka koronafürt, és pelyhes kenderkefű is ezt a helyet választott otthonául, és láthatóan nagyon jól megvoltak egymás táraságban. Csendes volt az erdő, és már ez így is marad jövő tavaszig, már csak a madarak kapcsolattartó, vagy riasztó hangjai törhetik meg a némaságot. Lassan szedelőzködnöm kellett, ideje volt hazafelé szedni a lábaimat. Utamon a csuszkák kedves „tveet-tveet-tveet” hangjai kísértek, melyekhez időről időre egy zöld tollruhás, zöld küllő is becsatlakozott, vidám kacagásával. Lent a hegy aljában, borzas peremizsek, vajszínű ördögszemek és erdei csillaghúrok süttették magukat a nyári nap egyre melegebb sugaraival. Kora reggel, amikor elmentem mellettük még a pirkadat félhomályában aludták az igazak álmát, de azóta a nap már magasan járt az égbolton, és sugarai őket is elérték, éppúgy, mint az erdő talaját, melyre szebbnél-szebb mintákat rajzoltak.