Nagy fakopáncs
A legkedvesebb hely számomra a természet, és amikor csak
tehetem az ösvényeit járom. Azonban mostanában, nagyon kevés alkalmam volt rá,
hogy a társaságában töltsem az időmet. Minden porcikámnak hiányoztak az erdei
séták, a fülemnek az oly kedves hangok, szemeimnek a szokott ösvények látványa,
orromnak pedig az erdő tiszta, és utánozhatatlan friss illata. Nagyon vágytam
már rá, és terveztem, hogy az ünnepek alatt, ha a természet is kegyes lesz
hozzám, és úgy akarja, odakint a fák végelmében köszöntöm a reggelt, és a
csodaszép színekben pompázó napkeltét.
Korán indultunk útnak, akkor, amikor még a szürkület
vendégeskedett a fák ölelésében. Sejtelmes fény járta át az erdőt, gyengéd szél
suttogott a fák csupasz ágai között, és a korán ébredő vörösbegyek csettegtek a
bokrok ágai között, mintha aznapi teendőjüket vitatták volna meg. A csillagok
már mind, egytől egyig nyugovóra tértek, hisz jól tudták, hogy hamarosan át
kell adniuk a helyüket a nap izzó korongjának, és a világosságnak. Az elmúlt
hetekben több alkalommal is könnyed hópihék hullottak alá a szürke fellegekből,
és időről-időre fehér paplanjukat terítették a tájra. Az újonnan jött havazás
mindig egy kicsit vastagított a fehér takarón, én pedig bizakodó voltam, hogy a
karácsonyi ünnepeket hófehér ruhába öltözött táj fogadja majd. Pénteken
napközben azonban nagy bánatomra hozzánk is megérkezett az előre jósolt
enyhülés, és álmaim a fehér karácsonyról kezdtek szerte foszlani. Szombat
reggelre pedig, amikor végre a természet ösvényére léphettünk, a hó egyre vékonyabb
rétegben fedte a talajt. A kiserdőben az elmúlt napokban nagy lehetett a
forgalom, mert mancsok, paták tisztán kivehető emlékei díszítették a fehér
leplet. A kis tisztáson a hó sokkal, de sokkal vastagabb volt, hisz ide a fák
magas sudarától, ilyenkor télen nem süt be a nap, és langyos sugaraival nem
tudja megolvasztani az egymáson sokasodó fehér pihéket. Semmi máshoz nem
fogható érzés a puha hóban járni, ilyenkor az embert igazi boldogság keríti a
hatalmába. Elhagyva a tisztás érintetlen békéjét, tovább vettük az utunkat a
hegy felé. Az égbolton puha felhőpamacsok úsztak, egymás után szépen sorban,
mint a libák, akik esti szállásuk felé szedik lábaikat. A pamacsokat pedig
halvány rózsaszínre festette láthatatlan ecsetjével, a hegy mögött ébredező
nap. Első, lágyan melengető sugarai, már a Karancs-hegy lankáit cirógatták,
amikor a keleti égbolton kíváncsian kikukucskált korongjának a széle. A levegő
kristály tiszta volt, a gyengéd szél, hideg fagyos lehelete az arcomat csípte,
az ébredő nap látványa pedig elvarázsolt, mint mindig is teszi. A táj egyre
világosabb fényben fürdött, olyan fényben melyet csak ilyenkor, a napkelte
időszakában láthatunk. Ez a lágy, sárgás fény, nem vakító, mint a forró nyári
napokon, amikor a nap izzó korongja az égbolt legtetején szikrázik. Ez sokkal gyengédebb,
és bársonyosan puha, mint a lágy simítás, mely alig érezhető, még oly kellemes.
Az erdő lakói is ébredezni kezdtek, szépen sorban,
törölgették ki az éjszaka álmát a szemeikből, és ébrenlétüknek hangot is attak.
A kora reggel csendjét sorra törték meg a kis tollasok csivitelései. Csuszkák
füttyögtek önfeledten a tölgyfa karjai között, a cinegék csak csacsogtak, és
csacsogtak, élénk narancssárga mellényes süvöltő legények pedig csendesen alig hallhatóan
diskuráltak valami fontosnak tűnő dologról. Lent a mélyben, messze tőlünk,
szajkók veszekedése törte meg ez erdő reggeli békéjét. Olyan zsibongást
csaptak, hogy recsegő hangjuk messzire elkúszott a fák törzsei között. Hosszú
percekig tartott a perlekedés, majd szépen lassan újra a nyugalom lett az úr.
Pár méterre mellettünk a nagy fakopáncs is megkezdte a rendelését, tüzetesen
átvizsgálta öreg tölgybetege mellkasát, és mihelyst meglelte a betegsége
okozóját, szakértő csőrével, ügyes mozdulatokkal el is távolította.
Lassan mi is visszafelé vettük az utunkat, melyet hosszú perceken keresztül a fekete harkály fájdalmasnak tűnő kiáltás kísért. Az erdő sudara felett a felhőpamacsok színei egyre fakulni kezdtek, majd a kis akácosba is beszűrődtek a nap első, reggeli sugarai.
Lassan mi is visszafelé vettük az utunkat, melyet hosszú perceken keresztül a fekete harkály fájdalmasnak tűnő kiáltás kísért. Az erdő sudara felett a felhőpamacsok színei egyre fakulni kezdtek, majd a kis akácosba is beszűrődtek a nap első, reggeli sugarai.
Barátcinege
Csuszka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése